2021. május 11., kedd

Találkozások

Vajon milyen lehet találkozni az évtizedekkel későbbi önmagunkkal? Milyen lehet látni, vagy legalábbis elképzelni, mi minden történik majd velünk, és mivé leszünk húsz-harminc év elteltével? Milyen módon érinthet meg bennünket a majdani önmagunkkal való találkozás tükrében az idő múlásának és általában az elmúlásnak a kérdése?

Kézzelfogható válaszokat aligha lehet adni azokra a kérdésekre, amelyek az egyik közismert televíziós személyiség legújabb műsora kapcsán fogalmazódnak meg az emberben. A műsorban, amelyet szakmai szempontból sokféle megközelítésmód alapján lehetne elemezni, hírességeket maszkíroznak el, évtizedeket öregítve rajtuk, majd szembesítik őket önmagukkal. És éppen a szembesülés az igazán izgalmas, ugyanis olyan felfedezésekhez vezet el bennünket, amelyeknek megtételére egyébként nem nagyon nyílik lehetőségünk.

Gyermekként még szinte mindannyian álmodozunk felnőttkori önmagunkról, elképzeljük magunkat a tökéletesnek vélt hivatásban, a tökéletesnek gondolt családban és a tökéletesnek hitt életben. Aztán az élet mást ad. Kinek többet, kinek kevesebbet. Felnőttként is ábrándozunk a nyugodt és kiegyensúlyozott öregkorról, amit mindannyian másként képzelünk el: van, aki a hintaszékében üldögélve, van, aki a sportkocsijából kikönyökölgetve, és akad, aki a tengerparti házában pihengetve. Ezekben az esetekben azonban már inkább csupán az élethelyzeteket látjuk, mintsem az időskori önmagunkat bennük.

Az idő múlásával ugyanis nem nagyon tudunk mit kezdeni. Hiába mondja valaki, hogy minden ráncára büszke, mert azok mögött történetek tömkelege áll, ha közben azt látjuk, hogy azok, akiknek lehetőségük van rá, mindent megtesznek azért, hogy csökkentsék magukon az idő múlásának jeleit. Mi pedig ítélkezünk felettük. Méghozzá álszent módon. Na, nem azért, mert kifejezetten szeretjük a szétplasztikázott arcokat, sokkal inkább azért, mert általában mi sem azokat dicsérjük meg, akik a koruknak megfelelően néznek ki, hanem azokat, akik akár tíz vagy húsz évet is letagadhatnának, és a lényeg szempontjából bizony csaknem mindegy, hogy ezt tudatosan vagy ösztönösen tesszük-e.

A képzeletbeli időutazások részét képezi az értékelés is, ugyanis óhatatlanul értékeljük is azt az időszakot, amire visszatekintünk, listákat állítva össze arról, mi az, amit másként csinálnánk, és mi az, amivel kapcsolatban ugyanúgy járnánk el, ahogyan azt egykor tettük. És bármilyen furcsa, talán ez az, ami leginkább meghatároz bennünket, hiszen ettől is függ az, miként érezzük magunkat a bőrünkben, mennyire vagyunk elégedettek azzal, ami mögöttünk áll, illetve mindennek tükrében milyen módon fogalmazzuk meg az önmagunkkal és másokkal szemben támasztott elvárásainkat, a kimondott és kimondatlan vágyainkat.

Mindannyian tudjuk, milyen felemelő érzés olyan idős személyekkel beszélgetni, akik elégedettek azzal, ami az életüket jellemezte, akik jól érzik magukat a bőrükben, akik egyensúlyban vannak önmagukkal és a környezetükkel. Ilyenkor mindig az jut eszünkbe: mi is szeretnénk ilyen módon megöregedni. Holott, bármennyire is nehéz elismernünk, ez is elsősorban rajtunk múlik, a mi döntéseinken. Mert ne gondoljuk, hogy azoknak az idős embereknek, akik ilyen pozitív hatást keltenek, nem kellett millió gonddal és nehézséggel szembenézniük életük során, és azt se feltételezzük, hogy a mindennapokban nincsenek ugyanolyan problémáik, mint bárki másnak, csupán nem azokat helyezik előtérbe, nem azok állnak az életük középpontjában.

A jövőbeli mindennapjainkat a múltbeli, a jelenbeli és a jövőbeli döntéseink határozzák meg. És talán éppen ezért lenne olyan fontos felelősséggel meghoznunk azokat annak érdekében, hogy a majdani önmagunkkal való találkozások során ne csak azokra lehessünk büszkék, akik voltunk, hanem azokra is, akik lettünk.