2021. december 2., csütörtök
Nagyszünet

Mentorok az iskolában

Kevés diák van manapság, aki ne ismerné a mentor szót, a tehetségkutató műsoroknak köszönhetően. Abban sajnos nem vagyok biztos, hogy ugyanezek a diákok a saját életükben is ismernek mentorokat, vagy vannak olyan szerencsések, hogy sajátjuk is van. Valószínűleg sokan el sem tudják képzelni, hogyan kerülhetne egy „mentor” az iskolájukba.

Pedig mentornak és mentoráltnak lenni is nagyszerű dolog, sőt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy pályánkon előre tudjunk haladni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az életemben meglehetősen fontos szerepe volt és van ma is a mentorálás mindkét aspektusának. Tanárként lehetőségem van a saját szak- és tudományterületemen a folyamatos előrehaladásra, és ahhoz, hogy ez minél eredményesebb legyen, nekem is nagy segítségemre van néhány – az „úton” nálam már előrébb lévő – kolléga iránymutatása, támogatása. Azt hiszem, középiskolás koromban volt először ilyen értelemben vett mentorom – persze akkor nem volt divatos ez a kifejezés, nem is használtuk –, akkor, amikor felismertem az irodalom iránti vonzalmamat. Az akkori magyartanárom természetes módon lett a támogatóm, ami nekem nagyon sokat jelentett, éspedig, azt hiszem azért, mert ő volt az első tanár, aki valami jót látott bennem, aki komolyan vett, és figyelt rám. Ezek a dolgok mindig kiemelt jelentőségűek a mentor-mentorált viszonyban, hiszen elsősorban mindig emberként vagyunk jelen a kapcsolatainkban, és az talán a legfontosabb igényünk, hogy figyelemmel, törődéssel, jó szándékkal forduljanak felénk. Valószínűnek tartom azonban, hogy középiskolás korban, amikor az ember körül kifordul a világ, különösen nagy jelentősége van egy ilyen, felnőttől érkező figyelemnek. A mentor azonban annyival több egy jóindulatú tanárnál, hogy felismeri a diákban a vele azonos érdeklődési területet, és mint a témában több ismerettel rendelkező ember fordul felé, ezáltal elismeri a tudását, tehetségét, és a figyelmével beemeli őt a „bűvös körbe”, majd irányítja az előrehaladásban.

A mentor szót többféleképpen értelmezhetjük, szeretném kicsit kifejteni, hogy milyen értelemben beszélek én róla. Az egyetemen a legtöbb tárgyból kellett írnom szakdolgozatot, ezek mindegyikét az adott tárgyat előadó tanárnál írtam, és ők voltak ezekben a munkákban a mentoraim. A gimnáziumban, ahol tanítok, szintén írniuk kell a diákoknak az érettségi keretein belül egy választott tárgyból szakdolgozatot, ilyen munkának én is voltam már sokszor mentora. Ezekben az esetekben tehát a tanár a szakmai tudásával segíti a diákot abban, hogy a lehető legjobban megírja a dolgozatát. Ezek az együttműködések lehetnek lazábbak és szorosabbak, elsődleges céljuk azonban a munka elvégzése. Van viszont ennél mélyebb szintje is ennek a kapcsolatnak. Nekem az egyetemen két olyan tanárom volt, aki engem mint embert is jobban ismert, a figyelme nemcsak a munkám, hanem a személyem felé is komolyabban irányult, és az egyetemi tanulmányaim befejezése után is megmaradt. Az egyikük sajnos már nem él, de élete végéig rendszeresen beszéltünk egymással, és követte a pályámat. A másikukkal azóta is kapcsolatban állok, sőt időnként dolgozunk együtt, ami meglehetősen érdekes szituáció, ugyanis számomra ő mindig tekintélye a hivatásomnak, ugyanakkor, amikor közös projekten dolgozunk, abban mégiscsak egyformán vesszük ki a részünk. Jelenleg van egy ugyanilyen, csak fordított helyzet is az életemben, egy volt diákom, akinek mentora voltam (és vagyok még mindig) munkatársam lett, és ugyanígy működik az a kapcsolat is: számára tekintélyt jelent az én tudásom, de természetesen a feladathoz való viszonyunkban egyenrangú partnerekként vagyunk jelen. Ez a mentori viszony tehát, amit itt bemutattam, sok esetben életre szóló, ám megkülönböztetendő a barátitól, ugyanis a mentort a mentorált mindig magánál magasabbra tartja, másrészt a kapcsolat célja nem a barátkozás, hanem a szakmai tanácsadás, ugyanakkor az átlagos tanár-diák kapcsolatnál mélyebb, az emberre is fókuszál, nem csak a munkára.

Nem tudom, más szakmákkal hogy van ez, de a tanári pálya emiatt is különösen szerencsésnek mondható. Az elmúlt több mint másfél évtized alatt volt néhány olyan diákom, akivel ilyen kapcsolatom alakult ki, olyanok is – természetesen –, akik nem magyartanárok lettek, mint én. Hogy hogyan alakul ki egy ilyen kapcsolat, az, azt hiszem, rejtély. Annyit tudok csak, hogy egyszerűen megszületik, kialakul. Befolyásolni nekem még soha nem sikerült. Előidézni sem, megakadályozni sem. Talán épp ez a titka az értékének.