2024. április 25., csütörtök

Szlavóniai magyar iskolák

Novoszel István emlékirata – Ágoston Sándor bácsfeketehegyi református lelkész, későbbi bácskai püspök a szlavóniai magyarság szolgálatában (6.)

Novoszel István volt babinagorai, nártai és goveđepoljei igazgató-tanító Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratában így látta a nemes küldetés értelmét és lényegét: „Minden Julián-tanító munkáját az izzó hazaszeretet jellemezte, és azt hiszem, hogy a szorosan vett Magyarországnak nem volt olyan iskolája, amelynek növendékei úgy át lettek volna itatva a hazaszeretet szent érzésétől, mint a Horvát-Szlavónországban élő magyar gyermekek. Ezen nem is lehet csodálkozni, ha ismerjük azokat a körülményeket, amelyek között ezek a szegény gyermekek idegen nemzetiségű, őket gyűlölő nép körében éltek.” Nem egyszer volt okuk a sírásra is. „Ezeknek a könnyeknek – írta emlékiratában Novoszel István – az izzó magyar hazaszeretet kölcsönözte a fényt, s ragyogásukban volt valami a magyar büszkeségből, és szomorúság helyett öröm volt olvasható a kedves gyermekarcokon, amely dicsőséget tükrözött vissza, hogy minden csak az édes magyar hazáért történt. Ilyen felemelő érzés még soha nem hatott át, mint most, mint amikor azt láttam, hogy ezekben a zsenge gyermeki lelkekben milyen hatalmas fává nőtte ki magát máris a szent haza iránti szeretet. A Julián-tanítókon kívül nagyon kevés tanítónak juthatott ez osztályrészül.”[1]

Margitai József 1910 decemberében Budapesten megtartott előadásáról a Szlavóniai Magyar Újság is beszámolt, s közölte beszédének átdolgozott, rövidített változatát. Ebben a szerző érdemesnek tartotta kiemelni: Julián-Egyesület 1904-ben történt megalakulásáig a szlavóniai magyar nép elveszettségében, egyéb lehetőség híján, ösztönösen, önmagát védelmezte a más nemzetekbe való beolvadás ellen oly módon, hogy „vasár- és ünnepnap szerény kinézésű imaházában, vagy valamely tehetősebb gazda által felállított keresztfa körül, vagy harangláb alatt gyűlt össze, s ott magyarul imádkozott és énekelt. A reformátusok missziói telepeket és kerületeket szerveztek. A lelkész több járás, sőt egy egész megye területén lakó hitsorost gondozott, kiket hetenként vagy havonként meg kellett látogatnia. Az uradalmak, hogy a magyar, jó munkáskezeket lekössék, nagyobb pusztáikon iskolákat állítottak fel. A magyar államvasutak saját alkalmazottaik gyermekei részére a nagyobb állomásokon iskolát építettek, melybe naponkint 20–30 kilométernyire szállították a magyar gyermekeket. A védelem azonban nem volt tervszerű és általános. Különösen a félreeső falvakban és pusztákon nem volt sikeres, mert hiányzott a vezető kéz, míg a Julián-Egyesület nem vette a kezébe a védelmét.”[2] A magyar–horvát testvéri viszony ápolásában is különös érdemei vannak az egyesületnek. „A Julián-Egyesület Horvát–Szlavónországokban a béke olajágával, öntudatosan végzi nagy fontosságú munkáját, miért is otthon a nagyközönség támogatását, túl a Dráván pedig az illetékes körök szimpátiáját méltán megérdemli”[3] – zárta Margitai Józsefnek, a Julián-Egyesület tanügyi előadójának és tanfelügyelőjének 1910. december 17-én Budapesten megtartott előadása bemutatását a Szlavóniai Magyar Újság.

Hild László ürögi Julián-tanító, a Szlavóniai Magyar Újság sok éven át lelkes munkatársa 1904–1914 című, a szlavóniai magyarság életének évtizedes történetét értékelő írásában is fontosnak vélte kiemelni: Szlavóniában, „e szűk hazában élő nemzet töredéke” évtizedekkel korábban, mindenkitől elhagyatva teremtett magának új otthont a számára idegen földön. Mint jövevény, eleinte szívesen látott vendég volt, mert pénzt adott azért a parlagon heverő földért, aminek akkoriban alig volt értéke, hiszen megműveletlen volt, sok helyütt ellepte a gyom, amely legfeljebb a farkasoknak, a rókáknak szolgált lakhelyül. „A kultúra magvait ment tehát elhinteni ama nemzet, mely államot alkotott oly területen, mely nyolcszáz éven át vándorló, barangoló seregeknek szolgált leshelyül, mely feltartóztatta hódító útjában a leghatalmasabb, legveszedelmesebb ellenséget, a törököt, s azt századokig lekötött.” A földért, a kenyérért és az otthonért vívott küzdelem azonban felőrölte a honfoglaló magyarok minden erejét, és sokáig nem volt, aki küzdelmét pártfogásába vette volna. 1904-ben azután gróf Széchenyi Béla koronaőr vezetésével megalakult a Julián-Egyesület, mely rövid idő alatt „erős vára” lett a szlavóniai magyarságnak. A Dráván-túli magyarság 1914-ben egyre indulatosabb „szláv gyűrűben” kereste a boldogulás lehetőségét, ezért a „magyar államnak egyenesen kötelességévé vált a szlavóniai magyarság szerzett jogainak a megvédése, de többet mondunk: annak megerősítése, fejlesztése” – fejtette ki véleményét Hild László.[4]

A Julián-Egyesület kiadásában 1908-tól 1918-ig 150 oldalon, évente tízezer példányban jelent meg a Szlavóniai Magyarok Képes Kalendáriuma, mely a szlavónországi magyarság kulturális, gazdasági és közéleti tájékoztatását szolgálta. Lapjain írásokat közölt a Julián-Egyesület munkájáról, a Julián-iskolák munkájáról, a Julián-tanítók sorsáról, pályájának alakulásáról, a Gróf Klebelsberg alapítvány működéséről, s mint afféle valódi kalendárium, rendre közölte a horvát-szlavónországi vásárok rendjét és időpontját is. 1914-től A hazáért hősi halát haltak címmel megjelentette a szlavóniai magyar katonák arcképcsarnokát. 1916-ban a Szlavoniai Agrár Takarékpénztárról szólva azt írta: „a legbiztosabb és legerősebb takarékpénztárak egyike, ahol mindenki bátran elhelyezheti a megtakarított pénzét, s amely a szerző embereknek szívesen nyújt segítséget földterületre, vagy terhes adósságának kifizetésére.”  A hirdetés felhívta olvasói figyelmét, megtakarított pénzeiket ne tartsák otthon a láda fiában, hanem tegyék be a Szlavoniai Agrár Takarékpénztárba, ahol az sokkal biztosabb helyen van, jó kamatot hoz, s ahonnan bármikor ki lehet venni. Majd megjegyezte: „Az értelmes szlavóniai magyarság hallgatott a szavunkra, s a Szlavoniai Agrár Takarékpénztár betétállománya megnövekedett. Mindez azt bizonyítja, hogy a Szlavoniai Agrár Takarékpénztár milyen mély gyökeret vert rövid 3 év alatt az itteni magyarság között, s milyen nagy bizalommal viseltetnek ehhez a pénzintézethez.”[5] Az Országos Központi Hitelszövetkezet szerepe a népjólét emelésében című írásból a Kalendárium olvasója megtudhatta: a hitelszövetkezetek működésükkel a középosztály fölemelkedését, gazdasági megerősödését szolgálják, azzal, hogy „előmozdítják a kisgazdák felszerelésének beszerzését, és tekintélyes arányban végrehajtják a kisgazdák földterheinek könnyítését, részt vesznek az állami birtokpolitika egyes műveleteiben, és mindezt tetézik azzal, hogy rövid fél év alatt több mint 100 millió állampapírt helyeztek el a kisemberek között.” A hirdetés szerint „a szlavóniai magyarság is egynek érzi magát az Országos Központi Hitelszövetkezet nemes törekvéseivel, melynek áldásos működését eddig is érezte, s a jövőben hihetőleg még inkább fogja érezni.”[6]

1917 augusztusában a Julián-Egyesület közleményben tájékoztatta a Szlavóniai Magyar Újság olvasóit, az 1918-as esztendőre is minden szlavóniai magyar család megkapja a Julián-kalendáriumot. A hasznos tudnivalókat tartalmazó naptár már előkészületben van, de tekintettel a háborús körülményekre, az Egyesület csak annyi naptárat nyomtat, amennyit a szlavóniai helységből kérni fognak. Az igények számbavételére Szlavónia-szerte megkezdődött a „naptárosztási ívek” körözése.[7]

Ágoston Sándor

A szlavóniai magyarság és a Julián Egyesület szolgálatában

Ágoston Sándor, bácsfeketehegyi református lelkész, későbbi bácskai püspök, aki hivatásának gyakorlását 1906-ban kórógyi lelkészként kezdte, 1917 tavaszán pedig az eszéki református egyház első lelkipásztorává választották, 1940-ben a Kalangyában megjelent, A szlavóniai magyarság és a Julián Egyesület című tanulmányában másfél évtizedes tapasztalatai alapján írta meg a szlavóniai magyarság történetét. Elemzésében a horvátországi magyar közösség három csoportját különböztette meg: 1. az Árpád-kori ősi falvakat, Rétfalu, Haraszti, Szentlászló és Kórógy magyarjait, az ősi magyar kultúra és hagyományvilág őrzőit; 2. az ugyancsak sok évszázados múltra visszatekintő „réteget”, a nagy magyar uradalmak cselédségét. A jobbágyvilág fölszámolása után keletkezett nagybirtokosok, a rumai, rétfalusi és nasicei gróf Pejacsevich-uradalmak, a vukovári Eltz gróf, a nustári Khuen gróf, majd kissé távolabb, a daruvári Tüköry-uradalmak magyar cselédségének közösségét; 3. az 1870-es évektől kezdődően a dunántúli megyékből és Bácskából bevándorolt magyarságot, amely az odahaza eladott apró percellái árán Szlavónia-szerte tetemes földterületeket vásárolt, felélénkítve a terület gazdasági életét. A bevándorló magyarság alkalmanként új magyar falusi közösségeket is létrehozott. A Somogyból jött reformátusok Daruvár környékén szerveztek néhány kis „erőtlen egyházat”, a többségben lévő római katolikusok azonban a horvát plébániákhoz „tapadtak”, s mert helyzetük nem tette lehetővé, hát „nem éltek mélyebb lelki életet”.

A szlavóniai magyarok számára a kezdetektől gondot jelentett a gyermekeik iskoláztatása. Az első időkben, amikor még éltek az otthoni kapcsolatok, a gyerekeket iskolás korukban hazaküldték a magyarországi rokonaikhoz. Ez azonban csak ideiglenes megoldásnak bizonyult, idővel megszűntek a kapcsolataik az őket elbocsátó szülőfölddel. A horvát közösségbe került magyarok hamar belátták, ha ott akarnak élni, ott akarnak tartósan berendezkedni, meg kell tanulniuk a horvát nyelvet. A horvát iskolák a szlavóniai magyarság között már az 1870-es években megkezdték a horvát nyelv, a horvát kultúra, és vele együtt a horvát hagyományok terjesztésének céltudatos munkáját, melynek hatását a magyarság 10–20 év múlva kezdte érezni; a szülők észrevették, hogy gyermekeik egymás között már horvátul beszéltek, magyarul már dalolni sem tudtak, a horvát templomban „egész jól feltalálták magukat”, horvátul énekeltek, horvátul gyóntak. „Ekkor kezdtek az idősebbek, az akkor még vezető korosztály nemzeti öntudatra ébredni. Kezdett nekik fájni, hogy sem a templomban, sem az iskolában, sem a községi életben nincs nekik semmi joguk. Évtizedek kellettek ahhoz, míg ennek lassan tudatára ébredtek s emiatt elégedetlenkedni kezdtek.” Az elégedetlenség a Szerém megyei Maradékon öltött először tragikus méreteket, Strossmayer djakovói püspök ugyanis megtagadta a katolikus magyar misék megszervezésére vonatkozó kérésük teljesítését, mire a maradékiak mozgalmat indítottak a református hitre történő áttérés érdekében. Özvegy György és Sárosi István vezetésével küldöttség ment Pestre Szász Károly püspökhöz, ügyük pártfogását kérve tőle, a püspök azonban óvatosnak bizonyult, és elhárította kérésüket. A mozgalom azonban nem csöndesedett el s Maradékon és Nikincin néhány százan tényleg áttértek a református hitre.[8] A maradékiak mozgalma nagy visszhangot váltott ki országszerte, Ágoston Sándor meggyőződése szerint történetük döntő szerepet játszott abban, hogy végre kormánykörökben a politikusok is határozott lépésre szánták magukat.

(Folytatjuk)



[1]             Novoszel István ált. isk. igazgató volt Julián-tanító: Egy Julián-tanító odisszeája; Salgótarján – Végh Kálmán könyvnyomdája, 1928. 65. p. és 66–67. p.

[2]             A szlavóniai magyarok és a Julián-Egyesületi iskolák; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. december 25. 1. p.

[3]              Uo. 2. p.

[4]             Hild László: 1904–1914; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január 25. 2–3. p.

[5]             A Szlavoniai Agrár Takarékpénztár; In: Képes Kalendárium az 1916-ik esztendőre. A Julián-Egyesület ajándéka a szlavoniai magyaroknak; Budapest – Méhner Vilmos-féle könyvkiadóhivatal (Franklin-Társulat), é. n. [1916] 41–42. p.

[6]              Uo. 46. és 48. p.

[7]             A Julián-Egyesület közlése; Szlavóniai Magyar Újság, 1917. augusztus 5. 3. p. 

[8]             Ágoston Sándor: A szlavóniai magyarság és a Julián Egyesület; Kalangya, 1940. november, IX. évfolyam, 11. szám, 479. p.