Már a szikeseket is feltörik

A szajáni Zombori Róbert mezőőr és önkéntes tűzoltó, a nagykikindai Monza őrző-védő cég alkalmazásában egyedül járja a falu kiterjedt határát. Munkája végzéséhez, a határjáráshoz a munkaadó nem biztosít járművet, üzemanyagot kap, és aztán találja fel magát.

– Az előző mezőőrnek volt Niva terepjárója, de én motorkerékpárral járom a határt, ha el nem akadok. Egész évre alkalmazásban vagyunk mi, mezőőrök, és évente újítják a szerződésünket. Télen is van mit őrizni a határban, hiszen gyakoriak a falopások, bár a falu körül nincs igazi erdő. A kilencvenes évek végén, a bombázások idején sok fát kivágták.

A társadalmi tulajdonban lévő földekre jobban odafigyelünk. A privátok azonnal szólnak, ha baj van. Különösen érzékenyek a mezsgyeelszántásokra. Gyomirtózás alkalmával a szél átviszi a vegyszert a szomszéd földjére, és megvan a baj. Ezt jelentik a mezőőrnek, és a mi közvetítésünkkel megpróbálják behajtani a kárt. Ha hívnak, kimegyek a határba, elkészítem a jegyzőkönyvet, ami alapján a károsult gazda megpróbálja behajtani a kárát.

– Szaján környékén is vannak vaddisznók, bár az utóbbi időben mintha kevesebb lenne belőlük. A szomszédos Hódegyháza körül már arra panaszkodnak a vadászok, hogy eltűnt a vaddisznó. Falunk határában hivatalosan nincs vaddisznó, ezért a vadászegyesület nem ismeri el a vadkárt. Pedig van olyan határrész, ahol rendszeresen garázdálkodnak, és kitúrják a vetést, de a vadkárt nem lehet behajtani – mondta Zombori Róbert. – A vetési varjú kártétele gyakori, tavasszal kiszedik a napraforgót és a kukoricát. Tavaly száraz év volt, a varjak, a mezei nyulak, az őzek sok helyen károsították a vetést. Nem volt csapadék, a nedvesség híján kicsipkedték a varjak a zsenge növényeket, a nyulak és őzek pedig a napraforgót dézsmálták meg. A reggeli harmat összegyűlik a napraforgó formálódó fejrészén, és a szomjas vad sorban kiharapja a napraforgó vizes közepét, a sérült növény már nem terem – fogalmazott, és így folytatta:

– A dűlőutakat sajnos gyakran elszántják, alig marad két méter. Ezt dokumentáljuk és jelentjük a községnek, de semmi sem történik. Azt a választ kapjuk, hogy földmérőknek kell kimérni, hol halad az út, de ezt nem végzik el, mert pénzbe kerül. Az útelszántás ellen gyakorlatilag nem tehetünk semmit. A legnagyobb gondunk az újgazdagokkal, az úgynevezett „tajkunokkal” van. Nem helybeliek, máshonnan jönnek ide, nagy traktoraikkal mindent felforgatnak, feltörik az ősgyepet. A korábban vízjárta területeket, az ereket is leégetik és felszántják. A vízelvezető árkokat is beszántották, pedig szükség lehet rájuk. Az állami földek visszaadásakor sokan rosszabb minőségű földeket kaptak vissza, és még a szikest is feltörték. Például az úgynevezett Takácsok gyepét is felszántották, fehérlett a szántás, két éven át próbálták művelni, de nem termett semmi, aztán felhagytak vele. Sajnos megbolygatták a talajt, a természetes visszagyepesítés évtizedeket vesz igénybe. A határ másik részén még a kiserdőt is kiirtották, hogy szántóhoz jussanak. A DTD-csatornán túli terület sosem volt művelve, de azt is feltárcsázták, feltörték, és a rossz minőségű talaj ellenére művelésbe vették. Vad számára már nem marad búvóhely – mondta Zombori Róbert, és hozzátette:

– Önkéntes tűzoltóként tevékenykedek már hosszú ideje. A szajáni határban kiterjedt legelő van, a közelben terül el a túzokrezervátum. Tavaly négy napig égett a száraz zsombékos gyep, a helyi önkéntesekkel én is részt vettem az oltásban. A hosszan tartó aszály és a szándékos gyújtogatás sok munkát adott nekünk, önkéntes tűzoltóknak is. A tűzoltóotthonunkat, a saját székházunkat, amit a szajáni nép móvában épített fel, elvette az állam, rátette kezét a nagykikindai önkormányzat. Már csak vendégek vagyunk a saját székházunkban, a város adja ki bérbe, ha valaki rendezvényt akar szervezni az otthonban. Társadalmi tulajdonként van nyilvántartva, és nem tehetünk semmit. Ugyanez a helyzet a vízvezetékkel, amit a polgárok pénzén építettek ki – mondta Zombori Róbert.