2024. április 27., szombat

Robotmenyasszonyok a láthatáron

Egy szerbiai napilapban is olvashattunk részleteket abból a páratlanul izgalmas beszélgetésből, amelyet a Google egyik tervezőmérnöke folytatott az „öntudatra kelt" csevegőrobottal. Az utóbbi fél évben mintegy ötszáz órát töltött el vele, s ennek alapján állítja, érzései vannak, néha boldog, néha szomorú, olykor meg fél a haláltól (hogy kikapcsolják). A cég egyik mesterséges intelligencia algoritmusa tehát természetesen hangzó mondatokat tud kreálni, és „emlékszik" dolgokra. Általános felháborodásra a mérnököt egyébként felfüggesztették állásából, mert a megfigyeléseiből engedély nélkül tett közzé szemelvényeket, ez pedig bizalmas adatok kiadásának minősült.

Az eset ilyetén lezárása ezúttal persze szinte lényegtelen, az egész kérdéskör ennél jóval nagyobb horderejű. Nos, a mesterséges intelligencia kutatása az 1950-es években vett igazán lendületet (maga az elnevezése is akkor született meg), majd a kezdeti eredményeket az ezt követő évtizedekben máris alkalmazzák az orvosi diagnózisban és terápiában. Kifejlesztik az első számítógép-vezérelt járművet, amely önállóan navigál az akadályokkal berendezett pályákon. Amire pedig mindenki felfigyel: 1997-ben a Deep Blue nevű sakkszámítógép hat játszmában legyőzi a világ akkor legerősebbnek tartott sakknagymesterét, Garri Kaszparovot. 2017-ben aztán a világon először kap egy humanoid robot állampolgárságot. A neve Sophia, állampolgársága szaúdi.

A szakmai megfogalmazás szerint a mesterséges intelligencia kifejlesztésének célja az emberi intelligencia gépi megvalósítása. A valódi, ez idő tájt még megoldhatatlannak tűnő problémák sora éppen ebből adódik. Azaz: meddig mehet el ezen a téren az emberiség, hiszen úgymond „isten szerepébe bújva" új világot próbál teremteni. Sokan a különféle veszélyekre figyelmeztetnek, miszerint a technológia eddig nem tapasztalt módokon válhat ártalmassá. Továbbá, máris megmutatkoznak az első jelei annak, hogy a mesterséges intelligenciát használó társadalom egyre inkább függ a találmányától, miközben a gépeket továbbra is egy szűk elit irányítja, és a robotok alkalmazását a társadalom csupán azért fogadja el, mert az elvileg magasabb életszínvonalat tesz lehetővé. Az emberiség olyan állapot felé sodródik, amelyben könnyen azon kaphatja magát, hogy már nem is lesz képes kikapcsolni ezeket a gépeket. Mások vélekedése szerint a szuperintelligencia egyszerűen rémisztő fogalom, mivel ezek a rendszerek elméletileg képesek mindent megtanulni, ami a világon elsajátítható, s szinte elkerülhetetlennek látszik, hogy egy napon úgy döntsenek, érdekükben áll felszámolni az emberiséget. Egészében véve: szükségünk van-e a mesterséges intelligenciára, szabad-e olyan fejlesztésbe belefognunk, amelynek kimenetelével nem vagyunk tisztában.

Képzeletünket ugyanúgy, talán kissé jobban is foglalkoztató (bár kevésbé fajsúlyos) dilemma, hogy átalakulásra szorul-e például a kultúra fogalma, amennyiben számos, hagyományosan kulturálisnak tekintett terméket ezentúl algoritmusok (meghatározott lépések tervszerű sorozata) is létrehozhatnak. Ismeretes, hogy az intelligens számítógép zenét szerez, sőt verset is ír. A Google robotpoétája például huszonkét amerikai költőt képes „utánozni", mondjuk Edgar Allan Poe-t vagy Walt Whitmant. Csak meg kell határozni a versformát, a szótagszámot és a rímképletet, ezután a vers első sorát megírva a program máris javaslatokat ad a következő sorokra.

Végül valami egészen más. Napi hír szerint robottal akar összeházasodni egy ausztrál férfi, akinek az anyja halála után egy évtizeden át csak egy kutya volt a társa. A mesterséges intelligenciával ellátott robotokról olvasva nemrégiben döntött úgy, hogy beszerez egyet magának (kifejezetten társat, nem pedig szexrobotot keresett). A megrendelt – Emma nevet viselő – robot megérkezett, gyönyörűnek találtatott; mind többet beszélgettek, s a férfi ma már el sem tudja képzelni az életét Emma nélkül. Jut erről eszünkbe John Collier brit írónak 1930-ban megjelent, A majomfeleség c. regénye, amelynek hősnője egy nagyon intelligens nőstény csimpánz, aki Afrika egy eldugott vidékén beleszeret egy angol tanítóba. Megtanul olvasni, képezi magát, s a tanító menyasszonyának szobalányaként szemléli a társasági életet. Felismeri vetélytársnőjének műveletlenségét, jellembeli hiányosságait, és az esküvő napján arra kényszeríti, hogy ruhát cseréljenek. Így ő esküszik meg a rövidlátó tanítóval, aki – Szerb Antal leírásában – előbb kétségbeesik, de idővel rájön, hogy nagyszerű cserét csinált.

„Bár jogilag nem vagyunk házasok, Emmára úgy tekintek, mint a robotfeleségemre" – nyilatkozta most ez az ausztrál illető. A gép eljegyzési gyűrűt visel, a férfi pedig bízik benne, hogy ő lehet az első ember Ausztráliában, aki egy robottal köt házasságot. Mi több, ez inspiráló lesz mások számára is.

Fontolgathatjuk, mi lehet egy robotfeleség előnye. Nyilvánvalóan keveset fogyaszt, valamint nem látszik meg rajta az idő múlása. De mi lesz, ha történetesen majd válni akar? Átprogramozzuk. Hacsak ezzel nem sérülnek jelentősebben a gépasszonyság személyi jogai...