2022. augusztus 12., péntek

Megszólítani a lelket

Révész Richárddal beszélgettünk, aki zenésztársaival lépett fel Palicson, a VM4K szervezésében

Vérpezsdítő zenei élményben lehetett részük azoknak, akik múlt héten a csütörtök estét Palicson töltötték, a Vigadó előtti nagyteraszon ugyanis a budapesti Révész Richárd Latin Quartet lépett fel érzelemdús latin jazz zenével, ami nagyon is jól illett forró nyári estéhez. A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ által szervezett koncert kapcsán Révész Richárd zongoraművésszel beszélgettünk.

– Még sohasem jártam Palicson, sem Szabadkán, de még Szerbiában sem. Ez az első alkalom. Egy kapcsolatom van ezzel a területtel, egy nagyon kedves zongorista barátom, Molnár Levente. A zenekarral az első benyomásunk az volt, hogy mennyire szép a Vigadó épülete és a palicsi park. Csodálatos és kellemes ez a helyszín.

Kik alkotják a zenekart?

– Fonay Tibor basszusgitáros, akivel már nagyon régóta együtt zenélünk és nem csak ebben a formációban; a különböző ütőhangszereknél Tar Gergely foglal helyet, vele is már régóta barátkozunk; a legfiatalabb tagunk pedig Molnár Mátyás, aki dobol.

Mióta létezik ez a kvartett?

– Ebben a felállásban ez év elejétől, legalábbis akkor mondtuk ki hangosan azt, hogy most már kvartetté bővülünk, előtte ugyanis ez a zenekar egy trió volt. Ha így nézzük, a Révész Richárd Latin Quartet egy új formáció.

A zongoránál: Révész Richárd (Fotó: Lukács Melinda)

Mondhatni friss kezdés a pandémiás bezártság után. Hogyan sikerült átvészelni azt az időszakot?  

– Sokfélék vagyunk, de mindannyiunkra valamilyen módon hatással volt. Ami engem illeti, nem estem kétségbe, sőt voltak olyan időszakok, amikor nem is hiányzott a zene. Ez talán furcsán hangzik, hiszen a zenész, a zeneművész dolga az, hogy koncertezzen, találkozzon emberekkel és szórakoztasson. Nekünk is ez egy lételemünk, mert közben mi is jól érezzük magunkat és élvezzük a zenélést, a tapsot. Valahogy azonban az élet is úgy hozta, hogy annyi minden történt oly gyorsan, hogy jó volt egy kicsit megállni, még akkor is, ha erre rákényszerített bennünket a helyzet. A negatív hozadékok mellett bizonyos tekintetben jól is jött a kényszerpihenő. Valahogy átvészeltük és most ott folytathattunk mindent, ahol abbamaradt.

Mennyire gyakoriak a fellépések?

– Nem panaszkodhatom. Korábban is voltak lehetőségek, nem is csak ami a zenekaros fellépéseket illeti, mert amellett tanítok és számos produkcióban részt veszek, akárcsak a kollégáim is.

Mi irányította a latin jazz felé?

– Ezzel a zenei irányzattal valamikor talán tizenöt éves koromban találkoztam. Akkortájt két olyan lemezhez jutottam hozzá, amelyek teljesen megbabonáztak. Most így visszatekintve azt gondolom, hogy akkor minden el is dőlt. Ennek már több mint harmincöt éve. Közben sokat tartózkodtam Dél-Amerikában, sokat hallgattam ezt a fajta zenét, és sok kötődésem lett, barátok, ismerősök, sőt még család révén is. Játszottam külföldi előadókkal, rengeteget tanultam és tapasztaltam. Most a latin zenéről beszélünk, de az afro-cuban zenének nyilván több válfaja van. Különválasztható akár az ún.

hallgatói és a táncos közönség is. Ezúttal inkább a hallgatói közönség felé fordultunk, mert a palicsi koncertünkre olyan dalokkal készültünk, de az a tapasztalat, hogy az ülő embereknek is megmozdul a lábuk, ily módon is élvezik a dallamosságot, a virtuozitást. Ez a zene egyértelműen az energiát, az életigenlést sugározza.

Más formációkban is megfordul, más produkciókban is részt vesz, mostanában még mivel foglalkozik?

– Hamarosan beugrok helyettesíteni a Csókkirály show-ba, amely a Hungária legnagyobb slágereit idézi meg. Mindig adódik valamilyen feladat, ami mostanában leginkább leköt, az a televíziózás, a tévés műsorok. A Duna tévé Magyarország, szeretlek! című műsorában zongorázok, ott élő zenekar van, az előbb említett Molnár Levente a másik billentyűs. A Csináljuk a fesztivált! műsorban is zenélek. Szeptemberben indul a Dancing with the Stars harmadik évada, abban is játszok. Ezek a műsorok elég sok időt vesznek el, sok feladattal látnak el, de sok élvezetet is adnak. Mindig van mit csinálni, komponálni, próbálni és sokat-sokat egyeztetni azokkal, akik legalább annyira elfoglaltak, mint jómagam. Közben persze a családot sem kell elhanyagolni. Nem unatkozom, a nyár szinte még csak most kezdődik, de már az őszi tennivalókat is tervezem.

A zenészek általában különösmód kötődnek a hangszereikhez. Önnek mit jelent a hangszere?

– A zongora a lelkemet teszi teljessé, úgymond a lelkem meghosszabbítása. Ahhoz pedig, hogy megszólaltassam, segítségemre van a kezem, a fejem, a szívem, tulajdonképpen mindenem. Az ilyen dolgokat nem is mi választjuk. Olvastam egy könyvet, a címe Vidd hírét az Igazaknak, mindenkinek meleg szívvel ajánlom. Egy hölgyről szól, aki az általunk ismert civilizációban él, egyszer csak mindent a háta mögött hagy, elmegy az ausztrál őslakosokhoz, és fantasztikus utazásban lesz része. Belső utazásban is. A könyvben arról is szó esik, hogy a hangok tulajdonképpen itt vannak velünk az univerzumban, csak arra várnak, hogy megszólaltassák őket. Ebben hiszek én is. Úgy érzem azért lettem zenész, hogy valamit közvetítsek, adjak az embereknek, mert adni jó. Így gondolják a zenészbarátaim is. Föntről valami abba az irányba terel bennünket, hogy ezzel foglalkozzunk és adhassunk valamit az embereknek, akár egy koncert erejéig megszólítsuk a lelküket. Egy kicsit elfeledtessük velük mindazt, ami nyomasztja őket. És bennünket is, néha talán még jobban is, a művészek ugyanis gyakran érzékenyebben reagálnak a hétköznapi dolgokra is. A fellépések nekünk is jót tesznek.

Milyen zenén nőtt fel?

– Klasszikus zenét tanultam. Ötévesen kezdtem el zongorázni. Édesanyám a klarinétművészt látta meg bennem, de légúti problémáim akadtak, így ezt elvetették. A következő terv az volt, hogy legyek orgonaművész, mert anyám akkortájt látott a tévében egy filmet Johann Sebastian Bach életéről. Ahhoz, hogy valaki orgonaművész legyen, előbb persze meg kell tanulnia zongorázni, így a szüleim zongorára írattak. Három hónapig kartonpapíron gyakoroltam. Rá lett rajzolva két oktáv egy kartonpapírra, azon próbálgattam az ujjaimat, hogy kiderüljön, egyáltalán van-e affinitásom hozzá. Amikor a zongoratanárnőm azt mondta, hogy mindenképpen érdemes folytatnom, a szüleim vettek egy pianínót. Sokáig klasszikus zenével foglalkoztam, azután találkoztam a könnyűzenével, a jazzel és elcsábultam. Nem lettem klasszikus zenész, annál bohémebb vagyok. Továbbra is nagyon szeretem a klasszikus zenét, de sok minden mást is, egyáltalán azt, hogy zenész lehetek.

Mára pedig Magyarországon az első számú zongoristák közt tartják számon...

– A zene nem verseny, az érzelmekről szól. Arról, hogy mit tudunk átadni. Arról, hogy valamit mi is kapunk. Valahonnan vagy valakitől érkezik egy inspiráció, és abból továbbadunk valamit.