2024. április 25., csütörtök

A törökkanizsai élet „sejtje” – VIDEÓ

Szeptember 23-án újra begördült a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós beszélgetős műsora. Minden héten újabb vendéggel jelentkezem, aki beül mellém az anyósülésre, és együtt autózunk, miközben nem mindennapi témákról osztjuk meg egymással gondolatainkat. A teljes beszélgetésről készült videót a Magyar Szó online felületén, a Facebook-oldalunkon és a YouTube-csatornánkon tekinthetik meg, a szerkesztett változatát azonban napilapunkban is elolvashatják.

– Mit tudok én majd mesélni? – kérdezte Vass Mária, azaz Marika néni, amikor felkértem, hogy legyen a Taxi vendége. Én akkor már jól tudtam, hogy lesz miről beszélgetni, hiszen mindig is nélkülözhetetlen, és ma is nélkülözhetetlen része a törökkanizsai és a községbeli kulturális és művelődési életnek. Főztjét szinte mindenki megkóstolhatta a faluban, hiszen jó pár éven keresztül főzött eseményeken, lakodalmakban. Amikor beült mellém az anyósülésre, és elkezdtük a felvételt, Marika néniből előtörtek az emlékek és csak mesélt és mesélt, egyik történetet követte a másik, még akkor is, amikor már a kamerát rég kikapcsoltam. Hát, tényleg volt miről beszélgetnünk.

Milyen volt régen a törökkanizsai kulturális és művelődési élet?
– Nagyon tartalmas volt. Sok szórakozóhely közül lehetett választani, így abban az időben, amikor a férjemmel megismerkedtünk, itt helyben jártunk szórakozni, nem kellett sem Magyarkanizsára, sem Zentára utaznunk. A művelődési élet is nagyon szép volt, mindig voltak bálok, színdarabok. Van egy szép Tisza-partunk is, ott volt egy hajó, amelyen mindig este voltak rendezvények, koncertek, vegyesen, tehát volt szerb is, magyar is. Sajnos ma már egyre kevesebb az ilyen. Ami a szívem csücske, az a firigyházi búcsú, amit szeptember utolsó vasárnapján tartanak. Ilyenkor sokan visszajönnek, akik elszármaztak innen. Gyerekkoromban én is nagyon sokat voltam a nagynénémnél Firigyházán, akkor még tiszta magyar falu volt, és nagy búcsúkat tartottak. Hihetetlenül szép volt, mert ennek a településnek meg van a varázsa. Emellett farsangi bálokat is tartottunk, bár a Covid miatt az idén nem tudtuk megszervezni, de reménykedünk, hogy jövőre igen.

A főztjét, mondhatni, már mindenki megkóstolta, főleg ha olyan lakodalomban volt, ahol Ön főzött. Hogyan jött ez az életébe?
– Anyukám 30 évig lakodalomba járt főzni, és amikor szükség volt rám, akkor mentem vele én is. Sajnos ő már nincs velünk. Abban az évben, amikor meghalt, tíz lakodalom volt összesen, és nagyon megijedtem, hogy akkor most mi lesz? A férjem biztatott, hogy menjek, csináljam, és én tovább vittem, ugyanazokkal az emberekkel, akikkel édesanyám is együtt dolgozott. Nagyon nagy lakodalmak voltak, 300-350-400 személyesek is. Egyszer volt egy 550 személyes, cigány lakodalom. Nagyon jól emlékszem rá, mert 36 óra hosszát dolgoztunk. Húzós volt, de felejthetetlen.

Egyre kevesebb az ilyen sátras, nagyszabású esküvő, Marika néni azonban nem hagyta abba a főzést, ha jól tudom.
– A sors úgy hozta, hogy 2000-ben munka nélkül maradtunk a férjemmel. Egyszer egy idős személy azzal a kérdéssel jött, hogy főznék-e neki. Majd jött a második, a harmadik… Így kezdődött el az az időszak, amikor az időseknek kezdtem főzni. Mindig 11 órára megfőztem, majd az időjárástól függően kerékpárra vagy autóba pattantam, és széthordtam az ebédet a faluban. Nagyon hálásak voltak ezért. Egy esetet szeretnék elmesélni. Volt egy nyugdíjas házaspár, ők is megkerestek, hogy főznék-e nekik. Elmentem hozzájuk, hogy megbeszéljük, és amikor beléptem, megdöbbenve láttam, hogy egy kistányérban volt vegetás étolaj, abba mártogatták a kenyeret, és itták a teát. Elmondták, hogy egy hónapja ezt eszik. Összeszorult a gyomrom, a szívem, gyorsan hazamentem, pakoltam nekik a mi ebédünkből, és elvittem nekik. Amikor meglátták a levest, akkor a néni csak annyit mondott a férjének: „Nézd! Húsleves.” Még a könnye is kicsordult. Mérhetetlenül hálásak voltak. Azonban egyre nehezebben jöttem már ki az előre megbeszélt árból, emelni pedig már nem tudtam tovább, hiszen mindenki kisnyugdíjas volt, ezért abba kellett hagynom. Amikor a helyi plébániára megérkezett Sóti János atya, akkor ő felkért, hogy vezessem a plébániát, amolyan házvezetőnői állást ajánlott. Elvállaltam. Sokszor jöttek magas rangú papok, püspökök, politikusok, így ha kellett, akkor hol 30, hol pedig 50 személyre főztem. Nagyon jó érzéssel gondolok vissza arra, amikor itt vacsorázott Szili Katalin, Potápi Árpád János vagy Pirityiné Szabó Judit. Szili Katalin még az egyik húsételnek a receptjét is elkérte. Egyszer a helyi plébánián tartották a Keresztény Értelmiségi Körnek a találkozóját. 100 személyt vártunk. Én az üstben főztem a pörköltet, és láttam, hogy ott téblábol egy fiatalember. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e valamiben. Annyit válaszolt, hogy nézelődik, és visszakérdezett, hogy segíthet-e ő valamiben. Így megkértem, hogy a tésztát és a salátát tegye az asztalra. Amikor vége lett az ebédnek, akkor Sóti atya odahívott, hogy szeretne bemutatni valakit. Ő volt Forrai Tamás, a jezsuita rend magyar tartományának provinciálisa Budapestről, én pedig munkába fogtam. Kitört a nevetés, én pedig alig győztem bocsánatot kérni. Megnyugtatott, hogy nincs okom aggódni, hiszen csak a munkámat végeztem. Ezt követően bármikor jöttek, mindig megkérdezte: vigyük a tésztát és a salátát?

Mivel foglalkozik mostanában?
– Kitaláltuk, hogy csináljunk valamit, ami felidézi a régi időket. Így született az ötlet, hogy szörpöket, lekvárokat készítek, de úgy, ahogyan régen a nagyanyáink: cukorral. Erre ma már azt mondják, hogy nem egészséges, de valamikor nem volt más, mindent cukorral édesítettek, ezért én is most így készítem.

Egy kis kulisszatitok: a forgatás végén Marika néni beinvitált az otthonukba, egyenesen abba a szobába, ahol ezeket a finomságokat rejtegeti. Ott tényleg minden volt, amit csak el tud az ember képzelni: volt ott bodzaszörp, őszi- és sárgabarackszörp, körte és fahéj ízesítésű lekvár, különféle tealevelek. Hazaindulásom előtt Marika néni egy csomagot adott, benne eperlekvárral, mentás-citromos szörppel és hársfalevélteával. Hogy honnan tudta, vagy csak szerencsésen választott, de egytől egyig a kedvenc ízeim.