2023. január 30., hétfő

Gazdagodunk általa

Gondoltak már arra, hogy amikor Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én, Szatmárcsekén letisztázta a Himnusz kéziratát, Kiskőrösön már három hetes volt az a csecsemő, akiből a magyarság egyik legnagyobb, legnépszerűbb költője vált? Kölcsey nem olvashatta Petőfi egyetlen versét sem, hisz 1838-ban elhunyt, ám Petőfi nagyra becsülte Kölcseyt.

Egy 1847-es naplóbejegyzésében felidézte az előző évben a szatmárcsekei temetőben, Kölcsey sírjánál tett látogatását: „Tavaly ősszel egy pár hétig laktam itt, s meglátogattam a szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, még csak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva: de nincs is rá szükség, mert az oda lépő vándornak szívdobogása mondja meg, ki van ott eltemetve.”

Tehát idén 200 éves a Himnusz, amely születésnapja a magyar kultúra napja és biztos vagyok abban, hogy minden január 22-ei ünnepségen azt is megemlítik, hogy idén emlékezünk meg számos rendezvénnyel Petőfi születésének 200. évfordulójáról is.

Mint ismeretes, 1844-ben írtak ki pályázatot Kölcsey költeményének megzenésítésére, amelyen Erkel Ferenc pályaműve nyert. Egy anekdota szerint a szocializmus időszakában Rákosi Mátyás Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal szeretett volna új himnuszt, azaz nemzeti indulót íratni, de a két nagy és kiváló művész határozottan elutasította ezt. Sőt, pesti városi legenda szerint Kodály később így kommentálta az esetet: „száradjon le a keze annak, aki hozzá mer nyúlni a Himnuszhoz”. A mű hivatalos nemzeti himnusszá válását csak a magyar alkotmány 1989-es módosítása hozta meg, amely kimondta, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” S 1989 óta ünnepli a világ magyarsága a himnusz születésnapján a magyar kultúra napját. Hivatalos emléknappá azonban csak most vált. Ugyanis a magyar Országgyűlés tavaly, pontosabban 2022. december 7-i ülésnapján határozatot hozott, amelynek értelmében a Himnusz befejezésének 200. évfordulójára emlékezve január 22-ét hivatalos állami emléknapként a magyar kultúra napjának nyilvánította.

Gondolom, a fenti adatok minden kultúranapi rendezvényen elhangzanak majd, hiszen ezekben a napokban számos irodalmi, zenei, színházi, képzőművészeti eseménnyel ünnepeljük/éltetjük a magyar kultúrát: hagyományainkat és kortárs művészeti alkotásainkat, egyszóval szellemi és tárgyi értékeinket.

Azt, hogy mennyire belénk ivódott a magyar kultúra, mennyire a mindennapjaink része, nem kell különösképpen bizonygatni senkinek. Az, hogy milyen erős érzelmi töltete van, bennem jónéhány éve tudatosult igazán: a magyar fővárosban, egy kertes házban vendégeskedtem, s május elseje lévén estefelé a kertben bográcsozunk. Egyik szomszédságban a vidám, középkorú társaság gitárkísérettel Fonográf-, Omega-, LGT-számokat énekelt, nagy átéléssel. Remekül éreztem magam. Hideg zuhanyként ért, amikor vendéglátóim egyike közölte: – „Gyerünk be, majd az ebédlőben eszünk, ki nem bírom állni ezeket az avítt magyar számokat”. – De hát ezeken a magyar számokon nőttünk fel, a fiatalságunk részei, szerintem beépültek a személyiségünkbe – érveltem, mondanom sem kell, hiába, mert tudjuk jól: sok lúd disznót győz.

Persze, ezt a közmondást csak magyar ember érti, mint ahogy azt is, hogy mit jelent a most légy okos Domokos, vagy milyen is az a kezes bárány. De az élményvilágunkba beágyazódott magyar népmeséket, a népdalkincsünket, népi iparművészetünket, irodalmi hagyományainkat is említhetném. Ezek is hozzátartoznak a közös szellemi értékeinkhez. Azokhoz, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek, hagyományozódnak. Ám csak akkor élnek, maradnak fenn, ha minden nemzedék talál bennük válaszokat a maga kérdéseire, és ugyanilyen fontos, hogy minden generációban legyenek olyanok, akik az irodalom, a képzőművészet, zene, színházművészet, film eszközeivel megfogalmazzák a saját válaszaikat a valóságunkra. Persze, a magyar kultúrát ápolják a gyermekek, fiatalok a tanórákon, a néptánccsoport vagy a diákszínjátszó kör próbáin, mi, felnőttek, amikor gyerekünknek, unokánknak verset, mesét olvasunk, eljárunk a népdalkör próbáira, vagy a magunk örömére egy novellát vagy regényt veszünk a kezünkbe, színházba megyünk, ott vagyunk a kiállításmegnyitón.

Lehet, hogy lesz, aki nem ért velem egyet, de úgy gondolom, manapság a világban kezd feluralkodni egyfajta igénytelenség, felülkerekedni az a nézet, hogy a kultúra csak a szórakozásra, kikapcsolódásra való, s vesztésre áll a kultúrának az a vetülete, hogy tudást nyújt, ízlést fejleszt, az élet tiszteletét sugallja, segít értelmezni a mi reális valóságunkat. Hiszek abban, hogy az életünk során magunkba szívott olvasmányélmények, filmes, színházi élmények alakítják a gondolkodásmódunkat, útmutatóul szolgálnak, hogyan kell vagy nem szabad viselkednünk egy adott helyzetben. Még akkor is igaz ez, ha életünkben a korábbinál nagyobb teret kap a digitális világ, a közösségi média.

A YouTube-on tökéletes minőségben komolyzenei, népzenei koncerteket élvezhetünk, meghallgathatjuk kedvenc rockegyüttesünk legújabb számait, sőt, ezek gyakran hihetetlen nézettséget érnek el. Ez azonban a koncerten a körülöttünk lévőkkel együtt átélt személyes élményt nem pótolhatja. Tudom, ez már egy más világ, megváltoztak a szokások. De azért valljuk be magunknak, más élmény kezünkbe fogni egy regényt, verseskötetet, történelmi művet, fellapozni, majd teljesen elmerülni benne, mint a számítógépen beleolvasni. S megvan a varázsa, amikor író-olvasó találkozón megismerjük az általunk tisztelt író, költő mondanivalóját a legújabb kötetéről, az élet dolgairól. Élvezetesebb a moziban óriásvásznon nézni egy filmet, mint a képernyőn. A színházban intenzívebben átéljük az előadást a nézőtéren ülve, mintha csak tévéfelvételen látjuk. Egy festmény egészen másképp hat ránk, ha a kiállítóteremben közel hajolunk hozzá, mint a laptopunkon szemlélve. A digitális világ, a közösségi média gyakran kitárja előttünk a világot, ám ugyanakkor el is szigetel bennünket az igazi, valós élményektől, embertársainktól, magányossá tesz.

A magyar kultúrát, a vajdasági magyar kultúrát csakis személyes jelenlétünkkel, érdeklődésünkkel, kíváncsiságunkkal éltethetjük, ha megvesszük, kikölcsönözzük a könyvtárból a magyar/vajdasági magyar könyvet, ha író-olvasó találkozókra, koncertre, színházba, kiállításokra, vetítésekre járunk. Így válhatunk igazán részeseivé kultúránknak. És mi gazdagodunk általa.

Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele