2023. január 30., hétfő

Nyújtózkodunk, amíg a fizetés tart

Holt szezonnak nevezik a kereskedelemben a januárt, mert az éves átlaggal összehasonlítva jelentősen kisebb a forgalom nem csak az üzletekben, de a piacokon is. Ebben nincs semmi új, vagy rendkívüli, a „boldog békeidőben” is tapasztalható a jelenség, ami akár a karácsonyi-újévi ünnepek okán történt lendületesebb kiköltekezésnek is lehet a következménye. Pénzforrás hiányában okkal, vagy a lelkiismeret kongatása miatt. Vannak olyan vállalatok, amelyek a januári járandóság egy részét már decemberben átutalták, ami az ünnepek előtt ugyan jól jött, de aztán a januári szükségletekre igencsak rányomja a bélyegét. Különösen úgy, hogy az árak az egekben, és a számlák sincsenek tekintettel az egyének, a családok bevételi forrásaira.

Az ember találékony, igyekszik kitapogatni a legnehezebb időkben is a kiskaput, így keresem én is a lehetőségeket, hogy hogy is tudjuk kihúzni a fizetéstől fizetésig terjedő időszakot emelt fővel. A minap például alkalmam volt egy magyarországi kisváros népszerűbb, több éven át az alacsonyabb árairól is elhíresült bevásárlóközpontjában látogatást tenni. És elsősorban összehasonlítani az árakat a felénk beszerezhető, hasonló minőségű, a háztartásban és a konyhában használatos termékek esetében. Azért mondom, hogy összehasonlítani, mert bizony kétszer is meg kellett gondolnom, hogy mennyi is az annyi. Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a még akciósként is meghirdetett termékek olcsóbbak, mint amit itthon be lehet szerezni, illetve amit a piacokon a jelentősen kedvezőbb határ menti diszkontokban vásárló „áfázók” kínálnak. Így a tervezett mosópor, tisztító szerek, tisztálkodási termékek nélkül tértem haza, és a gyerekeknek csupán egy akciós csomag zoknit véltem gazdaságosnak megvásárolni, habár az áruház szlogenje mást igyekszik a polgárok felé közvetíteni.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Idén ez az év eleji időszak különösen érzékenyen érint forgalmazót-vásárlót egyaránt, amikor alig van valaki, aki valamilyen formában ne érezné meg a gazdasági válság következményét. Az elsősorban az üzletekben, a piacokon, az üzemanyag-töltő állomásokon, vagy a szolgáltatások terén hétről hétre tapasztalható, most már nyugodtan brutálisnak nevezhető drágulást. Bizonyos élelmiszerek ára a duplájára emelkedett, a fizetések pedig semmit vagy alig néhány százaléknyit igazodtak ehhez, ami természetesen köszönőviszonyban sincs az emelkedés arányával. Különösen a szerbiai fizetéseink mértékével. Hogy kisemberként, de akár döntéshozóként is mennyire kiszolgáltatott az egyén bizonyos nemzetközi vizekről induló gazdasági hullámoknak, mondhatnám spekulációknak, azt jól bizonyítja az a láncreakció, hogy például a kistermelők is árammal, üzemanyaggal tudják előállítani portékáikat, és ha valami megdrágul, akkor lépniük kell a fenntarthatóság felé. Már amennyiben arra van lehetőség, és nem élik fel tartalékaikat, illetve őrlődnek fel mentálisan, pszichikailag a hétköznapi harcban.

Hogy a legújabb válság miatt közösségünk jövőjére nézve milyen veszélyes gazdasági és ezzel együtt társadalmi következményekkel nézünk ismét szembe, ami tovább csökkenti a vajdasági magyar oktatás résztvevőit, vagyis a gyermekek számát, az sajnos egyre inkább érezhető. Ugyanis ezekben a napokban csak az én lakókörnyezetemből, ismeretségi körömből további családok adták fel a „hazai harcot”. Ezzel pedig az általános iskolásaik félévi tanulmányaikat immár Magyarország, Ausztria, Németország, vagyis Európa más országának egyik-másik oktatási intézményében folytatják. Számomra úgy tűnik, hogy az utóbbi években lelassulni látszó elvándorlási folyamat ismét érezteti a hatását.

Az ünnepek idején létszámukban erősen megcsappant falvaink, városaink lélekszáma nagyobb lett néhány napra a hazatérőkkel, megnövelve a kereskedések forgalmát, és az egyre csendesebb utainkon közlekedők számát. A szeretteiket, az év nagy részén üresen kongó házaikat röpke időre meglátogatók többségét biztosan gyötri a honvágy, bizonyos mértékben húzza haza az itthon hagyottak közelsége, mégis a gondtalanabbnak tűnő élet rövid időn belül visszaszippantja őket nyugatra. Mikor, milyen formában áll már meg ez az egész folyamat? És mikor tudnak az itthon maradottak egy picit is megnyugodni? Gazdaságilag kiegyensúlyozottabban, társadalmilag minőségesebb körülmények között élni szülőföldjükön? Hogy ne az elvándorlás legyen a látszólag könnyebb út. Hogy ne kelljen időről időre átélni azt a szomorú érzést, amikor a közösségből egy-egy ismerős család hátat fordít a generációs fészeknek? Lehetőség lesz rá egyáltalán belátható időn belül? Kétlem, hogy ebben a mesterségesen gerjesztett gazdasági és migrációs válsággal terhelt, robbanás előtti pillanatban bárkinek is lehet a véleményére adni.