2022. december 5., hétfő

Kopjafa az idősíktemetőben

Szeszélyes egy dolog az idő. Úgy tűnik, mintha állandó, egyenletes tempóban haladna, pedig valójában vad folyó módjára kanyarog. Ugrál a kövek között, megpihen a csendes mélyedésekben, megposhad a pocsolyákban, és a hegyekből vad vízesésekbe veti le magát. Néha pedig mintha nem engedelmeskedne a természet törvényeinek, és hátrafelé haladna, a gyökereket keresve. Már kora gyermekkoromban megtanultam: az idő viszonylagos. Egy évszám, egy dátum nagyon gyorsan kopjafává válik az idősíktemetőben. Így múltak el akkoriban a karácsonyok, a húsvétok, a születésnapok, az újévek. A köztes idők játékosan, boldogan teltek, igaz, de az adott dátumot megelőző néhány napban mintha megállt volna a vekker. Az időnek ezen relativitása a felnőttkorra egyszerre szűkül, és válik – a korábbihoz képest – még ciklikusabbá.

Szűkül, mert már nemcsak jeles napokat várunk, hanem a hétvégét, a következő hetet, a jövő hónapot is. Ha eggyel hátrébb lépünk, s onnan szemléljük a jelenséget, annak következtében felfedezhetjük a fokozott ciklikusságot is. A napokat a hetek, a heteket a hónapok, a hónapokat pedig az évek váltják, egyre gyorsabbnak tűnő tempóban. Ám a kivétel erősíti a szabályt: minden évben ott van az a konok január és február… Amikor a napok heteknek, a hetek hónapoknak tűnnek. Egyszerűen megáll az idő. Decemberben az adventi ünnepek alatt el tudunk mélyülni a gondolatainkban. Közeledik a karácsony, amikor szeretteinkkel lehetünk, majd a reményekkel teli új esztendő. S vége. A meghittség, a boldogság és a szeretet helyét a lehangoltság, az üresség veszi át. Beköszönt a bús, borongó, hideg időszak. Névtelen nappalok, vággyal teli éjek, fájdalommal kísért reggelek korszaka ez. A nap épphogy felkel, már el is köszön. Ebben a komor időszakban olyannak érezhetjük magunkat, mint a kisöregek, akik egy pezsgő nyári napon feltartottak bennünket a pénztárossal folytatott, merően fölösleges cseverészésükkel. Ők ráértek, mi pedig mögöttük toporogtunk, hiszen éppen siettünk valahova. El akartunk jutni a következő tennivalónk helyszínére. Ha viszont nincs következő helyszín (legalábbis a közeljövőben), az idő hihetetlenül lelassul. Az év első két hónapjában viszont senki nem toporzékol mögöttünk. Mindenki az oly távolinak tűnő tavasz első hírnökeit, a hóvirágok megjelenését várja. A sebességcsökkenés azonban túl gyorsan következik be. Éppen ezért nem beszélgetünk hosszasan a boltossal, sőt még szeretteinkkel sem. Nem veszünk észre jobban másokat, mint a hétköznapi rohanások során, nem kapjuk el sűrűbben a tekinteteket, nem keresünk szemkontaktust. Nem figyelünk egy-egy légvételre, sem gesztusra. Legtöbben negatív érzéseink hatalma alá kerülünk. Csak ülünk, s szemléljük az egyre lassabban pergő homokszemeket.

Shutterstock
Shutterstock

De vajon mi lehet a megoldás? Hagyjuk, hogy érzéseink felülkerekedjenek rajtunk? Engedjünk el mindent? Esetleg küzdjünk ellene? Merüljünk el gondolatainkban? Használjuk ki az időt pihenésre? Esetleg tűzzünk ki célokat magunk elé? Talán ebben az időszakban érdemes lehet elgondolkodni Buddha tanításán, amely így szól: „Azok, akiket a nyári forróság kínoz, az őszi teliholdra áhítoznak: Meg se ijednek a gondolattól, hogy közben életük száz napja örökre elmúlt.” Talán ki kell egyeznünk az idővel, hogy ebből a periódusból is nagyszerű emlékeink maradjanak? Hogy a dátumok kopjafává váljanak idősíkunk temetőjében, amelyeknél megállva elmosolyodhatunk, nosztalgiázhatunk az évek múlásával? Ez az, ami igazán számít… Ha mindig a szebb, jobb, a megfelelő pillanatra várunk, az élet lopakodó módjára siklik el fejünk felett.

Nyitókép: Shutterstock