A második argentin megváltó mennybemenetele

Tegnap a Luszail Stadionban, mintegy 90 ezer helyszíni néző, illetve a tévéképernyőkön keresztül százmilliók szeme láttára véget ért a katari világbajnokság, és a nemzeti labdarúgás trónjára története során harmadszor Argentína ülhetett fel. Meglepetésekben, fordulatokban, drámai elbukásokban és váratlan, hősies teljesítményekben gazdag, izgalmas tornán vagyunk túl, amelynek a végén az a csapat és az a korszakos labdarúgó emelhette magasba a trófeát, amely az elmúlt hónap alatt mutatott teljesítménye, illetve aki – Lionel Messi – esetében az elmúlt két évtizedes pályafutás alapján is teljesen megérdemelte a címet.

Argentína diadala annak a hatékony elegynek köszönhető, ami a virtuóz, látványos fociból, a szükség esetén szorgalmas, fegyelmezett, taktikus céljátékból és a 21. század talán legnagyobb fociegyéniségének sikeres keretbe integrálásából állt össze. Messi tökéletesen beleillett ebbe a gárdába, és úgy volt főszereplője, hogy személyisége nem nyomta el a többiek kvalitásait. Adja magát a párhuzam: Argentína legutóbb Diego Maradona személyében ünnepelt akkora fociistent, mint amilyenné Messi vált a karrier megkoronázásával, és valljuk be: egy kicsit talán igazságtalannak is éreztük volna, ha – Kylan Mbappé fantasztikus érdemei elismerése mellett – a fiatalabb, holnap 24. életévét betöltő francia géniusz ér fel a csúcsra Katarban.

Szabályváltoztatásokra várva

A vb találkozóinak figyelemmel kísérése közben több olyan gondolat is megfogalmazódott bennem, amely túlmutat egy-egy konkrét mérkőzésen, egy-egy csapat teljesítményén vagy általában a torna összképén. Időnként akaratlanul is eszembe jutottak olyan lehetőségek, megoldások, amelyektől élvezetesebb lenne egy-egy mérkőzés, ami becsületesebbé, nemesebbé tenné a focit, tisztább sportolói szellemet eredményezne.

Elsősorban az álló órát és az ezzel járó nettó játékidőt hiányolom a labdarúgópályákról. Azt hiszem, az abszolút idő plusz bírói hosszabbítás rendszere a közel-keleti tornán vált végleg nevetségessé, komolytalanná és bizarrá. Előttem van, ahogyan a B csoport 1. fordulójában Anglia és Irán meccsén a két félidőt összesen 27 perccel nyújtotta meg a spori, vagy számos másik meccs, amelyen hasonlóan hosszú perceket, olykor közel negyedórányit adtak a rendes játékidő után a játékvezetők a csapatoknak, hogy kompenzálják a labda állásával eltelt időt. Ilyenkor mindig az járt a fejemben: ennek vajon mi értelme? Vajon nem volna egyszerűbb megállítani az órát minden alkalommal, ha a labda nincs játékban, s így a lehető legpontosabb módon tudnánk betartani az aktuális kereteket?

Persze sokan jönnének az ellenvetésekkel: lehetetlen meghatározni a pontos időt, ami átlagosan játékkal telik el, nem lehet végrehajtani ilyen-olyan lebonyolítási okok miatt, vagy hogy a szabály elvenné a játék varázsát – mint ahogyan a VAR kapcsán is elhangoztak a sápítozások ez utóbbi érvet hangoztatva… De vajon tényleg nem lehet meghatározni egy átlagos, később állandónak vett játéktartamot – szerintem 35 perc lenne a legmegfelelőbb –, ameddig tart egy félidő, és amely idő ketyegését minden alkalommal megállítanánk, ha a labdáért a nézőtéren viaskodnak, ha valaki épp valamelyik nagy színiakadémiára felvételizik, vagy ha valakinek tényleg orvosi ellátásra van szüksége a gyep kellős közepén? Tényleg nem lehet megoldani ezt a módosítást egy olyan világban, ahol minden egyes játékos minden egyes passzát, labdabirtoklási mennyiségét és lefutott méterét bonyolult statisztikai rendszerek követik, jegyzik meg, és hasonlítják össze évtizedekre visszamenő komplex adatbázisokkal? És tényleg a foci varázsához tartozik az, amikor valaki az előnyben lévő csapatból úgy dönt, hogy már az öltözőbe vonulás előtt is pihenne, miközben egyik kezével a bokáját fogja, a másikkal vigyorra görbülő arcizmait takargatja?

Az álló óra minden kínos jelenetet megakadályozna, egyúttal épp a színészi alakítások, a fetrengések kiiktatódása miatt, adna valamit a focinak, ami hiányzik belőle, és ami máshol – kerékpárban, jégkorongban, kosárlabdában, atlétikában, teniszben stb. – megvan: férfias küzdőszellemet, nemesebb hozzáállást és a csalás (elsősorban persze az időhúzás) elkerülésére tett törekvést.

Ha már a csalásnál tartunk, eszembe jut a másik jelenség, ami időről időre megakaszt: a tizenegyeseket természetesen nem tartom annak, főleg amióta a VAR segítségével lehetőség van a legigazságosabb döntés meghozatalára. Nevetségesnek tartom azonban, amikor olyan tizenegyesekkel dőlnek el meccsek, vagy legalábbis vesznek teljesen eltérő irányt komplett találkozók, amely büntetőket megelőző szituációk enyhén szólva nem voltak közvetlen gólhelyzetek. Teljesen igazságtalannak tartom például, hogy meccset eldöntő tizenegyest fújhat be a bíró egy véletlen kezezés miatt, egy enyhe bokapöccintés miatt húsz méterre a kaputól, a tizenhatos sarkán vagy egy apró lökésért, amikor a támadó a közelében sincs a labdának. A katari tornáról három olyan büntetővel példálóznék, amelyekre egyaránt igaz, hogy a támadó csapat egy 5-10-20 százalékos gólhelyzetből ajándékként büntetőt kapott. Anglia a franciák elleni negyeddöntőben például egyenlíthetett és hosszabbításra menthetett volna, ha Harry Kane belövi a második angol büntetőt. A lehetőséget azért kapták a Háromoroszlánosok, mert Theo Hernández a tizenhatos peremén meglökte Mason Mountot, aki egy felívelt labdára mozgott be, és jó eséllyel el sem érte volna a magasan szálló játékszert. A második és harmadik példa frissen adja magát: az argentinok tegnapi, döntőbeli vezető gólja előtt Ángel Di María balról tört be, a kapu előtere néhány támadó argentin mellett tömve volt francia védőkkel. Vajon az elkövetett szabálytalanság pillanatában annyira közel járt Argentína a gólhoz, mint két perccel később, amikor Messi Hugo Llorisszal nézett farkasszemet? Vagy a franciák második egyenlítő gólja, Mbappé mesterhármast jelentő találata előtt Gonzalo Montiel kezezése ugyanolyan eséllyel következő gólt előzött meg, mint amilyen eséllyel odaállt Mbappé 11 méterről rúgni?

Véleményem szerint legalábbis súlyozni kéne, hogy melyik, tizenhatosban elkövetett fault ér valóban büntetőt, és milyen esetek alkalmával kéne máshogyan – például a rendkívül ritkán látott indirekt lehetőséggel – megtorolni az egyébként valóban megtörténő szabálytalanságot. Ha valaki egy az egyben tör a kapusra, és ilyenkor kaszálják el – ez kétségkívül büntetőt ér. De egy halványnál is halványabb gólhelyzetből semmiféle szabálytalanság miatt nem tartom méltányosnak 90-95 százalékos lehetőséget adni, bárhol is történjék a fault.