2021. július 28., szerda

Miért nem akar senki fizikát tanítani?

Nemrég magunk mögött hagytunk egy újabb járványügyi intézkedésekkel, kombinált oktatási modellel, távoktatással, bizonytalanságokkal, izgalmakkal teli és óriási kitartást, türelmet igénylő tanévet. Egy évvel korábban, az előző iskolai év végén azt hihettük, hogy szeptembertől minden jóra fordul, és olyan lesz, mint régen. A tanítók és a tanárok várták a mosolygó diákokat, a zajos óraközi szüneteket, a folyosón való futkározást, ám ehelyett ismét maszkkal takart arcokat láthattak a tantermekben. A középiskolás osztályokat két részre osztották, így egy tanítási hét folyamán az egyik csoport az iskolából, a másik pedig otthonról követte az órákat. Az első évfolyamra járók így az elmúlt tanévben alig találkoztak egymással, pedig jó lett volna, ha minden osztálytársukkal megismerkednek, barátkoznak, jókat beszélgetnek. Egy ilyen időszak alatt valószínűleg több tanár és osztálytanító fejében megfordult, hogy nem kellett volna ezt a pályát választania.

Véleményem szerint egy-egy személy élete során több esetben is felteheti ezt a kérdést önmagának, ám senkinek sem szabad kételkednie a saját tudásában és képességeiben. A koronavírus-járvány mindannyiunktól függetlenül volt jelen, és nem igazán volt rálátásunk arra, hogy pontosan milyen betegséggel állunk szemben. Emiatt nem hibáztathatja magát senki, hogy nem tudja olyan mértékben és olyan teljesítménnyel végezni a munkáját, mint ahogy szeretné. A pedagógusi szakma a járvány előtt sem volt könnyű, és a nehezítő körülmények mellett még összetettebbé, bonyolultabbá vált. Gondoljunk csak bele abba, hogy mennyire ébernek kell lennünk egy gyermek felügyelete során. Most képzeljük el, hogy milyen az, amikor egy felnőttnek egy osztálynyi, vagyis iskolától függően 15–25, vagy esetleg 30 gyermek figyelmét kell lekötnie egy olyan tantárggyal, amely valószínűleg a diákok nagy részét nem is érdekli. Abban az esetben, ha a tanár középiskolásokat oktat, ez hatványozottan igaz, és más kihívásokkal is kell szembesülnie. Nem beszélve arról, hogy a pedagógus munkája a tanítás után nem ér véget, hiszen az adminisztráció is vár rá. Merem állítani, hogy mindez nagyban befolyásolja azt, hogy a fiatalok nagy részének esze ágába sincsen ezt a pályát választani.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Erről tanúskodik az is, hogy a végzős középiskolások közül kevesen felvételiztek a tanári szakokra. Például az Újvidéki Egyetem Természettudományi–Matematikai Karán öten jelentkeztek az öt évig tartó, osztatlan biológiatanári képzésre. A jövendőbeli elsőévesek közül hárman szeretnének kémiát, tizenöten pedig matematikát oktatni. Biztató, hogy huszonegyen választanák a földrajztanári pályát. Csak egy valaki döntött a fizikatanári szak mellett. Mindezekkel ellentétben az újvidéki Sport- és Testnevelési Kar okleveles sport- és testneveléstanár szakára 197-en felvételiztek. Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar angol nyelv és irodalom szakán minden évben túljelentkezés van, és az idén 167-en tettek próbát a felvételin. Felvetődik a kérdés, hogy a fiatalok miért nem szeretnének természettudományokat tanítani az általános és középiskolákban.

Ha áttekintjük a Természettudományi–Matematikai Kar felvételi vizsgáival kapcsolatos adatokat, akkor egyértelműen láthatjuk, hogy például a biokémia, az okleveles biológus, a fizika, a matematika és az alkalmazott matematika szakokra lényegesen többen jelentkeztek, mint a fentebb említett tanári képzésekre. Valószínűleg a fiatalokat jobban vonzza a tudományos pálya, és laboratóriumokban, kutatóintézetekben képzelik el a jövőjüket. Ezt nemcsak amiatt feltételezhetjük, mert vannak, akik izgalmasnak és érdekesnek találják ezeket a munkahelyeket. Valószínűleg a jobb bérezés is döntő szempont lehet a pályaválasztásnál. Ennek során azt is mérlegelni kell, hogy mennyire tud a frissdiplomás elhelyezkedni a megszerzett végzettségével. Lehet, hogy a hallgatók egy része nem gondol arra, hogy matematika- és fizikatanárokból nagy hiány van, így az egyetemről kikerül diplomásokat tárt karokkal fogadják az iskolák. Emiatt nem törhetünk pálcát a fiatalok felett, viszont elgondolkodhatunk azon, hogy miért szeretnének ennyien testnevelő- vagy angoltanárok lenni, ha tudjuk, hogy a tanárok nincsenek megfelelő mértékben megfizetve. Az okokat a sportolás, az egészséges életmód, az edzőtermek népszerűségében és az angol nyelv térhódításában kell keresni.

Természetesen azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem minden olyan hallgató fog iskolában dolgozni, aki tanári szakon szerzett oklevelet. Erre jómagam is jó példa vagyok. Annak idején nemcsak azért választottam a magyar nyelv és irodalom szakot, mert érdekelt, hanem amiatt is, mert tanárként képzeltem el a jövőmet. Az élet másként alakult, viszont a táborokban és magánórák során egy kicsit megtapasztalhattam, hogy milyen lehet az, amikor önfeledten mosolyog egy-egy gyermek, amikor a tanuló jó osztályzatot kap a számára nehéz tantárgyból, és amikor később felvételt nyer az általa választott középiskolába. Ilyen lehet a mi tanítóinknak, tanárainknak is, amikor felnőttként találkoznak velünk az utcán, és később mosolyogva jegyzik meg magukban: „Büszke vagyok rá, hogy ő az én diákom volt.”