2022. május 26., csütörtök
Zengető

Széjjelszórt kövek

Egyre kevesebb emberben látom már a rend keresésének igényét. Valahol útközben hagytuk elveszni. Vagy csupán felcseréltük olyan kölcsönvett mintákra, amelyek a rend leple alatt feloldhatatlan rendetlenséget és káoszt hoznak el az életünkbe, és nemcsak az embert mérgezik, hanem annak teljes környezetét, ezáltal magát a közösséget is. A romboló folyamatot, amibe belekerültünk, nem látjuk, nem akarjuk meglátni. Az elvakult rendcsinálók mindeközben nem hajlandók észrevenni, hogy milyen helyrehozhatatlan károkat okoznak. Olyan elsöprő lelkesedéssel és meggyőződéssel teszik ezt, mintha révületbe estek volna önnön igazságuk kinyilatkoztatása által.

Mi pedig nem engedhetjük meg, hogy korosztályok nőjenek fel téves útmutatások következtében. Hogy újra megtaláljuk és követni tudjuk a régi rendet, mindenképpen segítségül kell hívnunk a népi hagyományokat. Oly módon kell ezt tennünk, hogy a ránk maradt hagyomány teljességében utat tudjon mutatni a kor elvárásainak. Újra kell fogalmaznunk néphagyományunk szerepét és helyét korunk társadalmában. Közben egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy ennek a rendnek elválaszthatatlan velejárója maga az évszázadok alatt kialakult és letisztult érték-rend. Ennek az értékrendnek az elválaszthatatlan része a magyar néphagyomány. Értem ez alatt népi hagyományaink teljességét, összes szellemi és tárgyi értékeit együttvéve. Múltkori írásomban a népzeneoktatás fontosságáról és annak a lehetőségéről beszéltem, ami megalapozná ennek az intézményesített formának a bevezetését. Eközben a népi kézművességet éppen csak megemlítettem. Ezúttal szeretném felhívni a figyelmet népi kézműveseinkre, ha úgy teszik, népi iparművészeinkre, akiknek munkáját nem kevésbé tartom fontosnak ebben a folyamatban.

„S egyelőre még telik az időből, hogy cifrázza. Haszontalan dolgot nem csinál, de amibe fog, annak van célja, rendeltetése. Ember munkájának úgy látja hasznát, amint csinálta. Tehát egész lélekkel dolgozik, és így öröme is telik benne. Azt a szót: »művészet«, talán egyszer sem ejti ki életében, s íme mégis, minden fúrása-faragása, varrása és szövése az igazi istenadta művészet bélyegét viseli magán.” (Körösfői-Kriesch Aladár, 1913)

Ilyennek gondolom egy bölcs öreg megfontolt szavait. Kimért, mégis kíméletlenül pontos. Nem mond sem többet, sem kevesebbet a kelleténél, miközben minden felmerülő kérdésre megadja a választ. Majd azzal folytatja ebben a század eleji írásban az író, hogy az élet minden formai megnyilvánulásának kell, hogy művészi tartalma is legyen, ha nincs, úgy erkölcstelen…” Ezt továbbgondolva, zárásképpen pedig megtoldja még egy nagyon fontos gondolattal írását, amely szerint hogyha ennek híján vagyunk, akkor bizony ártalmára vagyunk magának az emberiségnek.

Hát ne legyünk ártalmára semmilyen formában. Ellenkezőleg, igyekezzünk minél jobbá tenni. Mindenáron el kell kerülnünk annak veszélyét, hogy néprajzi hagyományunk tárgyi emlékeit csak kiállítótermekben tudjuk megcsodálni. Amennyiben ez bekövetkezne, egyenes úton vezetne kultúránk teljes elvesztéséhez. A Kárpát-medencében (és erre egyre több jel is utal) elindult egy megújulási folyamat a magyar tárgyalkotó népművészet terén. Ezt kell nekünk is figyelemmel kísérnünk, és mielőbb csatlakoznunk hozzá. Fel kell ismernünk ennek a folyamatnak a közösségformáló és megszilárdító hatását, valamint értékteremtő képességét. Iskoláinkban éppen úgy része lehet az oktatásnak a népi kézművesség, mint ahogyan a népdal éneklése is. Csak itt nem a zeneórákat, hanem a műszaki órákat használnánk arra, hogy beavassuk gyerekeinket a népi kézműveshagyományok világába. Persze csakis a tananyagot újragondolva tudjuk megtalálni annak helyét és formáját. A hagyomány maga is folyton fejlődik és szüntelenül megújul. Az újítás mindig a hagyományokra támaszkodva változtat a hagyományok egy részén, és mihelyt újjászületik, maga is hagyomány részévé lesz. Ha a hagyományokról beszélünk, nem kerülhetjük meg azt a két fontos kérdéskört, amelyben elsődleges iránymutatóként van jelen. Az egyik a kulturális identitás, a másik pedig a hagyomány mint kulturális tényező kérdése. Az elsőről úgy gondolom, magától értetődően ott kell lennie jelenkori életünkben. Amikor erről beszélünk, akkor értelemszerűen társadalmi és kulturális hagyományainkról is beszélünk. Ez pedig nem más, mint maga a nemzeti kultúra. A második kérdéskör fontosságáról ezúttal csak egy szempontot említenék. Mégpedig, hogy a paraszti kultúrának és maga a népművészet felfedezésének milyen megtermékenyítő hatása volt kora „magasművészetekkel” foglalkozó alkotóira.

„Mert azt tanultam mindenütt, azt láttam minden nagy nemzetnél, hogy apák dolgát folytatják az utódok. Mert össze kell szednünk nagy fáradsággal az ország minden részéről széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene, és nagy fanatizmus is és rettenetes sok munka…” (Kós Károly)