Kreatív szellemek, tehetségesek, mégis kevésbé ismertek azok a női művészek, akik a férfiak uralta századokban próbáltak alkotni és önállóan érvényesülni. Sokszor nagy árat fizettek érte. A művészettörténészek csak a közelmúltban irányították a figyelmet a női művészekre. Sokukat a teljes feledésből emelték ki, néhányan kemény harcot vívtak és megpróbáltak megállni a saját lábukon, mint például a Montmartre múzsája. Suzanne Valadon híres kitörései (szerelmei, szenzációs szakításai, alkoholista fia) elhomályosították karrierje eredetiségét.
Suzanne Valadon megjelenésével és műalkotásaival már életében felhívta magára a figyelmet, nem hagyta feledésbe merülni sem a személyét sem a műveit. A 18. kerület lakói jól ismerik a nevét: a Sacré-Coeur közelében egy szakgimnázium és egy kis tér viseli a nevét. Alakja és művészete ma is kedves a Montmartre negyedben, nem csoda, hiszen élete jelentős befolyást gyakorolt a párizsi életre. Ki volt ő valójában?
Montmartre múzsája
Suzanne Valadon (1865–1938) igazi nevén Marie-Clémentine mindössze 5 éves volt, amikor édesanyjával a Montmartre-ra költöztek. Apja börtönben ült, anyja, Madeleine, elszegényedett, a kislány így törvénytelen gyermekként nehéz életnek nézett elébe. Nagyon korán dolgozni kezdett, segítvén ezzel mosónőként gürcölő anyját. Minden munkát elvállalt. Volt dajka, malommunkás-tanuló, majd trapézművész. Cirkuszi artista karrierét mindössze 15 évesen kénytelen volt befejezni, egy szerencsétlen esés következtében csúnyán megsérült. A bájos, sudár termetű lányka ekkor került a művészet és a művészek bűvkörébe – éspedig az alsóneműknek köszönhetően! Ugyanis ő szállította le a tiszta ruhaneműt és vasalt vásznakat a megrendelőknek. Köztük Pierre-Cécile Puvis de Chavannes festőművésznek, akit olyannyira elbűvölt a lány szépsége, hogy felvette őt modellnek. Ezzel máris bekerült a korabeli festők látókörébe. Auguste Renoir igyekezett őt kisajátítani magának, szerelmi viszonyba kezdett a fiatal nővel. Miután a festők csodált modellje lett, Marie Valadon rendszeresen látogatta a Montmartre művészeti közösségét, így ismerte meg Boissy dalszerzőt és találkozott a spanyol arisztokratával, Miguel Utrillóval. 1883-ban a mindössze 18 éves Marie fiút szült, akit Maurice-nak nevezett el. (Céltudatosan körbejárta a potenciális jelölteket, sokáig keresett apát a fiának, aki feltehetően Miguel Utrillóval való szerelmi viszonyából született. Tény, hogy a fiú tehetséget örökölt, évek múlva édesanyja nyomdokaiba lépett, elismerést szerzett a festészet világában.)
Marie Valadon mindeközben a leghíresebb festőknek pózolt, ám leghőbb vágya volt kilépni a múzsa szerepköréből, egyre inkább művészként szeretett volna érvényesülni. Akkoriban nőként akadémiai képzésben nem reménykedhetett. Őt az élet és a kor festői képezték, művészeti iskolája maga a Montmartre-i miliő. A fiatal nő faszénnel és vörös krétával kezdett el dolgozni, leginkább portrékat és önarcképeket festett. A festés ToulouseLautrec-kel való találkozásának köszönhetően vált hivatássá. Tőle kapta új nevét is: Suzanne. Előbb a modellje, majd a szeretője lett. A mester látván a tehetségét azt tanácsolja a fiatal nőnek, hogy mutassa meg műveit egy kollégájának, egy bizonyos Edgar Degas-nak.
Szenvedélyes művész és úttörő
A legtöbb múzsa számára az volt az igazi elismerés, ha kikerülhettek az ünnepelt mesterük árnyékából, és saját tehetségük révén is érvényesülni tudtak. Valadon hátrányos helyzetű, sanyarú sorsú családi környezetből emelkedett ki a puszta határozottság és egy halhatatlan művészi szenvedély erőteljes kombinációjával. Megvolt hozzá a tehetsége és a kitartása, az állhatatos jellem. Az önállósodáshoz és a sikerhez már csak egy előkelő férj és elismert, befolyásos művészek támogatása kellett.
Korábbi barátja, Paul Mousis, a jómódú cégvezető, tőzsdeügynök vette feleségül, aki bár elhagyta érte a családját, a fiát nem adoptálta. Viszont biztosította a kényelmes hátteret és jólétet, így a festőnő teljes mértékben élhetett művészi szenvedélyének: portréfestőként alkotott.
Degas mentora és egy életre a barátja lett. „Időnként nézegetem ebédlőmben azt a vörös krétarajzát (állandóan ott tartom), és azt mondom magamban: ez a rettenetes Marie zseniálisan rajzol!”– írta róla. Degas támogatásának köszönhetően Suzanne Valadon az első nő, az a kiváltságos női festőművész, aki az 1894-es Société Nationale des Beaux-Arts-ban mutatkozott be.
A negyvenes éveiben sikerül saját jogán elismert művésszé válnia, még saját múzsát is talál magának.
Suzanne csendéleteket, virágcsokrokat és tájképeket festett, amelyek erős kompozícióval és az élénk színekkel keltik fel a figyelmet. A művészt a környezetében élők is inspirálták, portrékat készített a fiáról, az édesanyjáról. Modelljei nem profik, inkább hétköznapi emberek, munkások, környezetének tagjai voltak. Bátran szembeszállt a kor szigorú követelményeivel és nő létére aktokat kezdett festeni. Olyan mindennapi gesztusok és mozdulatok érdekelték, mint például a fürdés. Egyszerű tevékenység, amely lehetővé tette számára a test megfigyelését. Leste a pillanatokat, amikor meg tudta ragadni a fizikai fáradtságot vagy akár a gyengédséget.
Ezen a területen a legszembetűnőbb munkája kétségkívül Ádám és Éva ábrázolása (1909). A festményhez fiának a barátja, a 23 éves amatőr festő, André Utter mellett a művésznő maga is meztelenül pózolt. Egymásba szerettek, majd 44 évesen elvált Mousis-tól és 1914-ben férjhez ment a fiánál is fiatalabb múzsájához.
1921-ben a Weill galériában fiával közös reprezentatív kiállítását rendeztek. Suzanne festményei magukon hordozzák a kor híres festőinek a hatását, mégis jellegzetesek, stílusa egyedi és jól felismerhető. Kiemelkedő a szigorú kompozíciós készsége, a vásznon a színek szinte vibrálnak. Remek megfigyelőképességének és kiváló rajztudásának köszönhetően rajzain az alakokat egyetlen körvonallal rajzolta körül. Pasztellképein Toulouse-Lautrec és Degas hatását látjuk, míg festményei egészen más stílusúak, ezeken Gauguin és a pont-aveni csoport festőinek hatása mutatkozik meg. Suzanne Valadon a festészetében mindig a tökéletességre törekedett, előfordult, hogy egy-egy elkészült festményét csak évek múltán mutatta be. Nem a pénzt és a sikert hajszolta, azt vallotta, hogy mindenekfelett a művészi maximumra kell törekedni.
Első önálló kiállítását követően az 1930-as évek elég ellentmondásosak voltak Suzanne számára. Neves művésznőként meghívást kapott a Modern Női Művészek csoportjába, akikkel élete végéig kiállított; és eljutott a Musée du Luxembourg-ba, amely számos művét megvásárolta. Ugyanakkor megromlott az egészségi állapota, majd jelentősen csökkent műveinek értékesítése, és zavarossá vált kapcsolata André Utterrel és alkoholizmusban szenvedő fiával is.
1938. április 7-én barátok és a művészvilág jeles képviselői kísérték utolsó útjára a párizsi Saint-Ouen temetőbe. Egy erős karakterű, művészetével példát mutató nő emlékét hagyta maga mögött. Művei Párizsban, Grenoble-ban, New Yorkban és Sannois-ban, a fiával közös Utrillo–Valadon múzeumban láthatóak.
A kék szoba valójában az akt újrafogalmazása. Az ágyon fekvő nőt nem meztelenül, nem is keleti stílusban, hanem felöltözve, mint egy modern nőt ábrázolja. Pántos felsője, csíkos pizsamája nem csak erotikát vagy szexuális elvárásokat sugall, a színes ruhák kényelmében a test laza. A szájban ragadt cigaretta részlete csekély erényű nőket jellemez. Ez a modernitás itt egy érett, vastag kezű, fáradt és nehéz testű, bő keblű nőt ábrázol. Valadon szerint „Bátornak kell lenni ahhoz, hogy a modell arcába nézzünk, ha el akarjuk érni a lelket.” – „Soha ne hozzatok nekem olyan nőt festeni, aki a szeretnivalót vagy a szépet keresi, azonnal csalódást okozok neki.” A függönyökkel keretezett, érzéki akt hagyományos sémáját felvevő kompozíció az intenzív kékkel telített műterem bohém meghittségébe kalauzol el. Gondolataiba merülve a modell elfelejti a festő tolakodó pillantásait: egy ellopott pillanat ez – írja Nathalie Ernoult művészettörténész a Modern Művészetek Gyűjteménye katalógusában. (Forrás: Párizs, Pompidou Központ, 2007)
