2022. július 4., hétfő
A KESZÉG KÁROLY RIPORTPÁLYÁZAT II. DÍJAS ALKOTÁSA

Bozótok alatt, felszámolás előtt

Mozaikok a szebb napokat is látott bánáti vasút múltjából

„Épül a vasút, felújítják a vonalat, visszakapja régi pompáját a Monarchiában épült állomás” – halljuk időről időre a térségünkben zajló vasútfejlesztéssel kapcsolatos híreket. Valóban jelentős gazdasági fejlődést hozhat az újjászülető vonatközlekedés, de néhány főbb vonal megújulása mellett több száz kilométernyi sínpár fekszik láthatatlanul a pusztában, cserjék és sűrű gaz alatt. Ahogy elcsodálkozunk az épülő horgosi vasútállomás impozáns és modern elemein, úgy döbbenünk meg azon, hogy számos vajdasági várost összekötő, egykor a fejlődést magával hozó vágány végezheti ócskavasként a hozzájuk tartozó épületekkel és vasúti elemekkel együtt.

Nem kis bozótirtással fog járni a sínek felszedése (Balázs Andrea felvétele)
Nem kis bozótirtással fog járni a sínek felszedése (Balázs Andrea felvétele)

Egyértelmű, hogy a használaton kívüli pályák és állomások költséget, a sínek eladása pedig bevételt jelent, ám ha valóban megtörténik a 435 kilométernyi vajdasági vonal felszámolása, az olyan lesz, mintha a történelem egy darabját vetnék szemétre. Egyébként nem kell historikus vonatkozásokba merülnünk, hogy felelevenítsük az egykor magasztos vonatok korát. Számos kisebb történet bontakozik ki apróbb tárgyakból, visszaemlékezésekből. Éppen ezért összegyűjtöttem néhány mozaikot egy feledésbe merült észak-bánáti vasútvonal múltjából, hogy ha más módon nem is, legalább ezeken keresztül maradjon meg nekünk.

Szegedről Temesvárra a Bánságon át

Stílusosan Szegeden kezdem az egykori Szeged–Temesvár vasútvonal emlékeinek felkutatását. Cél a Tisza Lajos körúti MÁV-székház alagsora, ahol nem emberek, hanem tárgyak fognak mesélni a vasutasmúltról. Több mázsa relikvia sorakozik itt a békebeli vonatozástól napjainkig. Nagy József, a Vasúttörténeti Alapítvány titkára, egyben e gyűjtemény őrzője szívesen fogad, de előre jelzi, nem garantálja, hogy túl sok dolgot tud találni a Szeged–Temesvár vonal határon túli részeiről.

–Mikor szűnt meg a közlekedés ezen a vonalon, melyek a fontosabb megállók? – záporoznak felém a kérdések. Próbálunk minél régebbről keresgélni, így először egy 1909-es menetrendkönyv kerül a kezembe. Mivel a tartalomjegyzéket megrágta az egér, kénytelen vagyok addig lapozgatni, amíg meg nem találom a kívánt megállókat. És láss csodát, magyar nevükön ott következnek egymás után a bánáti települések: Oroszlámos, Valkány, Nagykikinda és így tovább. Vannak köztük olyanok, amelyek valóban egy letűnt kort idéznek. Ilyen a mára Banatso Veliko Selora keresztelt Szenthubert vagy az egykori Klári szőlők.

Meglepődve nézem a megállókat, ahogyan a bánáti szakaszon egymást váltják a ma már szerb és román falvak. A román rész kapcsán rögtön egy másik tárgyi emlékre váltunk.

–Ott a falon az a fotó! Ha jól emlékszem, ők a temesvári vasút munkatársai – hívja fel figyelmemet Nagy József és már akasztja is le az 1894-es replikát, amin legalább száz férfi sorakozik fel műhelyfőnökük 25 éves szolgálati jubileuma alkalmából.

A természet átveszi az uralmat (Balázs Andrea felvétele)
A természet átveszi az uralmat (Balázs Andrea felvétele)

Az egykori bánáti vasút további relikviái között keresgélve már csak szakirodalmakat találunk. Rengeteg archív fotó és adat gyűlik a könyvekben, ahol külön fejezetet szentelnek a sötétebb korszakoknak is. Informálódhatunk az 1920 utáni szétszabdalásról, a felrobbantott és felszedett sínekről, vakvágánnyá vált vonalakról.

Ami a legérdekesebb, a szegedi MÁV-alagsorban előkerülnek a Jugoszláv Vasutak hivatalos szerb nyelvű menetrendjei. Igazából nem is annyira meglepő ez annak, aki látta már ezt a mindenre kiterjedő gyűjteményt. Inkább József döbben meg azon, amikor kinyitom az 1986/87-es könyvet a Banatsko Aranđelovo–Kikinda oldalon.

–Itt aztán nem sok vonat járt – utalt a napi két, kora hajnali és kora délutáni járatra.

A ’80-as évek végén már valóban látszódott, hogy nem nagy jövője marad ennek a vonalnak, vonatok már csak néhanapján jártak rajta. Nagykikindáról Románia felé ekkortól szintén ritkaságszámba ment a járat, Magyarország irányába pedig egyáltalán nem mehetett, mivel abba az irányba Oroszlámostól 1978-ban felszedték a síneket.

Tehát Észak-Bánáton maradt ez az évek óta árva, 40 kilométeres szakasz. Ugyan voltak ötletek a nemzetközi forgalom visszaállítására, de azok még a konkrét tervekig sem jutottak el.

Bevándorlók megállója

Nemrég néhány kollégámmal ellátogattunk a hármashatár térségébe, hogy riportot készítsünk a már megszokott állapotokról, vagyis arról, miként élik meg a helyiek a keletről érkező „vendégek” jelenlétét. Az Oroszlámosról kivezető kanyarban egy hirtelen ötlettől vezérelve megállítottam az autót. Gondoltam, ha már itt vagyunk, vegyük szemügyre az omladozó vasútállomást, úgyis kiváló fotótéma. A málló falakon a még mindig rikító tapétaminták szürreális élményt nyújtanak a tömbökben leomlott betondarabokkal, a halomnyi szeméttel és a derékig érő gazzal.

–Itt azon sem lepődnék meg, ha egy hullára bukkannánk – jegyezte meg kollégám, ahogy helyiségről helyiségre haladt befelé. Szerencsére élőlénnyel semmilyen formában sem találkoztunk, és sajnos ez igaz volt a falu lakosságára is. Szerettem volna, ha a helyiek a migránshelyzet mellett egykori megállójukról is mesélnek, a falu maréknyi polgárából azonban alig mutatkozott valaki. Csupán két, kapuja előtt bóklászó idős embert tudtunk megszólítani. Pechemre a vasútról elég szűkszavúan nyilatkoztak.

Évről-évre nehezebb megközelíteni az egyházaskéri állomást (Balázs Andrea felvétele)
Évről-évre nehezebb megközelíteni az egyházaskéri állomást (Balázs Andrea felvétele)

–Az állomás a bevándorlóké, már a 2000-es évek elején is azok laktak benne – magyarázta az öreg a régi épület felé mutogatva. Kérdésemre, hogy pontosan kikre céloz az ezredfordulóról, kiderült, hogy betelepített boszniai szerbekről beszél.

–Legalább 30 éve járt itt utoljára sínbusz, de akkor már minden romlásnak indult. Tito idejében volt még vasút, volt még élet – avatkozott be az addig apatikusan botját támasztó szomszéd, jugoszláv nosztalgiát idéző stílusban. Rövid mondandója végére korszellemet váltott, felébredt benne a Monarchia magyarja is.

–Volt ez a vasút tovább is, amikor még minden egyben volt. Trianon előtt. Ma már azokra a helyekre nem mész útlevél nélkül – tette hozzá.

A vasút helyi vonatkozásairól akkor nem tudtam meg többet, de hetekkel később egy idős rokonunk érdekes információmorzsát hintett el, miközben felmenőiről mesélt. Kiderült, nagyanyja valamikor az 1910-es években vándorolt Szanádra a mai Románia területén lévő Óbébáról. Mivel Óbéba Oroszlámossal, Majdánnal és Rábéval szomszédos falu, egy akkori tragikus esemény minden ott élő emlékezetében benne maradt. És most nem Trianonról lesz szó... Nem tudta már felidézni, mi történt pontosan, de abban biztos volt, hogy valami helyi vasúti szerencsétlenségről mesélt neki az öreganyja. Időbe telt, de végül ráleltem az évtized oroszlámosi vonattragédiájára. 1912. augusztus 2-án a Délmagyarország három, Szegedről Temesvárra tartó, útközben kisiklott kocsiról számolt be. A falu vasútállomása előtt kettészakadt a gyorsvonat, egy asszony pedig életveszélyes koponyasérülést szenvedett a balesetben.

A vasúti baleset 12 óra tiz perckor történt Oroszlámos vasúti állomásának bejárójánál. Amikor a temesvári gyors be akart futni, a vonat hirtelen nagyot zükkent, a kocsisor kettészakadt és a következő pillanatban három kocsi kifordult a vasúti sínekről [... ] A takarítónő épen a szerencsétlenség pillanatában akart átmenni egyik kocsiból a másikba. A vasúti kocsikat összekötő vashídon tartózkodott, mikor a vonat azon a helyen kettészakadt. Lezuhant és eszméletlenül terült el a síneken, mert testét és fejét az előrelökődő hátsó kocsik kerekei is összezúzták” – írja a Délmagyarország.
A tragédia részletei mellett a tudósítás többször is említi, hogy az utasok „meglehetősen sokan voltak”. A ma már hihetetlennek tűnő utazótömegek, vagyis a személyszállítás jelentőségén kívül az Oroszlámoson is átfutó Szeged–Temesvár vonal a Bánságot és az Alföldet kötötte össze egymással, vagyis gazdasági kapocs volt. Horderejét tovább növelte a vele egybefüggő Bécs–Pozsony–Pest–Szeged reláció, vagyis a Bánát az Alföldön keresztül a magyar és a birodalmi fővárossal is közvetlen kapcsolatba került. A régió települései mind profitáltak ebből. Nem csoda, hogy Trianon után a térség hanyatlásnak indult, még határforgalom sem működött.

Az 1920-as csonkolás után most, 100 évvel később egy végső csapás lebeg e vonal még megmaradt szerbiai része felett: a Nagykikinda–Oroszlámos sínpálya ott szerepel a felszedendő 435 kilométernyi vasút között. A romos oroszlámosi megálló további jövője is kérdéses.

A viharsarok centrumállomása

Oroszlámos után a következő kultikus állomása az említett bánsági vasútvonalnak Egyházaskér, vagy ahogyan sokan emlegetik, Verbica. Kis megállója már hosszú évtizedek óta kihasználatlanul áll a magáért beszélő Železnička utca végén. Már többször jártam itt, így megállapíthatom, hogy az épületet évről évre nehezebb megközelíteni. A természet már szinte teljesen visszavette magának a „Diósgyőr” megjelöléssel lefektetett síneket és azt az őrházat, amit még az Orient expressz utasai is láthattak egykor. Méteres cserjéken át vezet az út a sárgatéglás épületbe. Többen is megörökítették már, hogy a téglákon nevek és évszámok őrzik azoknak az emlékét, akik egykor megfordultak itt. Most azonban már ott virítanak a korommal felfestett arab feliratok is. Szerencsére nem értjük, mit jelentenek…

Akárhányszor hosszabb beszélgetésbe keveredtem egyházaskériekkel, elszigeteltségük és megmaradásuk problematikája mellett gyakran előkerült a helyi vonatközlekedés témája. Mindenki büszkén mesélte, hogy nekik vasútjuk is volt. Ez pedig igen nagy dolognak számított, hiszen a környező falvakba nem járt vonat, ők jártak ide. Még a fiatalok is önérzetesen meséltek erről, holott születésükkor sem járt már ott semmi. Vannak viszont olyanok is, akik szomorú emlékeket örököltek ezen a téren.

–A dédnagymamám Valkányból nézte, ahogy Szerbiában áll meg a vonatja – emlékszem vissza annak a román asszonynak a szavaira, aki egy projektum alkalmával beszélt a térség közös múltjáról. Ez a régió valóban olyan kacifántosan lett szétválasztva 1920-ban, hogy Valkány Romániába került, megállójuk viszont az SZHSZ Királyságé lett. Érdekesség, hogy ma ebben az épületben működik a szerb határőrség az Egyházaskér–Valkány határátkelőn.

Így visszagondolva ez a többségében mindig is románok által lakott falu sem nyert sokat a gyakorlatban Trianonnal. Elég megnézni a falu jelenlegi helyzetét, szinte semmiben sem különbözik Egyházaskértől vagy a környező elnéptelenedett településektől. Nem véletlen, hogy viharsarokként is emlegetik ezt a tájegységet.

–2014-ben sikerült újranyitnunk az Egyházaskér–Valkány határátkelőt, ami egyfajta rehabilitációja annak az egykori vasútvonalnak, ami összekötötte a régiót – ezt már Balázs Ferenc mondta, akinek egykori csókai polgármestersége alatt vált állandóvá a nemzetközi határátkelő működése.

Így nyolc év távlatából már látjuk, hogy mégsem pezsdítette fel olyan mértékben a forgalmat, mint amire annak idején számítottak, de mindenképpen pozitívum, hogy ezek a „sarkok” már nincsenek elzárva egymástól.

Valóban képtelenség helyreállítani a múltban okozott károkat, de ha más nem is, számtalan történet megmarad nekünk a verbicai vasúti közlekedésről. Még a Vajdasági Magyar Értéktárba is bekerült a helyi vonatközlekedés. A javaslattevő indoklásában megemlíti, hogy 1906-ban itt ment el az a Törökországból Kassára tartó szerelvény, amin Rákóczi Ferenc földi maradványait vitték haza. Az esemény apropóján a településen megszólalt a harang, volt olyan, aki a kalapját is megemelte az elhaladó gőzös előtt. Az egykori néprajzkutató, a térség folklórjának gyűjtője, Kálmány Lajos is itt szállt le a szegedi vonatról, a második világháborúban pedig számos német, illetve orosz katonának vált végső nyughelyévé a verbicai vasút melletti árok.

Mindezekkel a történetekkel hagyom hátam mögött a régi korok emlékeit hordozó, de a természet és legújabb lakói által lezüllesztett megállót.

–Még mindig annyit tud mesélni, ezt nem lenne szabad a földdel egyenlővé tenni – háborgok magamban.

Az egykor bánsági vonatokat fogadó temesvári pályaudvar egy 1904-es sérültfotón. Az épületet 1944-ben teljesen megsemmisítette az amerikai légierő. Forrás:Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Az egykor bánsági vonatokat fogadó temesvári pályaudvar egy 1904-es sérültfotón. Az épületet 1944-ben teljesen megsemmisítette az amerikai légierő. Forrás:Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Vasút helyett bicikliút?

Végezetül kikértem a véleményét egy olyan vajdasági vasútbarátnak, aki igazán otthon van a témában. Szó szerint is, hiszen a zentai Tripolszki Dalibor még házának udvarából is bakterházat, kisebb vasúti múzeumot alakított ki. Mikor arról kérdezem, mit szól a régi vajdasági vasutak felszámolásához, kettős érzések keverednek benne.

–Valószínűleg mindenkire, aki valaha is kapcsolatba került a vasúttal és némi vonzalmat érez iránta, pofonként hatott a hír, miszerint elbontanak több mint 400 kilométernyi vaspályát. Hogy miért pont a Délvidéket érinti leginkább? Ezen kár lenne morfondírozni, de tény, hogy a tizenöt vasútvonalból tizennégy itt van a közvetlen közelünkben, csupán egy van a szűkebb Szerbiában – részletezte. Hozzátette:

–Harminc-negyven éve bezárt vonalakról van szó. Felújításra, újbóli forgalomfelvételre minimális esély volt. Túl régóta nincsenek már meg ezek a mindent összekötő vicinálisok. Az emberek többsége már autóval, esetleg busszal utazik. Az idősebb korosztályok még emlékezhetnek a hajdani vonatozásokra, ők talán még egy kicsit megsiratják ezeket a vasútvonalakat. Mindenesetre tény, hogy velük történelmünk egy része fog megszűnni – mondta Dalibor, aki személy szerint azt látná legjobb megoldásnak, ha a befolyt összegeket a megmaradó pályák felújítására használnák fel.

–Az illetékesek azt hangoztatják, mennyi földterület szabadul fel ezzel, ezeket a területeket pedig a helyi önkormányzatok bármire felhasználhatják, például kerékpárutak építésére. Az elgondolás nem rossz, sőt! Szlovéniában, Olaszországban és Franciaországban volt szerencsém olyan bicikliutakon kerekezni, amiket valamikori vasútvonalak nyomvonalain alakítottak ki. Meghagyták szinte az összes állomásépületet, hidat, alagutat. Természetesen felújítva. Az a baj, hogy ez a térség még nem nőtt fel eléggé az ilyen fejlesztésekhez – zárta gondolatait Dalibor.

Végezetül hozzátette, hogy a szóban forgó indóházak, raktárak és őrházak már annyira lepusztult állapotban vannak, hogy szinte semmi esélyt sem lát ezeknek a helyrehozatalára. Vagyis minden valószínűség szerint hamarosan a földdel teszik egyenlővé őket. Éppen ezért megpróbál minél több helyre eljutni, hátha talál még olyan tárgyi emlékeket, amik helyet kaphatnak gyűjteményében és elmondhatnak egy-két dolgot a szebb napokat is megélt vajdasági vasutakról.

Emlék marad, ha lesz, aki emlékezzen rá

Miután végigjártam ezt az elfeledett szakaszt, rájöttem, valahogy így szokott elmúlni minden: először a funkcióját veszíti el, aztán már a fizikai léte is az enyészetté válik, végül teljesen elfelejtik. Úgy látszik – dicső múlt ide vagy oda – az Oroszlámos–Nagykikinda vasútvonal sem fog már szebb napokat látni. Sokan nem is tudnak róla, van, aki sajnálja, de azt is inkább csak a nosztalgia miatt.

Sajnos egy másik tény sem kerülte el a figyelmem, és ez még a sínpályák felszedésétől is szomorúbb. Körbejárva ezeket a kihalt településeket, láthatjuk, hogy még e szakasz helyreállítása sem javított volna helyzetükön. Annyira leépültek és elnéptelenedtek az itteni falvak, hogy vasútjukhoz hasonlóan az ő megmaradásuk is kérdéses. Vannak még ugyan néhányan, akik tartják magukat, akik elmesélik a történeteket. Eddig legalább volt ott valami, ami egy virágzóbb korra emlékeztette őket.