2022. december 8., csütörtök

Valahol a micinek is arca van

Sziveri János: A szélherceg

A tragikus sorsú költő, Sziveri János 2020-ban töltötte volna be hatvanhatodik életévét, megpróbáltatásai azonban harminchat éve korára kimerítették erejét, s 1990-ben fiatalon, öt verseskötetet és tragikus költői-lapszerkesztői múltat hátrahagyva távozott az élők sorából. 1990. február 7-én helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben, s még ugyanabban az esztendőben megjelent utolsó, általa összeállított verseskötete, a Bábel is. Felesége, Utasi Erzsébet, aki a költő életének minden örömét, bánatát és keserűségét megosztotta vele, három évtizede gondosan ápolja a hagyatékot, három további kötetbe gyűjtve Sziveri János munkáit, de neki köszönhető, hogy 2022-ben a budapesti Kertész Imre Intézetben elkészült a költő fölöttébb gazdag szerzői honlapja is. 2020-ban ugyancsak az Intézet gondozásában Terék Anna és Melhardt Gergő szerkesztésében jelent meg Sziveri János válogatott verseinek gyűjteménye, A szélherceg című kötete. Dérczy Péter szerint a cím, részben az 1989-ben megjelent Mi szél hozott? kötetre, részben „metaforikusan a költőnek a magyar költészetben fölbukkanó furcsa, különös alakjára és életére” utal. A könyv borítóján olvasom: „Sziveri versei élnek, a mának és a máról szólnak, mintha épp most születnének.” A költő évtizedekkel ezelőtt született verseiben egészen „hétköznapi mozzanatokból mitológiát épít. Úgy ábrázolja, énekli meg az egyszerűt, hogy az kibomlik előttünk, s valamit megérthetünk mindabból, amire addig vak volt a szemünk.”

Mit is kell, mit is lehet A szélherceg verseiből a mai olvasónak megértenie? Műveiben a mindenkori hatalom lényegének fölismerésén túl a kommunista diktatúra emberpusztító kegyetlenségének valódi dimenzióit is látni kell. Ahogy a költő A Kos jegyében című versében megfogalmazta: „Csontig nyilall a fegyelem, / kordában tart, mint folyót part. / Egyengeti a lényegem, / amit más varként elkapart.” Sziveri János 1983-ban Újvidéken az Új Symposion című folyóirat főszerkesztőjeként – pályatársaival, a lap belső munkatársaival együtt – politikai leszámolás áldozata lett. Valamikor az 1970-es évek végén reményekkel teli ifjúként érkezett a városba, Tornacipőben a Duna utca macskakövein című versében erről így énekelt: „elindulok vászon tornacipőben a macska / köveken megnézek néhány kirakatot / vagyis magamat nézem az üvegen”. Noha nem szólt hozzá senki, úgy érezte, gondos tekintetek kísérték az útját. A folyóirat körül meglelte pályatársait, 1977-ben Szabad gyakorlatok címmel megjelent első verseskötete is, 1978-ban neki ítélték a Sinkó-díjat, 1979 végén főszerkesztője lett az Új Symposionnak. Egy kései vallomása szerint: „Danyi Magdi színvonalas lapot csinált, de nem sok lehetőséget adott nekünk a fickándozásra, mivel ő egy korábbi esztétizáló iskola tanítványa volt. A politikum szinte teljesen kiszorult ez idő tájt a lapból, s csak az én szerkesztésen alatt kapott ismét helyet.” Hogy mire gondolt Sziveri, amikor a politikáról beszélt? Sokat elárul erről az 1983-ban megjelent Ver(s)ziók antológiában közölt Próféciák című verse, miszerint: „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony. / Hol a léptek, s a lépték is / csak olcsó recsegés – / Feledés jár át”. A politika világában óriási fölháborodást keltett a vers, voltak, akik a hatalmi körök könyörtelen bírálatát vélték belőle kiolvasni. Ekkoriban már szakadatlan viták és szűnni nem akaró botrányok kísérték a lapot. Érezve a veszélyt, 1983. április 26-án az újvidéki Ifjúsági Tribünön az Új Symposion szerkesztősége nagyszabású irodalmi estet rendezett, mint kiderült, ez volt az utolsó szereplésük. 1983. május 9-én a tartományi pártvezetés politikai nyilatkozatot tett közzé, melyben ideológiai eltévelyedésre hivatkozva Sziveri Jánostól, a lap főszerkesztőjétől és a szerkesztőségtől „megvonta a bizalmat”. 1984 júniusában Sziveriék Temerinbe költöztek, Matuska Márton szülői házában leltek menedékre. Ott születtek a Dia-dalok című kötetének versei. Társastervezés című versében – amelynek ajánlása szerint: U. E-nek, akivel az oszthatatlan is megoszthattam – így fogalmazott: „hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik / maguk között megosztottak hatalmakat – / s hallgattam”. Ettől kezdve életük maga volt a könyörtelen vesszőfutás: hontalanság és otthontalanság kísérte őket mindenüvé, miközben költészetében elmélyült a politikum elleni tiltakozás. Vajda Gábor A szellem születése című tanulmányában Sziveri János költészetéről megállapította: „A vallomás abban a néhány versben a legteljesebb, ahol a költő egy-egy élethelyzetben a maga testi valóságában, vagy pedig a közelmúlt történelmi-művelődési” eseményeihez való kapcsolatában mutatkozik meg. Appendix című versében így énekelt:

tántorgom részegen is tiszta fővel

idővel sem békülök meg az idővel

elvetélt perceimet licitálom

kicsit valóság ez kicsit álom

Sziveri János költészetében a maga nyers valóságában mutatkozik meg a hatalom és a politika – egészen pontosan a kommunista hatalomgyakorlók világa. Kortársai még tudni vélik, kinek az alakja sejlik föl a „lennék bár perverzebb kicsit tehetnék fejemre / akár micit is” (Társastervezés) soraiban, s ki a „beköszöntő köz-csodák” alakja „napi rejtőzködések napi zárkák / röpködő / monopolizált pipák / elvágyódó bürokraták örök karrier-szeparátumok / ék- és fékemberkék” sorában (Röpke nyáreleji fagyok). A Bábel azután már a leszámolás, s egyben a búcsúzás verse is.

Maga Sziveri János 1985-ben A fiatal vajdasági magyar írók helyzete – Avagy adalékok a hatalom természetrajzához című írásában – melyben a politikai leszámolás történetét írta meg –, így fogalmazott: a hatalomnak lényege az elnyomás. „A hatalom természetéből eredően nyom el. Elnyom, ha általad veszélyeztetve érzi létét, vélt igazságait. A hatalom éppen ezért nem tűri sem az ellene, sem az intézményei ellen irányuló bírálatot.” Majd így folytatta: „A hatalom képviselői saját pókhálójuk foglyai, és elviselhetetlen számukra mások szabadságának látványa.” A politikum, és a politikummal vívott küzdelem kegyetlensége mutatkozik meg A szélherceg című kötetben is, melynek Szerkesztői jegyzetében olvasható: összeállítói remélik sikerült megmutatni, hogy „Sziveri költészete a múlt század második felének legjelentősebb irodalmi teljesítményei, ennélfogva a magyar nemzeti kultúra legfontosabb szövegegyüttesei közé tartozik”.