2024. április 19., péntek
GYŰRŐDÉSEK

Száz éve alakult meg a Magyar Párt

Ma, azaz szeptember 17-én száz éve, hogy 1922-ben – megannyi kísérlet után – az új délszláv államban végre megalakult a jugoszláviai Magyar Párt. A politikai önszerveződés igénye a Délvidéken már a szerb megszállást követően megfogalmazódott, az új délszláv állam azonban számtalan módját találta a magyar nemzeti kibontakozás megakadályozásának. Az új hatalom szemében különös veszélyt jelentett, hogy a délvidéki magyar közösség 1918 előtt a történelmi Magyarországon az államalkotó nemzet része volt, ebből eredően az elszakított területen a magyar állameszme öröksége ütközött az új állam érdekeivel. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság politikai hatalma birtokában mindent megtett annak érdekében, hogy az újonnan szerzett területeken felszámolja a magyar uralom minden korábbi intézményes – kulturális, oktatási, gazdasági és politikai – jelenlétét. A magyaroknak 1918-tól 1922. július 26-ig, az optálási jog lejártáig, tilos volt politikai és kulturális szervezeteket létrehozni, és nem illette meg őket a választói jog sem.

A délszláv államban magyar lateiner értelmiség és a művelt ifjúság kimaradt a közhivatalokból, a középiskolai tanárokat, a lapszerkesztőket nem egy esetben rendőrök és katonák toloncolták ki az országból, ügyvéd és orvos a legjobb esetben is szabad pályára kényszerült, közülük vállalkozhattak a legelszántabbak a közösség társadalmi-politikai megszervezésére. Nekik kellett megtalálniuk azokat az eszközöket, amelyek erkölcsileg hitelesek, politikailag érvényesek, a közmorál tekintetében pedig előremutatók voltak. Így történhetett, hogy a legkiválóbbak közül Szenteleky Kornél, a vidéki orvos irodalmat szervezett, Kristály István vidéken tanított betűvetésre, Draskóczy Ede kulturális egyesületet, az óbecsei Népkört vezetett, Fenyves Ferenc hírlapot szerkesztett, Várady Imre, Deák Leó és Sánta György ügyvédek pedig megalakították a Magyar Pártot.

A. Sajti Enikő A Magyar Párt megalakulása és tevékenysége 1922–1929 című tanulmányában kiemelte: a politikai önszerveződés szándékának döntő lendületet adott Jakabffy Elemér és Prokopy Imre találkozása, melynek részletei máig ismeretlenek. A leendő Magyar Párttal szemben ekkor fogalmazódott meg a követelés, hogy „túl kell lépni a kizárólag választási célokra orientált kisebbségi munkán, és összhangot kell teremteni a politikai, kulturális, társadalmi és gazdasági tevékenység között”. A szabadkai Hírlap, amely később a Magyar Párt félhivatalos lapja lett, 1922. január 17-én először vetette fel nyilvánosan egy önálló magyar párt létrehozásának gondolatát.

Berkes József A magyar kisebbség politikai helyzete az SHS államban (1928) című tanulmányában kiemelte: amikor az optálási határidő lejárt, a magyarságnak immár jogában állott a politikai tevékenység, ezért 1922. január 29-én Szabadkán az „első magyar kisebbségi gyűlésen” Nagy Ödön szabadkai ügyvéd így szólhatott a megjelentekhez: „A mai napnak jelentősége van, mert amióta kisebbséggé alakítottak át, ez az első alkalom, hogy együvé gyűltek azok, akiket az egyforma sors, az anyanyelv, a vérrokonság, a kultúra közössége, a sokszázados múlt, az emlékezés és a szeretet fűz egymáshoz... Ha továbbra is ölbetett kezekkel nézzük az állam életét, az élet csúnyán át fog gázolni rajtunk, s mindenki joggal hihetné, hogy bajokat, sérelmeket nem szenvedtünk, orvosolni valónk nincsen... s a kisebbségi jogok minden előnyét élvezzük.” Ezen a találkozón fogalmazódott meg az országos Magyar Párt megalapításának igénye. A megalakulást is Szabadkára tervezték, ezt azonban a szerb hatóságok nem engedélyezték, ez volt az oka, hogy a Magyar Párt 1922. szeptember 17-én Zentán tartotta meg alakuló közgyűlését.

Berkes József szerint a város főterén tízezernyi „mindenfelől összesereglett magyarság” jelenlétében alakul meg a jugoszláviai Magyar Párt. „A krónikás úgy számol be erről az első szabad ég alatt megtartott magyar politikai népgyűlésről – írta visszaemlékezésében az esemény résztvevője –, hogy annak lefolyását híven leírnia nem lehet, mert ebből a leírásából hiányoznék a magyar szívek összedobbanása és a magyar örömkönnyek csillogása.” A párt elnökévé Sántha Györgyöt, szabadkai igazgató-főorvost választották, társelnökei: Várady Imre, volt magyar országgyűlési képviselő (Nagybecskerek), Gráber László ügyvéd (Pancsova), Falcione Árpád nagybirtokos (Zombor) és Sóthy Ádám volt városi főügyész (Zenta) lettek. A párt ügyvezetőjévé Nagy Ödön szabadkai ügyvédet választották. Ezenkívül a párt élére egy száztagú „vezérlő bizottságot” állítottak a Bácska és a Bánát minden magyarlakta területéről. Gráber László, a Magyar Párt egyik vezetője Tíz év kisebbségi sorsban (1928) című tanulmányában rámutatott, a Délvidéken a politikai szerepléssel járó kockázatot politikai újoncoknak kellett vállalniuk, olyanoknak, akiknek „a kisebbségi kérdés lényegéről, a kisebbségi politika eszközeiről és módszereiről sejtelmük sem volt", ezért járatlan utakon, egyéni megtapasztalások és felismerések nyomán, hosszú évek során kellett megtanulniuk, hogyan kell az adott viszonyok mellett kisebbségi politikát csinálni. A Magyar Párt önálló kisebbségi alapra helyezkedett, elismerte a vidovdáni alkotmányt, de nem ismer sem világnézeti, sem kizárólag szociális, agrár, vagy felekezeti tagozódásokat a magyarság között.

Megalakulását követően született meg A Jugoszláviai Magyar Párt memoranduma Pašićhoz (1922) című, fölöttébb határozott hangú nyilatkozat, mely kiemelte: „A történelem majdan meg fogja állapítani, hogy az elszakított Délvidék magyarsága, elnyomásának közepette is és különösen akkor, fényesen dokumentálta öntudatos és bölcs kulturfölényét az uralmon lévő balkáni politikával szemben. Pedig az ellenük felvonuló hatalmi korlátoltsággal és többször a legdurvább brutalizmussal szemben, súlyos feladat volt a fölényes higgadtság megőrzése" – olvasható a bevezető részben adott helyzetjelentésben. A Memorandumot azonban személyesen nem tudták átadni, ezért augusztus 9-én postán küldték el a címzettnek. A mellékelt kísérőlevélben írták: „Az emlékirat az elszenvedett sérelmeknek magasabb politikai és jogi perspektívából való higgadt és öntudatos, bölcs és jogászi fejtegetése, annak bizonyítéka és fényes igazolása tehát, hogy amikor elszakított véreink a brutális és balkáni elnyomás ellen emelnek is szót, akkor is kulturfölényes tudással csak az igazságot és a jogot keresik, amelyhez Trianon előtt hozzá voltak szokva." A Magyar Párt programja Csuka János A délvidéki magyarság története 1918–1941 (1995) című munkájában olvasható a maga teljességében.