2024. április 19., péntek

Töretlen hűséggel

Arcok a szlavóniai magyar irodalom történetéből (1. )

Szlavónia magyarok lakta településein – a városok és a falvak magyar közösségének soraiban – az 1880 utáni évtizedekben, de különösen a Julián Egyesület megalakulását követően – az egyházak, majd a közhivatalok támogatásával egyre gazdagabb színeiben bomlott ki a magyar kultúra; a nép soraiban újjászületett a távoli vidékekről magukkal hozott hagyományok gazdag világa, újra elnyerték régi varázsukat az egyházi ünnepek, s a népélet szokásvilága újra kitöltötte az otthonteremtők mindennapjait, az olvasókörökben pedig a magyar irodalom klasszikusai egyre gyakrabban szólították meg az olvasókat. A szlavónországi magyar élet azonban sokkal gazdagabb volt, semhogy megrekedt volna a kontemplatív élmények szintjén; írástudó tanítók, közhivatalnokok, iskolázott gazdálkodók egyre gyakrabban ragadtak tollat, hogy irodalommá formálják a teremtő munka, a mindennapi élet csodáit. Haller Jenő, Kozma Imre, Hild László, Lénárth Imre, Kontler Gyula Julián-tanítók pompás elbeszélésekben, érzelmekkel teli jegyzetekben és útirajzokban, nem egy esetben színes néprajzi értekezésekben szóltak a szlavóniai magyar élet küzdelmeiről, sikereiről és vereségeiről,  Margitai József írásaiban a szlavóniai és a muraközi magyarság társadalmi-politikai valóságát foglalta történeti keretbe, Tarczay Erzsébet történeti munkáiban, tágabb kitekintésben a horvátországi magyarság sorsának kiemelkedően jelentős eseményeiről értekezett, Gönczi Ferenc pedig a muraközi népélet kiváló ismerőjeként foglalta tanulmányok hosszú sorába etnográfiai ismereteit.

Munkáik többnyire az Eszéken megjelenő Szlavóniai Magyar Újság, és a Csáktornyán szerkesztett Muraköz hetilapokban jelentek meg, hogy idővel könyv alakban is eljussanak az olvasóik asztalára. Ők voltak a szerencsésebbek. Velük egy időben akadtak a vidéknek alkalmi látogatói is, akiket elbűvölt-elvarázsolt a magyarság otthonáért és birtokáért folytatott küzdelmének hőfoka és elszántsága, ők ugyancsak színes munkákban számoltak be élményeikről. Jöjjön hát az egykori szlavónországi élet ma már elképzelhetetlen méltóságát – örvényeit és mélységeit – bemutató írásokból néhány feledhetetlen részlet. A puszta életét mentő Novoszel István Julián-tanító emlékirata, a pályatárs Molnár Sándor szlavónországi magyar regénye, a titokzatos szávaszentdemeteri költőnő, Grujicsné Popovits Emília elragadóan szép versei, Günther Ferenc zombori közhivatalnok boszniai útirajza, és Boros Imre tartalékos honvéd menyasszonyához írt levelei megannyi megbecsülést érdemlő gyöngyszeme a szlavóniai magyar irodalomnak. 

Magyar gyerekek felkarolása

Novoszel István küzdelme a horvát–szerb indulatokkal szemben

Novoszel István Julián-tanítónak a horvát-szlavónországi Babinagorán és Nartán töltött évek alatt alkalma volt megtapasztalnia, hogy a korábbi évszázadok során oly békés magyar–horvát együttélést a XIX. és a XX. század fordulóján már alaposan kikezdte az 1848–1849-es szabadságharc során fölszított – és azóta is folyamatosan táplált – kölcsönös gyűlölködés. A horvát hivatalok és a klérus egyaránt ellenséget látott a Szlavóniába betelepült, s ott földhöz jutott magyar parasztokban, abban pedig, hogy boldogulásuk ügyének támogatására a Julián Egyesület is létrejött, egyenesen a magyar politika ármánykodását, annak elmagyarosításai törekvését vélte fölfedezni. S ha a Dráván túli magyar szórványtelepeken a Julián-tanítók esetleg szót értettek volna a lakosság horvát vagy szerb részével, a hivatal azonnal jelezte ezzel kapcsolatos nemtetszését. Ahogyan Novoszel István az Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratában megfogalmazta: a horvát–szerb politika gondoskodott arról, hogy „a szép egyetértés ellensúlyozására” a hivatalokba olyan vezetőket – papot, jegyzőt vagy tanítót – állítson, „akiknek lelkében valósággal dühöngött a magyargyűlölet”.

Az 1904. április 16-án Széchenyi Béla vezetésével és Klebelsberg Kunó hathatós közreműködésével létrejött Julián Egyesület elsőrendű feladatának tekintette a Dráván-túli magyarság ügyének felkarolását, ezen belül magyar iskolák létesítését, magyar egyesületek és könyvtárak alapítását, és nem utolsósorban a közösség politikai és jogi képviseletének megszervezését. A Julián Egyesület célja volt, hogy az intézményei segítségével „magyar maradjon a szlavónországi magyar”, miközben tisztelje annak az országnak a törvényeit, szokásait, ahol él, és szerezzen magának állampolgári jogokat.

Margitai József 1911-ben a Magyar Paedagogia című lapban megjelent A szlavóniai magyarok és a Julián-Egyesületi iskolák című tanulmányában kellő nyomatékkal rámutatott: az egyesület nem a magyarosítás szándékával jött létre, a Julián Egyesület célja, hogy megvédelmezze azokat a nemzethez tartozó magyar testvéreket a „reájuk nézve idegen nemzetbe való beolvadástól, akik vagy mint őslakók sok évszázad óta laknak Horvát–Szlavónországokban, vagy mint újabb időben letelepedett lakók keresik boldogulásukat s megélhetési módjukat Szent István koronájának ezen két országában”.[1] A Horvát–Szlavónországokban lakó magyarok gyermekeinek védelme a magyar tannyelvű iskolákban történt – a horvát törvényeknek megfelelően. Az 1888-ik évi horvát népoktatási törvény ugyanis megengedte, hogy a kormány beleegyezésével a nem horvát anyanyelvű közösségek magánjellegű népiskolát állítsanak fel és tarthassanak fenn. E jognak a gyakorlása azonban csak a kormány engedelmével történhetett, s ez fölöttébb körülményessé tette az iskolaalapítást. Az engedélyezés hosszú és bonyolult folyamatában részt vett a horvát községi képviselő-testület, a községi elöljáró, a járási főnök, a vármegyei hatóság, a főispán, a horvát-szlavón országos kormány tanügyi osztálya, s ha az érintettek asztalát végigjárta a kérelem, a végső szót maga a bán mondta ki. Úgyszólván minden fórumon újabb s újabb és többször megújuló küzdelmek vártak a magyar iskolát kérő magyar népre és a Julián Egyesületre, míg a várva-várt engedély megérkezett. S ha végül az iskola megnyitására vonatkozó engedély megszületett, a bonyodalmas eljárás újabb fejezetét jelenti a Julián-iskolai tanító érkezése, beilleszkedése, működésének megkezdése. Mindezekkel együtt is Margitai József úgy vélte, a „Julián-tanítót hivatásának felemelő tudata, és az ottani magyar nép véghetetlen öröme, boldogsága, tanítója iránti szeretete és ragaszkodása, bőven kárpótolja minden fáradozásért és esetleges kellemetlenségért.”

A Julián-egyesületi tanító hivatása módfelett összetett volt: amellett, hogy az ő feladata volt a magyar gyermekek nemzeti szellemben való nevelése és tanítása, az iskolai foglalkozáson kívül reá tartozott a magyar közösség életének, mindennapjainak az irányítása is. Vasár- és ünnepnapokon a Julián-iskolai tanító az iskolába gyűjtötte össze a falu vagy a puszta öregét-apraját, s közös programokat szervezett, irodalmi, történelmi előadásokat tartott, hasznos gazdasági tanácsokat adott, s ha még tellett az erejéből, ő vezette a közösség könyvtárát is. Így azután Szlavóniában nagyon sok helyen a magyar iskolák felállítása nemcsak nemzeti érdekvédelmi, hanem emberbaráti szempontok figyelembe vételével történt. Nagyon sok helyen a horvát és szerb iskolaszéki tagok nem engedték meg, hogy a magyar gyermekek az ő iskolájukba járjanak. Margitai József idézte az egyik szerb iskola iskolaszéki elnökét, aki beíratáskor azt mondta a magyar gazdáknak: „Nem engedjük meg, hogy a ti gyermekeitek a mi iskolánkba járjanak! A mi iskoláinkat a mi szerb apáink nem a ti gyermekeitek részére építették; ha iskolába akarjátok gyermekeiteket járatni, építsetek ti is iskolát magatoknak.”[2]

(Folytatjuk)



[1]             Margitai József: A szlavóniai magyarok és a Julián-Egyesületi iskolák; Magyar Paedagogia, 1911. XX. évfolyam, 8. szám, 481. p.

[2]              Uo. 483. p.