2024. április 24., szerda

„Minden családban van titok, elhallgatás”

Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek Szabadkától Budapestig. VM4K, Szabadka, 2021.

Minden tartósan elnyomott csoport gondolkodása sérült. A délvidéki magyar kultúra és irodalom tekintetében már az ezredforduló táján számos szociológiai-pszichológiai tanulmány és gondolkodói obszerváció látott napvilágot vajdasági szerzők tollából, amelyek kritikusi érvekkel taglalják témájukat, feltárják a tartósan elnyomott csoport, vagyis a kisebbségi sorsba szakadt magyarság önképének sérültségét, a nemzettudat hézagosságát, a kulturális igénytelenség megnyilvánulását, az anyaországi és -nemzeti kötődések föllazulását, mindazt, ami oda vezet, hogy ennek a sajátos világnak, amit kisebbségi létmódnak nevezünk, a belső törvényszerűségei jelentős eltérést, lefojtottságot, megnyomorítottságot mutatnak a centrumban érvényes normarendszerhez képest.

Hogyan is lehetne másként, hiszen itt nemzedékeknek tilos volt beszélniük a két világháború történéseiről, a szétzúzott, megcsonkított családokról, az akaratlanul idegen országba szakadásról, a partizánterrorról, a kényszerű nyelvváltásról, a ránk erőltetett idegen identitás terhéről… Ezekről a dolgokról talán nem is lehet másként szót ejteni, mint ahogy Tóth Eszter Zsófia teszi az előttünk álló könyvében: kutatások eredményeire támaszkodva, személyes élményeket feldolgozva, szépirodalmi formában megnyilatkozva.

A kötet hármas tagolású, az első részben a trianoni döntés vajdasági lecsapódásáról, kisiklatott életekről, megkapaszkodási kísérletekről, balsikerű igyekezetekről olvashatunk, a folytatásban az állami diktatúra lepleződik le a titkosszolgálat tevékenyégének bemutatása által, végül novellisztikus elbeszélések mutatnak rá, hogy a kisebbség sérült gondolkodásán is túl lehet lépni.

Trianon a határmódosításokkal a migráció gerjesztője volt. A szerző meglátása szerint a gazdasági okok miatt a (fiatal) férfiak vándoroltak ki, megélhetőségi lehetőséget keresve, a nők pedig inkább érzelmi okokból választották a lakhelyelhagyást, egyszerűbben szólva, követték párjukat az új, választott, vagy kényszerűségből vállalt hazába.

A migráció a nélkül is megtörtént, hogy az ember kimozdult volna otthonából, egyszerűen áthúzták a határt a feje fölött, akiket ez mélységesen fölháborított, fogták magukat, és elhagyták otthonukat, úgy négyszáz, talán 450 ezer személy menekült el az anyaországról leválasztott területekről. A szerző idézi, hogy „Erdélyből kétszázezren, a Felvidékről csaknem kilencvenezren, a Délvidékről hatvan-nyolcvanezren” hagyták el lakóhelyüket 1918 és 1920 folyamán, és zömmel vasúti vagonokban éltek. „A Menekültügyi Hivatal kimutatása szerint 1918 és 1928 között 44.903 kiutasított, menekült és optáns hagyta el a délszláv királyságot, vagyis az ottani magyarság mintegy tíz százaléka.” Őket tehát elüldözték.

A szerző idézi, hogy 1934. december 6-án a Pesti Napló tudósítása szerint 24 óra alatt Szegedre 96, Kelebiára pedig 258 magyar érkezett, akiket a szerbek Újvidékről, Zomborból és Szabadkáról kiutasítottak. Az alábbi zombori történetet érdemes teljes egészében idézni: „Egy gyermeket, a négyéves Várossy Jucikát egyedül utasították ki. Jucika az édesapja, egy OTI-tisztviselő (Országos Társadalombiztosító Intézet) halála után Zomborban lakott a nagyszüleinél. A négyéves kisleányt »állambiztonsági szempontból nem kívánatos elemként« kedden délután kiutasították Zomborból. Nagyszülei nem tudták Budapestre kísérni, ezért úgy oldották meg a nehéz helyzetet, hogy a négyéves kisleány kabátjára rávarrtak egy cédulát a következő szöveggel: »Várossy Jucika Zomborból utazik anyjához, özvegy Várossy Andrásnéhoz, Budapest, VIII, Nagyfuvaros utca 23., I. emelet 10. Anyja várja Kelebiánál«. A kisleány édesanyját táviratban értesítették a történtekről, aki időben oda is ért Kelebiára.”

Egy másik zombori eset: „Zomborból érkezett Vida László és Imre gimnazista is, egyikük tizennégy, másikuk tizenhat éves. Zomborban elváltan élő édesanyjuk nevelte őket akkoriban, és arra hivatkozva utasították ki őket, hogy a törvényesen elvált apjuk magyar területen tartózkodott.”

A kiutasított ügyvédek és gyógyszerészek, tanítók zömmel feltalálták magukat új környezetükben, mások a kalandor életet választották, és mások becsapásából tartották fönn magukat, ami inkább korábbi életmódjukból, mint a kisebbségbe szorultságukból eredeztethető.

A Trianon előtti Magyarországon száztízezer személy állt vasúti alkalmazásban, a békediktátum után a vasúthálózat kétharmada határon túlra került, úgy húszezer vasutas családostól elmenekült korábbi állomáshelyéről, összesen úgy hetvenezer fő, akik évekig vagonokban laktak.

Talán nem mondok újat azzal, hogy a titkosszolgálat előszeretettel olvasta a magánleveleket, amelyek sokak számára egyedüli kommunikációs lehetőség volt az egymástól elszakított családtagok közt. A belügyet nem az általános információk érdekelték, hanem csupán azok, amelyekkel zsarolni lehetett, és besúgóvá lehetett tenni minél több egyént.

A könyv harmadik egysége a Budapesti történetek szépirodalmi és önéletrajzi jellegűek, de innét is visszaköszön a könyv alapvetése: „Vajon hányan lehettünk így, mi a legnépesebb generáció, a Ratkó-unokák, olyanok, akik nagyszülők nélkül nőttek fel? Mert azok nem tértek haza a Gulagról, hadifogságból, vagy ha haza is tértek, hamar meghaltak, mivel a hallgatásra kényszerítést nem tudták elviselni, vagy nem tudtak szabadulni az átélt traumáktól?”

A szerző 1975-ben Budapesten született történész, társadalomkutató.