2024. április 20., szombat

A hosszú élet titka

Ha jobban meggondoljuk, az emberek többsége nem kifejezetten megcélzott ideig akarna élni (kilencvenéves korig, száz évig, még tovább), hanem egyszerűen nem szeretne meghalni. Ez a disszonancia nehezen oldható fel, hiszen mi értelme van az aggastyánlétnek, ha roskadozva cipeljük sokasodó betegségeinket, látásunk, hallásunk gyöngyül, már bottal is nehézkes a járás. Az ember mellől pedig lassan-lassan kihalnak nem pusztán a barátai, hanem az ellenségei is. Nincs kihez szólni. Szórakozásnak mi marad más, mint motozni a régi emlékek között, azokat viszont már nincs módunkban ellenőrizni. – Emlékszel? – kérdeznénk barátunktól, amikor zeneelméleti órán a vaskályha tetejére szivacsdarabkákat kezdtünk dobálni, füst keletkezett, kizavartak bennünket a tanteremből, az óra elmaradt. – Esetleg nem az elemiben történt ez, s mégsem a zeneiskolában? – faggatnánk tehát barátunkat, de hát ő már az örök vadászmezőkre távozott. Aztán említhetném, hogy a latin tankönyvünk első mondata így hangzott: Terra nostra rotunda est. Azaz: a mi földünk kerek. A velünk párhuzamos osztályba járt egy gömbölyded leányzó, az Etelka, osztálytársai rögtön átformálták a mondatot: Eta nostra rotunda est. De valóban így történt ez? Kivel lehetne ezt megbeszélni? Mind idegenebbé válik a világ…

Ez olvasható ki abból a beszélgetésből is, amely a 105. születésnapját a minap ünneplő, amúgy egész életén át életvidám hölggyel készült. Gépírónőként dolgozott ügyvédi irodákban, majd titkárnőként különféle minisztériumokban. Időnként színdarabokba is beugrott, játszott Jávor Pállal, együtt énekelt Mezey Máriával. És önkénteskedett a vöröskeresztnél. Harminckét évesen ment férjhez, szerényen, szépen éltek ötvennyolc esztendőn át együtt, s hetvennégy éve lakik ugyanabban a terézvárosi lakásban. Ahonnan egy évtizede nem mozdult ki. Pedig az egészsége szinte ma is kifogástalan: „Száz évig azt sem tudtam, hogy aszpirin van a világon, gyógyszert most sem szedek, csak vízhajtót meg savlekötőt”. A legszükségesebbeket egy bejárónő látja el. Ő pedig leköti magát, ezzel-azzal. Például keresztrejtvényfejtéssel. „Sajnos teljesen egyedül maradtam az életben, némaságra vagyok ítélve.”

Előzőleg azonban ezt mondja: „Gyönyörű életem volt! A legboldogabb családi élet volt a miénk.” Lenne tehát mire emlékeznie, egészében véve a mérleg mégis egyértelműen a szépség felé billen. A hosszan tartó élet így továbbra is vonzónak tűnik; akiket pedig érdekel a mai témánk, tanulmányozhatják a legegészségesebb népek titkait. A japán Okinawa szigetén lakók például növényi étrendet követnek. Nemzőképességüket sokáig megőrzik, a betegség náluk ritka vendég, a rák felettébb. Hasonló a kép az otomini indiánoknál is, akik Közép-Mexikó fennsíkján élnek, alapvetően kukoricalepényt, zöldbabot és különféle zöldségeket fogyasztanak, náluk az elhízás, a magas vérnyomás vagy a rák szinte ismeretlen fogalom. Az említett népességeknél az étrend kifejezetten zsír- és kalóriaszegény. Nem használnak iparilag módosított élelmiszert, cukrot, tartósítószert, mesterséges aromát. Hús ritkán kerül az asztalukra, amit viszont feltálalnak, az mind friss. És rengeteget mozognak!

De még nem is említettük a maratoni élet sztárjait, a hegyek közötti fennsíkon élő mintegy kilencvenezres ázsiai etnikumot, a hunzákat, bár az utóbbi időkben kiderülni látszik, hogy felettébb magas életkorukat csupán esetleges becslések alapján próbálták megállapítani. Ráadásul különféle betegségekkel küszködnek, valamint az általuk fogyasztott barackmag rákellenes hatása sem több turistacsalogató mítosznál. Közben azért a szakma is előrukkol a javaslataival, ezek szerint fogyasszunk mindenképpen zsíros halakat, kávét, áfonyaféléket, kurkumát, brokkolit, tökmagot, keserű csokoládét, magvakat, citrusféléket, tojást és zöld teát.

Végül: a hosszú élet tartozéka a jókedv. Erre való a kabaré. Annak idején a legjobb színészek léptek fel a humoros jelenetekben. Ők előadtak, a nézők hahotáztak. Ez volt a felosztás, az aranyszabály. Úgy tanították, hogy a színész, a konferanszié mondja a szöveget – de ne nevessen. A nézők nevessenek! Mára a helyzet megváltozott. A humorista kiáll a pódiumra, mondja a viccet, s közben nevetgél. Olykor nem bír magával, csapdossa kezével a csípőjét. A közönség vele együtt derül, kacag. Jól van ez így! Aztán a sziporkázóan szellemes szövegekben az intim testrészekre meg a szeretkezésre utaló szavak is mindig bejönnek, azokon is jókat lehet röhögni. A haladás, a szellemi csúcsok meghódítására való törekvés megállíthatatlan.

A némafilmek kezdeti korszakának egyik sztárja volt Buster Keaton. Soha, egyetlen arcizma sem rándult, nem vágott grimaszt, még csak mosolyogni sem láttuk. Mégis meg tudta nevettetni a mozinézőket. De hát ez valóban régen volt. Egyébként, ha jól emlékszem, filmszerepben, mókázás közben Chaplin se röhögcsélt. Pedig ő tényleg értette a szakmát. Mindegy. Tudjuk, gyógyszer a derű, a nevetés. Kincs. Gyakoroljuk, bármeddig is tart ez a fránya lét. – La vita è bella – mondják az olaszok. Az élet (mégis) szép.