2021. május 12., szerda

Cenzúra – utólag

Jó régen, még a múlt rendszer idején – nem biztos, hogy magyar nyelvterületen – született meg az az ötlet, hogy a gyerekek számára túl drasztikus Piroska és a farkas mesén enyhíteni kellene, nyilvánvalóan olyan módon, hogy a rusnya jószág ne falja föl a nagyanyót és szófogadatlan unokáját. Van ugyan a mesének néhány tucat variánsa, többek között olyan is, amelyikben elbújik a nagymama a szekrénybe, a kislány pedig kioson segítségért. Mifelénk azonban a fölfalós változat honosodott meg, és bosszantott, hogy a gyermeklelket féltők – a cél szentesíti az eszközt jelszóval – meghamisítanák a történetet, miközben majdnem két évszázad emberpalántái nevelkedtek föl rajta. De hiszen ott van a végén a föloldó szerencsés befejezés! Tanmese ez, emberek, okító a szándék, nem holmi langyos semmitmondó történet! Piroska és a farkas barátsága című akkori jegyzetemben gunyorosan odáig jutottam, hogyha még tovább fejlesztjük a mesét, egyszer majd farkas koma és Piroska kézen fogva sétálnak az erdőben: elpárolog minden mondanivaló.

Néhány évtized elmúltával azt hihetnénk, hogy idejétmúlttá váltak ezek a lélekmentő kísérletek, hiszen a mai gyerek már olyan „gyilkolászásokat” lát rajzfilmeken meg másmilyeneken, amelyek mellett egy egész farkascsorda ténykedése eltörpülne.

Mostanság inkább az teszi időszerűvé a Piroska-mese körüli dilemmákat, hogy mind több irodalmi mű vált ki „utólagos cenzúrát igénylő” nemtetszést. Grimmék esetében is fölvetődhet ez a kérdés, mert bár a farkasos mesének a forrása visszanyúlhat néhány ezer évet egészen Aiszóposzig, aztán meg népmeseként variánsokban terjedhetett, mégis a két német fivér adta közre. (Azt az ártatlan beavatkozást megbocsátjuk „magunknak”, hogy a másik farkas szomorú sorsa lemaradt a végéről, ami azt volt hivatott bemutatni, hogy a kislány megtanulta a leckét.)

De van-e az utókornak joga cenzúrázni a hajdani irodalmi alkotásokat? Mert nem tetszik az eszmeiségük, a nőábrázolásuk, Tamás bátya szolgai jelleme, a Tíz kicsi néger cím vagy éppen Mohamed pokolbeli sorsa az Isteni színjátékban. A talán kevésbé radikális és veszélyes áramlat csak elrejtené a fiatal olvasók elől a nem tetsző műveket, nehogy megismerjék például a száz vagy kétszáz évvel korábban élt nők sorsát. Ez vetne gátat az emancipációnak? Vagy az derülne ki, hogy óriási az előrelépésük az egyenjogúság terén? Nem tudom. (Végeláthatatlan vizekre eveznénk, ha viszont az írói fikciónak az alkotásban betöltött szerepét is fölvetnénk: kitalált vagy valós-e a nőalak.)

Nemrégen az Isteni színjáték egy újabb holland fordítása miatt háborogtak sokan, mert egy rövidke részt kihúztak belőle, amely – valljuk be, nem előnyösen – Mohamedet ábrázolja a pokolban. Korábban már valamelyik „emberi jogi szervezet” Dantéra rasszista, iszlamofób és hasonló jelzőket aggatott Olaszországban, és kifogásolták a homoszexuálisokat említő éneket is. Hét évszázad alatt jutott el az emberiség fejlettségének és érzékenységének arra a fokára, amelyen cenzúrázza a világirodalom egy nagy alkotását. Ismét kérdés kívánkozik ide: így valóban az ő műve marad-e? Különösképp, ha folyamatosan szaporodnak a cenzori „szépítési” elvárások. Látjuk, nem irodalmiak, csak a mű változik meg általuk.

A Grimm testvérek Homérosz, Shakespeare, Goethe és Dante mellett Petőfit sorolták a világirodalom öt legnagyobb egyénisége közé. Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert gyenge már a királylobbi, különben a királyakasztásos Petőfi-vers is biztosan tiltólistára kerülne.