Ez egy ilyen nap. A reggeli koránkelés után nem is gondoltam arra, hogy valami rendkívüli dolog történik, ami sok millió rockzenerajongót elszomorít. Lelki szemeimmel el tudom képzelni, hogy most egymással párhuzamosan a YouTube-on, a Spotify-on, akár egy kicsit dobozként szóló kazettás magnón, vagy éppen lemezjátszón pörgetik és hallgatják a Rolling Stones dalait, amelyek elképzelhetetlenek a kedden 80 évesen elhunyt Charlie Roger Watts, a zenekar dobosa nélkül.
Watts 1941. június 2-án Londonban látta meg a napvilágot az úgynevezett csendes nemzedék képviselőjeként. Ezt a generációt az alapján nevezték el csendesnek, mert a második világháború gyermekei voltak, amikor pedig ez véget ért, vödörből csöbörbe kerülve belecsöppentek a hidegháborús időszakba. A szociológusok szerint a nemzedék képviselői takarékoskodtak, mivel a háborús időszakban épp, hogy csak megéltek a szűkös fejadagokon, ugyanakkor ahelyett, hogy annak a megváltoztatására törekedtek volna, együtt éltek az aktuális rendszerrel, legyen az bármilyen.
Charlie Watts 13 évesen kezdett el érdeklődni a dobolás iránt, szülei 1955-ben vásárolták meg az első dobkészletét.
A középiskola után az ifjú zenész 1960-ig a Harow Művészeti Iskola padjait koptatta, ahol is gyermekkori barátjával, Dave Greennel együtt kezdett játszani a Jo Jones All Stars zenekarban, de az iskola befejezése után egy reklámstúdióban talált munkát, s csak időnként lépett fel különböző helyi zenekarokkal, míg 1961-ben el nem fogadta az ajánlatot, miszerint utazzon Londonba, hogy a Blues Incorporated zenekar dobosaként folytassa pályafutását, ezzel párhuzamosan pedig egy reklámcégnek is dolgozzon. Ez a zenekar egyfajta blueszenész-tehetséggondozónak bizonyult, mivel Watts Jack Bruceval, a Cream zenekar leendő basszusgitárosával játszott együtt, hősünket pedig Ginger Baker, a Cream zenekar jövőbeni, nem kevésbé legendás dobosa követte.
Watts 1962-ben találkozott Brian Jonesszal, Ian Stewarttal, Mick Jaggerrel és Keith Richardsszal, akik akkor már közismertek voltak a helyi klubokban, majd pedig egy évre rá ő is csatlakozott a Rolling Stoneshoz. Watts ekkoriban még csak egy újabb zenélési és nem utolsósorban pénzkeresési lehetőségként tekintett a zenekarban való ténykedésére, 1964-ben viszont a zenekar Bobby Womack It's All Over Now című slágerének a feldolgozásával feljutott a brit toplistákra, 1965-ben pedig az (I Can Get No) Satisfaction című szerzeménye az amerikai slágerlisták csúcsára is felkerült – a többi már rockzenetörténet. Watts reklámcéges múltját a Rolling Stonesban is sikeresen kamatoztatta, ugyanis a dobolás mellett a zenekar lemezborítóit is ő tervezte, ahogyan a koncertjeik színpadjait is Jagger és az ő elképzelése alapján építették fel.
Charles Watts a Rolling Stones mellett számos szólóprojektumban is részt vett és hét szólóalbumot is kiadott. Szabad idejében dzsesszzenét játszott és zenekart gyűjtött maga köré, ahol a zenészeket különbnek tartotta magánál. „A nevem miatt megveszik a zenekart és nekik végre lesz munkájuk" – jegyezte meg egyszer.
A „csendes dobos", ellentétben a Rolling Stones többi tagjával, nyugodt, monogám életet élt feleségével, akivel 1964-ben házasodott össze. Egyszer, amikor a zenekart meghívták Hugh Hefner Playboy-kastélyába, ő a nőkkel eltöltött enyelgés helyett Hefner játékszobájában töltötte az idejét. Amig Mick Jagger és Keith Richards kakaskodásai nélkül már-már elképzelhetetlen a Rolling Stones, addig Charlie Watts mindössze egyszer gurult be Mick Jaggere, de akkor nagyon. Az énekes ugyanis, némi alkohol elfogyasztása után, az egyik szállodában telefonon felhívta Wattsot és megkérdezte tőle, hogy ott van-e a dobosa. Erre Charlie Watts öltönyben megjelent Jagger szállodai szobája előtt, becsöngetett, és annyit mondva neki, hogy „soha ne nevezz engem a dobosodnak", öklével az énekes arcába vágott. Charlie Watts 58 évet húzott le a Rolling Stones tagjaként.
Ez már csak egy ilyen nap, amikor a világ ismét kevesebb lett egy csendes, kedves emberrel.
