2021. június 15., kedd
Piros ceruza

Jelenléti oktatás

Gyermek- és ifjúkorunkban hosszú évekig koptattuk az iskolapadot. A nyolc általánost négy év gimnázium követte, utána jött a többi: főiskolai vagy egyetemi évek, egyetem utáni képzés, másoddiplomák, átképzés, tudományos fokozatok, kinek milyen elképzelései és lehetőségei voltak. Pár évvel ezelőtt akkor még 10 év körüli kis unokáim hüledezve hallgatták az előttük álló, végeláthatatlannak tűnő iskolai évekre vonatkozó sötét jóslatokat, és alig akarták elhinni, hogy van ember, aki mindezzel megbirkózott, sőt mi, családtagok, akik az asztalnál ültünk, mindannyian végigrágtuk magunkat az irdatlanul hosszúnak tűnő iskolás évek borzalmain.

Azóta, pár év elteltével, már ők is másképp látják. Sőt, azt is mondhatnánk, e pár év alatt a változtathatatlannak tűnő iskolai oktatási formák tartalmi jelentése is alapvetően megváltozott. Jelenleg ott tartunk, hogy szinte visszasírnánk mindazt, ami ellen ágáltunk, amit mindenképpen meg akartunk változtatni, újjá akartunk szervezni.

Az általános és középiskolai oktatás formáját hivatalos megfogalmazás szerint – mi még így tanultuk – osztály- és tanórarendszerű oktatásnak nevezték. Elképzelhetetlen volt, hogy a tanuló komoly igazolás nélkül ne jelent volna meg az iskolában, ne ülte volna végig naponta a 6–8 tanórát, személyesen – több-kevesebb sikerrel – ne vette volna ki a részét az éppen aktuális feladatokból, felelésből, leckékből, dolgozatokból.

A mai körülmények alaposan átformálták ezt a rendszert. Online oktatás folyik olykor hosszú hónapokon keresztül, ami azért – valljuk be – egy egészen más oktatási forma. Arról lehet vitázni, hogy jobb vagy rosszabb, miben jobb, miben nem, de tény az, hogy merőben más. Az új idők új fogalmat teremtettek meg, nem az osztály- és tanórarendszer a meghatározó, hanem az online. Szükséghelyzet, mondjuk.
De már korábban is megváltozott az osztály- és tanórarendszerű oktatás fogalmi tartalma. Igaz, erre nem nagyon figyelt fel senki. Én mindig arra gondoltam, hogy az iskolában az ismeretek elsajátítása mellett, amelyek egy része később úgyis aktualitását veszti, legalább akkora a szerepe az osztály- és tanórarendszer lényegéből következő sajátosságoknak, például a közösségformálódásnak, a közösségen belüli egyéni szerephelyzetek megteremtésének, de ezek a funkciók aztán az évek során sajnos lassan el lettek feledve. Minden osztály a maga kis közösségével és az ezen belül kialakuló erőviszonyokkal tulajdonképpen főpróbája volt a majdani felnőtt társadalmi életnek. Az osztályzatok, az aktuális eredmények az osztályközösség előtt nyilvánosak voltak. Volt szóbeli felelés, ennek eredményét azonnal közölte a tanár az osztály előtt. A tanulók tudták, hol a helyük az adott struktúrában, próbálták megőrizni az előnyös helyüket vagy kiküszöbölni a hátrányt. Maguk vívták meg életkoruknak megfelelő harcukat egy adott osztályközösségben, szóvá tették a sérelmeket, kiálltak az esetleges „igazságtalanságok” ellen.

Aztán olyan szemlélet uralkodott el, hogy mindez sérelmes és diszkriminatív. Mindenkire csak a maga osztályzata tartozik, kinek mi köze a többiekéhez? Védeni kell a személyiségek jogait, nem lehet senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni sikertelen teljesítménye miatt. Az helyes ugyan, hogy védjük meg gyerekeinket a felesleges stressztől, de így hogy fog megbirkózni felnőtt életében az előnytelen helyzetekkel, balul sikerült teljesítményekkel? Ott ki fogja megvédeni? Csak fel kellene készíteni valahogy a fiatalokat az ilyen elkerülhetetlen szituációkra, amelyekhez az iskolai próbatétek jó gyakorlatot jelentettek.

De ez már a múlté. Más a szemlélet. Nem kizárólag a hagyományos oktatási formák fogalmi tartalmában jelentek meg alapvető változások, de az online rendszer módszertani vonatkozásai sincsenek kidolgozva. Nemcsak hogy közösségi élet nincs, az elért eredmények viszonyítása mások eredményeihez, de az oktatásban szinte napi szinten részt vesznek a szülők, akiknek – valljuk be – régen nem sok közük volt az iskolai munkához. Ki tudja ellenőrizni, hogy a feladatokat a tanuló maga készíti, vagy a jó tanulótól kiköveteli a kész munkát, és saját munkájaként beküldi, esetleg a szülő alaposan besegít? Hogy tud így felkészülni a tanuló a majdani felnőtt életre, amikor magáért kell helytállnia? Ott ki fogja helyette megoldani a problémát?

Remélhetőleg csak a szükség hozta létre ezt a helyzetet, s a körülmények rendeződésével vissza lehet térni az iskolapadba. Most ezt divatosan úgy mondják, hogy visszanyitják az iskolákat, és megindul a jelenléti oktatás. Számomra zavaróan hat mind a két megfogalmazás.

A visszanyitásról az jut eszembe, hogy úgy jön ki, mintha éppen ellenkezőleg, nem kinyitnák, hanem bezárnák az iskolákat. Ha kinyitunk valamit, az nyitva lesz, és ha ennek az ellenkezőjét tesszük meg, azaz a nyitás folyamatát visszafordítjuk, akkor bezárjuk azt, amit ezt megelőzően kinyitottunk. Mivel azonban jelen esetben nem erről van szó, a vissza- igekötő használatát nem tartom helyesnek, helyette az ismét megnyitják az iskolákat vagy az iskolák ismét fogadják a tanulókat szószerkezetek fejeznék ki pontosan, miről van szó. A jelenléti oktatás sem a legtökéletesebb nyelvi megoldás. Az oktatás valamilyen formában ugyanis mindig kötődik a jelenléthez. Akit oktatni szeretnénk, annak az oktatásban jelen kell lennie – akár személyesen, akár virtuálisan, mert ha ez nincs így, akkor nem is lehet oktatásról beszélni. Az oktatás feltételezi az oktatót és az oktatásban részesített személyt vagy személyeket, azok bármilyen jelenlétét, mert enélkül nem lehet oktatási folyamatról, tevékenységről beszélni.

Vagy ne „agyaljunk” annyit ezeken a dolgokon? (Agyalás – új kifejezés, gondolkodik, rágódik valamin jelentésben.) Vagy a régi, jól bevált szólással szólva, ne keressünk a kákán is csomót? Örüljünk annak, hogy mintha normalizálódni kezdene az élet – a megszokott, szép fordulatunkkal élve úgy is fogalmazhatnánk, hogy talán kezd visszatérni az élet a régi kerékvágásba. És ha végezetül mégis úgy döntünk, hogy nyelvi eszközeinkkel áldozni szeretnénk a modernség oltárán, akkor talán legjobb, ha nem befejezzük vagy abbahagyjuk a témát, hanem divatosan azt mondjuk, hogy „elengedjük a problémát”.

Rovatunkhoz kvíz is kapcsolódik, ITT!