2024. április 26., péntek

Jön a javulás?

Harminc évvel ezelőtt, 1991. december 25-én, karácsony napján szétesett a Szovjetunió. Valamennyi köztársaságából önálló állam lett. A Gonosz eltűnt, s egy egészen más világ kezdődött. Az optimisták már arról álmodtak, hogy beköszönt az örök béke, jön egy új világ, amelyben a barátok békésen élnek egymás mellett. Együttműködnek és kereskednek.

Elfelejtették, hogy a háborúnak nem egyetlen forrása a tömbökre oszlás, hanem maga az állam. Addig képviseli mind hevesebben a „nemzeti érdekeket”, amíg azok más állam érdekeibe nem ütköznek. Onnan pedig már csak egy lépés, hogy „akkor döntse el a kard, melyik nemzeti érdek érvényesül”. És már lőnek is.

Mindenesetre úgy tettek, mintha tényleg komolyan vennék, hogy nincs ellenség. Mintha a Szovjetunió örökébe lépő Oroszország olyan állam lenne, mint a többi, amellyel barátkozni lehet, sőt kell. Még azt is megcsinálták, hogy a másik tömb szerve, a NATO nem bomlott fel, de létrehozták a NATO–Oroszország Tanácsot, hogy Oroszországgal békésen együttműködjenek, mintha olyan baráti állam lenne, mint a NATO tagországai.

A béke azonban két okból gyorsan megbomlott. Egyrészt hatni kezdett az érdekövezetek ápolása és féltése. A NATO terjedni kezdett. Először az előző tömb, a Varsói Szerződés tagjait vette fel. De még ott se állt meg. Tagja lett Montenegró és Észak-Macedónia. Az igazi feszültség akkor támadt, amikor Ukrajna is a NATO mellé állt, Oroszország pedig végig úgy érezte, az őt fenyegető veszély egyre növekszik, azzal, hogy a NATO mind közelebb kerül határához, s mind több NATO-befolyás alá kerülő állam válik számára olyanná, amelyre nehéz egyenrangú félként tekintenie.

2008-ban aztán beköszöntött a gazdasági válság. Még emlékeznek arra, hogy a világ az 1929-ben kezdődő válságot a fegyverkezéssel oldotta meg. Így magától adódott a recept, most is a fegyverkezéssel próbálkoznak. Márpedig a fegyverkezéshez kell valaki, aki ellen fegyverkezni lehet, sőt kell. Erre a szerepre viszont csak két szereplő lehetséges: az Egyesült Államok és Oroszország. Hisz ténylegesen csak ez a két ország rendelkezik annyi atomfegyverrel, hogy megsemmisítse az egész világot. (Az csak mellékes, hogy a középhatalmi világrend kialakulásának részeként a drónépítésben Törökország is méltó vetélytárs lett.)

Mindennek hatására olyan helyzet alakult ki, hogy bármelyik pillanatban pusztító háború törhet ki. A szuperhatalmi világrendben mindössze egyszer alakult ki olyan helyzet, hogy félni lehetett az összecsapástól: akkor, amikor 1962 októberében a Kubába rakétákat szállító orosz hajók az amerikai hadihajók által „épített” zárlathoz közeledtek. Ezt követően külön mechanizmust építettek ki annak megakadályozására, hogy valami véletlen folytán ne törjön ki az atomháború. Most számtalan ilyen veszély fenyeget, és még a megelőzés mechanizmusa sem épült fel.

Az állandó veszély egyik forrása, hogy Oroszország kész minden eszközzel megvédeni megmaradt külföldi támaszpontjait. Először az összeütközés állandó veszélyét felidézve beavatkozott a szíriai rendszer megvédésére, majd bekebelezte Krímet. Ukrajna különben is veszélyforrássá vált. Részben azzal, hogy az ott kialakult szélsőségesen nacionalista rendszer elleni védekezésként létrejött két orosz „népköztársaság”, amelyek ellen az ukrán rendszer – már a belső elégedetlenség leszerelésére is – állandóan készülődik, Oroszország pedig kész őket megvédeni. Részben azzal, hogy ha Ukrajna NATO-taggá válna, az ellenség már ott lenne az orosz határon.

Állandó veszély az is, hogy a feszültségfokozódás jeleként elszaporodtak a határ menti repülések is, amelyek magukban az összeütközés veszélyével fenyegetnek. (A határ menti repülések száma 436-ról 710-re szaporodott.) A veszélyt csak növeli, hogy a statisztikák szerint a pilóták korosztályában a két leggyakoribb halál a közlekedési baleset és az öngyilkosság. Márpedig az összeütközésnél mindegy, hogy a fiatalos vakmerőség vagy az öngyilkossági hajlam az ok.

A lényeg mindenképpen az, hogy a világban olyan helyzet alakult ki, hogy bárhol bármikor kirobbanó incidens háborút vált ki. Ennek a helyzetnek véget kell vetni. Két okból. Egyrészt azért, mert még az igazi hidegháború idején is tudták, hogy nem lehet állandó veszélyben élni, tenni kell valamit a veszély csökkentésére.

Másrészt az igazság az, hogy az Egyesült Államok igazi ellenfele nem Oroszország, hanem Kína, amely már az Egyesült Államok elsőbbségét akarja elsöpörni, tehát valójában Washingtonnak ezzel kell szembenéznie, az igazi hidegháború itt fog folyni, Kína ugyanis a világ legnépesebb és harmadik legnagyobb országa. Ma a világ második gazdasága, de mivel a világon leggyorsabban fejlődik, a Világbank becslése szerint 2030-ig maga mögött hagyja az Egyesült Államokat. Nem szólva arról, hogy 2003 óta a fegyverkereskedelemben és a világűrben is gyorsan vetélytárs lett. (Már megszületett a vicc: mit találnak az amerikaiak, ha eljutnak a Marsra? Kínaiakat.)

Ez a két ok a magyarázata annak, hogy a jövő héten határozott kísérletet tesznek a jelenlegi áldatlan állapot felszámolására. Január 10-én amerikai–orosz tanácskozás lesz, 12-én, hosszú szünet után, összeül a NATO–Oroszország Tanács, 14-én pedig EBESZ–Oroszország tanácskozás lesz. Putyin azzal az eltökéltséggel megy, hogy a NATO-tól kikényszeríti annak ígéretét, hogy nem terjeszkedik tovább keletre. Ennek érdekében egyértelmű álláspontot foglalt el: „Ha az Egyesült Államok és a NATO nem nyújt biztonsági garanciát Oroszországnak, akkor a válasz kiválasztása a katonai szakértők ajánlatától függ.”