2023. január 30., hétfő

A szórvány krónikása

Paraczky László: A kistérségi magyarok nem maradhatnak tájékoztatás nélkül

Ha egy igazi újságírót képzelek el magam előtt, akkor megjelenik előttem Paraczky László, lapunk szenttamási, verbászi és a kúlai tudósítója. Napilapunk idei újságíró díjas, kitüntetett munkatársa hosszú évek óta van a szakmában, igaz, rádiósként kezdte, hangtechnikusként, antennaszerelőként is dolgozott, ma is aktív tagja a szenttamási közéletnek, és szabadidejében helytörténettel foglalkozik. Pontosságra és teljességre törekszik, folyamatosan tanul, ösztönzi magát a fejlődésre. Riportjaiban aprólékos, feltárja alanyainak lelkét és történetét, de úgy, hogy az ne legyen megterhelő az olvasó számára, hanem továbbolvasásra ösztönözzön. Ő a közép-bácskai kisvárosok és falvak magyar polgárainak hangja és krónikása.

Paraczky László (Fotó: Dávid Csilla)

Paraczky László (Fotó: Dávid Csilla)

Hogyan lett belőled újságíró?
– Több mint harminc évig rádióztam. Rádiósnak születtem, ötéves korom óta a mikrofon túloldalán állok. Gyerekként meséket és verseket olvastam, alkalmi gyermekműsorokat, ifjúsági műsorokat, majd komolyabb és zenés műsorokat készítettem. Nem voltam „hivatalos” rádiós újságíró, ugyanis hangtechnikusként dolgoztam a rádióban, rendezvényekre jártam hangosítani, de szükség szerint beugrottam kisegíteni az újságírókat. Sokat jártam terepezni, és amit felvettem terepen, azt ki is vágtam, amit kivágtam, ahhoz pedig megcsináltam a bevezetőt. Valójában azért kezdtem el írni és újságíróskodni, mert hiányoltam a teljes és hiteles tájékoztatást. Már akkor nagyon sok mindenről nem számoltak be a rádióban. Sokszor oda is jöttek hozzám az emberek és megkérdezték, hogy miért maradt ki egy-egy esemény. Nyolcvanháromtól 2011-ig a szenttamási rádióban dolgoztam. Néha írtam a Jó Pajtásnak és a Képes Ifjúságnak is, de az első komolyabb, nem fizetett cikkeim azok a Családi Körben jelentek meg a kilencvenes években. Úgy éreztem, Szenttamás mindenhol fehér folt volt. Megjelent a település a rádióban, a tévében és a nyomtatott sajtóban is, de keveset. Úgy éreztem sokkal többet érdemelnek a szenttamási magyarok. Ehhez természetesen nem volt elég, hogy egy hangtechnikus írjon valakinek egy cikket, de valahol el kellett kezdeni. A kétezres években, amikor megszületett a médiastratégia, tudtam, annak ellenére, hogy kötődöm a rádióhoz, már nem tartogat sok jövőt számomra. A rádió ekkor még komoly média volt, amely bevitte az emberek otthonába a híreket. Ezekből a hírekből csipegettem, tudósítgattam a Családi Körnek és később a Vajdaság MA-nak is bedolgoztam. Amikor elkezdték magánosítani a médiákat, beláttam, ha pályán akartok maradni, váltanom kell. Az Újvidéki Rádióban nem kellett a munkaerő, a Pannonban viszont szükség volt rám. Én szállítottam a szenttamási és verbászi híreket. Szabadúszó újságíróként bejöttem a Magyar Szóba is, ahol Németh Zoli fogadott. Azt mondta, írjak neki egy cikket. Megírtam, de visszadobta és vagy ötször megíratta velem újból. Az első túl hosszú volt – kilenc oldalas –, a másik rossz volt, a harmadikban kevés volt a párbeszéd, a következőben nem volt jó a bevezető, majd kevés volt a leírás. Egy alapos tanítómestert kaptam Németh Zoli személyében. Így kezdtem el a Magyar Szónak is tudósítani.

Kevesen tudják, hogy te egy rövid ideig a szerb sajtónak is dolgoztál. Hogy kerültél oda?
– Mindaz, amit kerestem, kevés volt a megélhetéshez, ezért Újvidéken szabadúszó újságíróként jelentkeztem a szerb lapoknál is, és az első helyen azonnal be is fogtak. Íróasztalt és számítógépet kaptam. Nagyon nehéz volt az átállás, de elsajátítottam a szerb helyesírást és a szerb írás alapjait, valamint a fényképészetet és a képkidolgozást is. Két szerb napilapnak és egy magazinnak is bedolgoztam ugyanabban az időben. Az egyik belgrádi napilapnál a fekete krónikát tudósítottam. Ekkor sajátítottam el a szakma legnehezebb részét. Jó kapcsolataim voltak a rendőrséggel, az elsősegéllyel és a többi sajtóházzal. Később hívtak tévébe is, de visszautasítottam, mert nem szeretek a kamera előtt állni. Mindez három évig tartott, azonban rájöttem, hogy nem tudok egyszerre a szerb és a magyar sajtónak is dolgozni és hazamentem Szenttamásra.

Alapítótagja vagy a tíz évvel ezelőtt elindított szenttamas.rs portálnak is. Miért hívtátok életre a portált?
– A 2010-es években divatba jöttek az internetes portálok, és többedmagammal úgy láttuk, hogy a helyi magyarság nem maradhat róluk szóló tájékoztatás nélkül. A szenttamási olvasót nem érdekli, hogy Szabadkán vagy Zomborban mennyibe kerül a tojás. Az érdekli őt, hogy Szenttamáson mennyibe kerül, a helyi dolgok, történetek, emberek érdeklik őket. A honlapot a Gion Nándor Emlékházzal közösen, ingyenesen, teljesen önkéntes alapon alapítottuk. Pár év után láttuk, hogy sokan olvassák, pozitívak a visszajelzések és bizony szükség is van rá, hiszen akkorra már a magánosított sajtóházak is tönkrementek, az önkormányzatiakat pedig becsukták. Mivel a portál kinőtte magát, be kellett regisztrálnunk hivatalos magyar nyelvű médiaként az APR-nél. A Gion Nándor Emlékház bejelentett hivatalos újságíróként, azzal, hogy a portál mellett továbbra is bedolgoztam a Magyar Szónak és a Pannon RTV-nek. Idővel egyre nagyobb súlya lett a portálunknak és a Magyar Szóban is egyre komolyabb munkákat kaptam. Hálás köszönettel tartozom a Gion Nándor Emlékház munkatársainak, hogy szívvel lélekkel kiálltak a honlap mellett és kiállnak most is.

Nemrég diplomáztál le az Újvidéki Egyetem magyar tanszékén magyartanári szakon. Ötvenkét évesen mi vitt rá, hogy elkezdj egy egyetemet?
– Amikor a kétezer tízes évek kezdetén a szerb sajtónak dolgoztam, sokat tudósítottam az újvidéki egyetemvárosból, ezért ha már ott voltam, a Magyar Szónak írtam a magyar tanszékről, akik azonnal fel is karoltak. Ebben az időszakban vetődött fel bennem, hogy nem vagyok tisztában egyes helyesírási fogalmakkal, például, hogy mi a különbség a gondolatjel és a kötőjel között, mikor kell tenni pontos vesszőt, hova kell, vagy nem kell szókettőzést írni. Ezek olyan alapvető fogalmak voltak, amelyekre a rádiózásban nem volt szükségem, de az írott sajtóban igen. A másik dolog, amiért beiratkoztam, az a világirodalom. Sohasem volt időm rá, de mindig vonzott. A reneszánsz íróktól kezdve a kortárs írókig, az antik görög mitológiától kezdve a jelenkori társadalomig mindig érdekelt, hogy mi-miért történt, milyen volt az akkori társadalom. A tanszéken egyszerűen előttem volt tálcán a lehetőség, hogy falhatom a könyveket, olyan szerzőktől olvashatok magyarul műveket, akikről nem is hallottam. Négy év alatt, a munkám mellett nyolcvan könyvet elolvastam. A tanszéken nagyon tetszett a pozitív hozzáállás, hogy mindenben segítettek, támogattak. Az egyetemi évek nehéz részén a történelem szeretete segített át. Aki nem ismeri a magyar történelmet, az nagyon nehezen fogja befejezni a magyar tanszéket.

A történelmet nem véletlenül szereted, helytörténész is vagy, könyvet is adtál ki. Milyen könyveken dolgozol jelenleg?
– A nemzeti történelem szeretete vezetett oda, hogy helytörténettel, kutatásokkal is foglalkozom. Tíz évvel ezelőtt, amikor Újvidéken dolgoztam, láttam, hogy mennyire elferdítik a magyar és helyi történelmet. Tudatosan vagy sem, nem tudom. Egyszerűen félremagyarázzák az emberek, de sok minden hiányzik a történelem- és az olvasókönyvekből is. Szenttamáson is éltek híres emberek és voltak a magyarság szemszögéből fontos események. A legfontosabb viszont, ami a mai napig összeköti a magyar közösséget, az az egyház. Az egyházi és a népi hagyományok. Éppen ezért a kezdetektől fogva felkaroltam az egyházat. Írtam egyházi lapoknak is, a Hírvivőnek, a Hírnöknek, a Mária Rádiónak pedig több mint tíz éven keresztül önkéntesként dolgoztam. Rádióztam, műsort és imákat vezettem, miséket közvetítettem. Ki is adtam egy helytörténeti könyvet a Gion Nándor Emlékház segítségével, az Út menti körösztök Szenttamáson címmel. Jelenleg pedig a szenttamási római katolikus egyház és Szenttamás monográfiáján dolgozom. Emellett készült egy másik könyv is, az idén tízéves szenttamási portál riportjaiból, írásaiból, interjúiból. Így szeretnénk emléket állítani a portálnak.

Főállásban a Magyar Szónak dolgozol, besegítesz a Pannon RTV rádiójának, helytörténeti könyveket írsz, részt veszel a Gion Nándor Emlékház munkájában és a szenttamási közösségi élet aktív tagja is vagy. Hogyan fogadja el ezt a családod?
– A feleségem mindig azt kérdezi tőlem, muszáj ezt megcsinálni, megírni, lefotózni? Igen, számomra muszáj. Ez az alapelvem. Ott kell lennem a helyszínen. Otthonról telefonról is dolgozhatnék, de az nem tükrözné azt a valóságot, amit az újságíró a helyszínen tapasztal. Újságíróként nagyon nehéz összhangba hozni a szabadidőt és a családot. Sokszor fel kell áldozni az ünnepnapot, a családot, az üzemanyagot, a szabadnapot. Sokszor betegen is ki kell menni terepre, hiszen nincs, aki kimenjen. Ezek mind olyan dolgok, amelyek hozzátartoznak ehhez a hivatáshoz, de mindezek ellenére a családom támogat. Megértették, hogy az újságírást csak így lehet csinálni. Ugyanakkor ez az egyedüli bevételi forrása is a családomnak. Ha nem írok, nem lesz pénz.

Mi az újságírói ars poeticád?
– A kistérségben, a szórványban élő magyarok nem maradhatnak tájékoztatás, információ nélkül. A szórványban élő magyarokról is írjon valaki. Ott is vannak olyan személyek, akik sokat tettek a közösségért. Lehet, hogy nem annyira népszerűek, vagy ismertek, mint mások, de ugyanolyan értékesek. Ott a helyük a lapban, a rádióban, az archívumban. Meg kell őrizni őket az utókor számára. Úgy éreztem, hogy ezeket a dolgokat kell felkarolni és elfogadni a felénk nyújtott kezeket. Mert az emberek mindig nyújtják a kezüket. Egy újságíró durva hibája, ha ezt visszautasítja. Le kell az emberekkel ülni, a szemükbe kell nézni és nyitottan kell velük beszélgetni.

Mitől hiteles egy újságíró?
– Egy jó újságíró sohasem mehet ki a terepre, ha nem tud az alanyról, a témáról semmit. Tudni kell az alapokat, hogy az adott személy honnan jött, mit akar, mit képvisel és mit szeret. Sokszor az újságírótól elvárják, hogy legyen tanár, lektor, történész, értsen a politikához, a sporthoz, a gazdasághoz. Nem mondhatom ilyenkor a riportalanynak, hogy nem tudom, vagy nem érdekel. Ezt sohasem szabad mondani, meg kell hallgatni az alanyt. Még ha nem is írja le az újságíró az egész történetet, akkor is meg kell hallgatni a riportalany mondandóját, hiszen ilyenkor megkönnyebbül az ember. Az újságírón áll, hogy mit kezd a megtudott információval, ha publikus, akkor megírja, ha nem akkor nem. Olyan dolgokat kell felkarolnia, amelyek pozitív példát mutatnak, jó példaképként szolgálhatnak az utókornak, vagy ha valaki maradandót alkotott, és megérdemli azt, hogy megírják. Olyan témákkal foglalkozik, amellyel a hírhajhász újságírók nem foglalkoznak. Nagyon sok érdekes téma előttünk van, csak le kell hajolni érte. Pár éve voltam egy szenttamási IT-szakembernél, aki hobbiból whiskyt készít. Az internetről tanulta. Nem fogyasztok alkoholt, de megkóstoltam, megírtam a cikket, és jó lett, mert pár hétre rá a szerb média tele volt a szenttamási vállalkozó próbálkozásával. Említhetném a tornyosi libatanyésztő fiatalok merész vállalkozását, amit lapunk egy egész oldalon lehozott, utána pár hétre rá kint voltak náluk a rádiósok, tévések. Sokan elfelejtik, ahogy a nagy címek mögött sokszor semmitmondó sorok vannak. Ez rettenetesen bosszant. Persze nincs tökéletes újságíró. Van profi, de nincs tökéletes. Mindig van mit tanulnunk.

Ahogy említed, az újságírónak fel kell készülnie a riportalanyából, riporttémájából. Ez egyfajta folytonos tanulást feltételez. Mi az, amire megtanított az újságírás?
– Az őszinteségre. Egy újságíró mindig maradjon egyenes és őszinte. Lehet, hogy nem mindig jó, sőt lehet, hogy vissza is üt, de az az újságíró, aki egyenes gerinccel áll munkája mögött, az jó úton jár. Egy újságíró ne írjon valószínűtlen dolgokat, ne ferdítse el a tényeket. Esszében lehet ilyent írni, de én nem erre születtem. Én a riportokért élek. Az őszinteség a legfontosabb, mert tíz és húsz év múlva is a szemébe kell néznem annak az embernek, akiről írtam valamit.

Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője átadja az újságírói díjat lapunk munkatársának (Fotó: Ótos András)

Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője átadja az újságírói díjat lapunk munkatársának (Fotó: Ótos András)

Hogyan érintett az újságírói díjunk?
– A Magyar Szó számomra egyrészt azért fontos, mert nála kerültem át az elektronikus sajtóból a nyomtatottba, másrészt pedig a szerkesztőség befogadott. Nem küldtek el, hanem felkaroltak! Felismerték bennem, hogy mi mindenre vagyok képes és megmutatták az újságírás csínját-bínját, vagyis, hogy ebben a hatalmas médiatérben merre van a fény. Most már Szenttamáson, Verbászon és Kúlán is működik a magyar nyelvű tájékoztatás, és ha ehhez egy picit is hozzájárultam, akkor nagyon boldog vagyok. Sohasem éreztem magam esélyesnek egy díjra, mert mindig szerettem a háttérben maradni és inkább másokat javasoltam díjra. Nekem elég, ha megveregetik a vállam egy anyag miatt, vagy felhívnak telefonon és megdicsérnek. Ettől függetlenül nagyon örülök és hálás vagyok a díjért.

Nyitókép: Paraczky László (Fotó: Dávid Csilla)