2021. június 22., kedd

Bátkához kötődve

A legszebb gyerekkori emlékeim Bátkához és a bátkai komphoz kötődnek. A Tisza szabályozásakor a bánáti oldalra került, kiváló homokos földdel megáldott területen sok zentainak volt gyümölcsöse, köztük az én nagyszüleimnek is. Amikor anyukám és apukám hazaértek a munkából, motorra pattantak, engem a kisülésbe ültettek, később meg hátra a csomagtartóra és már száguldottunk is, vártak bennünket a szőlősorok. Komppal jártunk, arra sokkal rövidebb volt, mint körbe menni a töltésen. Nagyon szerettem kompozni, és várni, míg felszállhatunk rá, mert addig is lehetett játszani, a kompos kecskéivel incselkedni. Egy kis izgalom is vegyült mindig ebbe a Tiszán való átkelésbe, hiszen a lovaskocsikat a komposnak úgy kellett felállítania a kompra, hogy a lovak ne zavarják egymást, ugyanakkor legyen hely a többi járműnek is. A biciklivel és motorral érkezők szálltak fel utoljára, meg a gyalogosok, és azoknak szét kellett osztódniuk a járművek között. Én mindig tartottam a lovaktól, ezért sosem álltunk melléjük, pláne, ha tudtuk valamelyikről, hogy bolondabb természetű, és a rúgás sem áll tőle távol. Sokszor volt közöttük olyan, amelyik félt felmenni a kompra, hiszen a pallódeszkák furán kongtak a patáik alatt, és az megijesztette őket. Ilyenkor nem volt elég, ha a kocsis a bakról irányította, hanem még valakinek a fejénél is fogni kellett, és úgy vezették fel a vízi alkalmatosságra, és akkor is csak táncolt, nem nagyon akart a deszkára lépni. Persze ez csak az új lovakkal esett meg, amelyik ló rendszeresen oda járt, az már megszokta.

(Fotó: Gergely József)

Szerettem hallgatni a kompon keringő történeteket, minden Bátkára járónak volt valamilyen meghatározó élménye, amit szívesen osztott meg másokkal. Megtörtént például, hogy menet közben elszakadt a kompkötél, és csak valahol lejjebb, Ada felé, a kanyarban lehetett partra húzni, olyan is volt, hogy az elöl álló ló megbokrosodott és a Tiszába ugrott, vagy éppen alig tudták visszafogni, hogy ez ne történjen meg. Olyan is volt, hogy utas pottyant a vízbe, habár szigorú viselkedési szabályok uralkodtak a kompon, amiket a kompos be is tartatott, de mindig akadtak hetvenkedők. Nem volt szabad a komp korlátjára ülni, még a legnagyobb hőségben sem lehetett az úszó járműről a vízbe ugrani, mert az veszélyes volt.

Amikor már felszálltunk, gyorsan ment az átkelés. A férfiak néha öten-hatan is húzták a kötelet, de a kompos akár egyedül is át tudta juttatni a túlsó partra, ahonnan aztán szanaszét ment a bátkai népség. Egyeseknek a kompjáráshoz közel volt a földjük, a legtöbbünknek azonban még onnan is volt mit kerekeznie, nekünk például majdnem a holt Tiszáig kellett mennünk. A szőlőbe érkezést mindig kiadós reggeli követte, amit a hetvenes tiszai árvizet is megélt diófa árnyékában fogyasztottunk el. A nagyszüleim elmondása szerint hetvenben akkora volt a Tisza, hogy a fánknak csak a koronája látszott ki, és meg is tudták mutatni a törzsén, meddig volt, mert állítólag meglátszott rajta.

Azokat a diófa alatt elfogyasztott jóízű reggeliket sosem felejtem el. Édesanyám túróval megtöltött zöld paprikáját ott szerettem a legjobban, és azt is nagyon élveztem, hogy míg reggeliztünk, a szomszédok, akik egész szezonban lent laktak, ilyenkor átjöttek, és elmesélték, mi történt Bátkán amióta nem jártunk lent. Minden héten többször mentünk, pláne hétvégenként, de így is bőven volt miről beszélgetniük a felnőtteknek, én meg szívtam magamba az információkat.

Bátkán sose unatkoztam, még ha a szomszédok unokái nem is voltak lent, akkor is feltaláltam magam, ott valahogy mindig tudtam mit játszani. A homokos földdel könnyű dolgom volt, főztem vele, építettem belőle, de legszívesebben kutat fúrtam, amihez a mélyedést nejlonnal béleltem, amit vízzel töltöttem fel, habár a vízre mindig vigyázni kellett, hiszen ott nincs vezetékes víz. Mi is csak egy ásott kútból húztunk fel a locsolásra alkalmas vizet, az innivalót viszont otthonról vittük. Így aztán, ha lent aludtunk, lavórban mosakodtunk, amit úgyszintén imádtam. Bátkán áram sincs, ezért petróleumlámpával világítottunk, amit, ha felerősítettünk, egészen bevilágította a gunyhót. Igazából egy kis téglaépület az, de Bátkán az öregek mindent gunyhónak hívtak, így a mi tégla vityillónkat is így illettük, és illetjük ma is.

Ma már ritkán járunk le, és nyoma sincs a szépen felkötött szőlősoroknak, a porhanyósra nyesőzött sorközöknek, és a komp sem indul már, de a föld még megvan, az öreg diófa áll és az emlékek bennünk élnek.