A járványnak „köszönhetően” váltottunk mi is. Már harmadik éve, hogy Erdély helyett a szerbiai hegyvidékeken biciklizünk. Tavaly hárman – két verseci kolléga és jómagam – a Stara Planina, a Kopaonik és a Rtanj hegység környékét jártuk be, az idén sajnos már csak ketten maradtunk. De úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk abba. Egy kicsit a saját egészségünkért, meg hogy a kollégánk emlékét őrizzük. Ameddig azt egészségünk megengedi, megpróbálunk még néhány szép helyre eljutni. Az első idei túránk célja a Tara Nemzeti Park volt.
A Kremna nevű településen találtunk szálláshelyet elfogadható áron. A négy alvásért összesen száz eurót fizettünk. Innen indultunk körbejárni, megismerni a környéket.
A nemzeti park bejárata (Fotó: Kecskés István)
Első nap azt terveztük, hogy átmegyünk Boszniába, pontosabban Višegradba, hogy meglássuk Mehmed pasa csodálatos hídját a Drinán. A határátlépéshez a szerb polgár számára elegendő, ha felmutatja személyi igazolványát. Persze érvényeset. Mert a kollégámé éppen az előző nap lejárt, csakhogy ezt a boszniai oldalon vették észre. A szerb oldalon ugyanis nem kértek tőlünk semmilyen dokumentumot. Egy percet tanakodtunk, hogy akkor mi legyen. A határőr azt ajánlotta, hogy jobb lesz, ha egyedül nem vágok neki a mellesleg csak 17 kilométeres útnak. Nem mondta, miért: a korom miatt-e, vagy más okból, de mindenesetre elgondolkodtató volt, amit mondott. Azt gondolom, hogy a háború okozta sebek még nem hegedtek be Višegradban és környékén. Mert kegyetlen dolgok történtek a múlt század kilencvenes éveinek a közepén. Ez később eszembe jutott a Perućac duzzasztónál is, amelynek medrében annak idején albán és bosnyák áldozatokat találtak. Bármilyen szép is a Drina, mégis határfolyó: elválaszt. A túloldalon dzsámik, az innensőn pedig nemzeti színű zászlók hirdetik, hogy kié most a terület. Talán jobb is, hogy egyedül nem indultam el Boszniába.
A „Šargani nyolcas” (Fotó: Kecskés István)
A Tara Nemzeti Park az azonos nevű hegységről kapta a nevét (nem a montenegrói Tara folyóról), amely Nyugat-Szerbiában, a Drina folyó ölelésében, 1000 és 1500 méter közötti tengerszint fölötti magasságban fekszik. Legmagasabb csúcsa 1544 méter magas. A 220 négyzetkilométerének a háromnegyed részét erdők fedik. A park jelképe a csak itt fellelhető pančićeva omorika, a szerb lucfenyő. De a rengeteg otthont ad a barna medvének is. Szerbiában itt van a védett nagyvadból a legtöbb. Úgy hallottuk, hogy mintegy negyven-ötven egyed él az összefüggő erdőkben. Azt mesélték a helybéliek, hogy a közelmúltban egyik természetjáró összefutott egy macival, de a találkozásnak jó vége lett: mindenki folytatta a maga útján. Mi eggyel sem találkoztunk. Illetve mégis: Mitrovacon egy fából faragott medveszoborral.
Drvengrad: ahol sohasem laktak (Fotó: Kecskés István)
A Tara az egyik leglátogatottabb hegység Szerbiában, de a helybéliek szerint itt még lehet nyugalmat találni, nem úgy, mint a közeli Zlatiboron, amelyet már annyira beépítettek, akkora a nyüzsgés, hogy az embernek az az érzése, hogy Belgrádban van. Le is beszéltek bennünket a házigazdáink, hogy egy napot ennek a turistaparadicsomnak szenteljünk.
Kevés a bringás (Fotó: Kecskés István)
Elég volt elkerekezni Bajina Baštára, Perućacra, a több mint ezer méter tengerszint feletti Mitrovacra, körbegyalogolni Szerbia legrövidebb folyóját, a 365 méteres Vrelót, amely előbukkanása után csak 365 métert tesz meg, mielőtt a Drinába torkollik.
A Perućac víztározó és vízerőmű (Fotó: Kecskés István)
A környékén számos kilátó csalogatja az arra járókat, de nem volt időnk (néha erőnk se) arra, hogy egy-két látvány miatt feltoljuk a bringáinkat. Meg amúgy is minden pihenőnk kilátó is volt egyben. Odáig mentünk, ameddig pedálozva elérhettünk.
Felkerekeztünk a Drvengrad vagy Mećavnik néven ismert turistatelepülésig is, melyet Emir Kusturica filmrendező álmodott meg. Boszniából és Szerbiából hozatott régi faépületeket, melyeket antik görög város mintájára rendszereztek. Úgy néz ki, mint egy régi település, csakhogy sohasem éltek benne emberek. Az egyetlen új, eredeti épület egy fatemplom és harangláb. A filmrendező azt mondja, hogy itt megtalálta elvesztett otthonát.
A nemzeti park bejárata (Fotó: Kecskés István)
Nem volt könnyű két keréken feljutni az etnofaluig, amely ezekben a napokban minden, csak nem egy nyugalmas hely. A turisták sorban állnak, hogy fényképezkedjenek és feltegyék a fotót a világhálóra. Az embernek itt mindenért először a zsebébe kell nyúlnia. Hogyha ez volt az elképzelés a létesítmény megépítésekor, akkor a célt elérték. A látogatók számával nem lehet baj. Nekünk azonban távolabbról nézve szebbnek tűnt az etnofalu. Talán azért is, mert nehezen jutottunk fel és aztán könnyen legurultunk.
Mokra Gora a turizmusból él (Fotó: Kecskés István)
A vidék látványossága a keskenyvágányú kisvasút, a „Šargani nyolcas”, amely turistákat szállít 15 kilométeres távon, Mokra Gorától a Šargan Vitasi megállóhelyig meg vissza. A vasutat 1916-ban az Osztrák–Magyar Monarchia kezdte el építeni, de miután az egyik alagút építése közben a beömlő kőzet kétszáz ember halálát okozta, leálltak a munkával. Az építkezést csak 1924-ben fejezték be, a nevét pedig onnan kapta, hogy a Šargan hegy és a Mokra Gora közötti szintkülönbséget csak egy nyolcas alakú sínpálya kiépítésével tudták legyőzni. A vasútvonal e szakaszán keresztül ötven évig közlekedtek a vonatok Szerbia és Dubrovnik között. 1974-ben a keskenyvágányú vasúton való közlekedést leállították, majd 2003-ban turisztikai célból újraindították. Látva a Mokra Gora-i vasútállomáson a nagy nyüzsgést, eszembe jutott a Nagybecskerek és Zsombolya, illetve Magyarcsernye közötti kisvasútnak és valójában az egész bánáti vasúti hálózatnak a szomorú vége.
A táj lenyűgöző (Fotó: Kecskés István)
A kisvonatra nem ültünk fel, inkább elkerekeztünk a Zaovina-tóig, amely a Tara-hegységben van. A mesterséges tó 1975 és 1983 között keletkezett, amikor a Fehér Rzav folyót elzárták. A tó csaknem 900 méteres tengerszint feletti magasságon van, és a mélysége eléri a 110 métert. Persze ha van benne elegendő víz. Vertikális csőrendszer köti össze ugyanis a Bajina Bašta vízerőművel. Ha a Drina vízszintje alacsony, akkor ürítik a tavat, ha magas, akkor a vízfelesleg visszakerül a víztározóba. A tó vize tiszta. Minimális tisztítás után iható és pisztráng nevelésére is alkalmas. Rendezett strandja nincsen, de sokan fürödnek benne. Ottjártunkkor nem sok emberrel találkoztunk. Talán azért is, mert a tóval azonos nevű falucska nagyon széttagolt.
Láttunk, amit láttunk, a három nap alatt pedig mintegy kétszáz kilométert pedáloztunk. Nem nagy teljesítmény. De tekintettel a kaptatókra, a kollégánk azért, remélem, elégedett velünk.
