2021. március 2., kedd

Hozzászoktunk?

Az elmúlt hosszú hétvégén megteltek a szerbiai síközpontok. A nagyobb városokban pedig a vendéglátósok némelyike, megszegve az egészségügyi korlátozásokat, sok fős bulit szervezett. Belgrádban egy 1000 fős rendezvényt oszlatott szét a kommunális rendőrség, másnap egy 400 fős összejövetelt kellett a tervezettnél korábban befejezni. Újvidéken is volt dolga az ellenőröknek. A hivatalos közlések szerint az elmúlt hét végén illetve a két ünnepnapon összesen 1500 ellenőrt küldtek munkába, hogy felfedjék a vétkezőket. Két nap alatt összesen 30 szabálysértőt azonosítottak. A járványügyi intézkedések értelmében még most is zárt térben legfeljebb 5 személy tartózkodhat, a vendéglátóhelyeken pedig betartva az előírásokat foglalhatnak helyet a vendégek. A vendéglátóipari egységek nyitvatartási korlátozása még mindig érvényben van.

Nyilván a csaknem egy éve tartó járványidőszak súlyos helyzetbe hozta a vendéglátósokat. A szállodákat, éttermeket, de még a legkisebb sörözőket is rendkívül megviselte a bevétel kiesése. Egyik kis bisztró tulajdonosa nemrégiben arra panaszkodott, nem csak a vendégek hiánya miatt keletkezik a vállalkozásának kára, de nem tud mit kezdeni a több tucat láda sörrel sem. Megrendelte, felszolgálni meg nem tudja. Nem hogy bevétele nincs, de a befektetett pénze is oda lesz.

A járványhelyzet szinte az élet minden területére kihatott. Sokan elveszítették munkájukat, mások kénytelenek voltak bezárni vállalkozásukat, de ezen túlmenően a család életében és az egyén mindennapjaiban is sok-sok változás állt be. Másként élünk ma mindannyian, mint korábban. A bezártságot elviselni nem egyszerű. Új élethelyzet ez, amihez hozzá kell szoknunk. Az igény a társadalmi életre, a kávéházi időtöltésre, a kulturális eseményeken való feltöltődésre, a tömeges rendezvényeken való részvételre természetes. Ebből kellett lefaragni, ezt kellett nélkülözni, vagy csak takaréklángra tenni az elmúlt csaknem egy évben.

Nagy felelőssége van ebben az új léthelyzetben az egyénnek a közösség irányába. Sokkal nagyobb, mint eddig volt. Nemcsak a saját egészségünkről döntünk akkor, amikor többszáz fős rendezvényre indulunk, hanem a környezetünkéről is.

Tavaly márciusban, amikor 200–300 napi fertőzöttet jegyeztek nálunk, akkor kijárási tilalom volt, az időseket egy hónapra szó szerint elzárták a világtól. Most, amikor a fertőzöttek száma naponta 1000 és 2000 között mozog, nincs már kijárási tilalom, az üzletek és fodrászatok, a vendéglők és szállodák is üzemelhetnek. Ez talán jó is lenne, ha mindenütt betartanák az előírásokat. De nem így történik.

A járványhelyzetet megelőzen arra panaszkodtunk, hogy kevés időt tölthetünk a családdal, állandó rohanás az életünk. Most kiderült, amikor otthon kell maradni, lehet otthonról dolgozni, este nincs lehetőség közösségi életet élni, végre ott a család melege. Csakhogy az összezártság nem mindig a jót hozza ki az emberből. Megnövekedett a családi erőszak meg a válások száma is. Van természetesen más példa is. Egyik magyarországi tárcaíró gangéletnek nevezte a mostanit. A függőfolyosókon most legalább beszélgetnek az emberek, megtudják egymásról, ki mivel foglalkozik, milyen családi, rokoni kapcsolatai vannak... Új életforma ez, amit a kijárási tilalom szült.

Ezzel szemben áll az a türelmetlenség és feszültség, ami a bezártság, az elszigetelődés irányába megnyilvánul. Hollandiában a második világháború óta nem voltak akkora tüntetések, mint nemrégiben a járványügyi korlátozások miatt. A tüntetők autókat gyújtottak fel, üzleteket raboltak ki. Prágában ugyancsak tüntettek a szigorítások miatt.

Az orvosok is foglalkoztak a bezártsággal, s azon felül, hogy egyik magyarországi felmérés szerint a megkérdezettek 90 százaléka pluszkilókat szedett fel a járványhelyzet idején, a kutatók azt is állítják, hogy a 21. század közepére ötmilliárd ember rövidlátó lesz, mert a bezártság idején csak a képernyőket bámuljuk, távolra nem néz a szemünk, csak a közeli dolgokra fókuszálunk. Az agykutatók szerint az agyra is negatív hatással van a bezártság. Mivel kevesebb emberrel találkozunk, beszélgetünk, ezt agyunk is megsínyli. A társadalmi élet segít az agy konszolidálásában, de mivel otthon vagyunk, nem történik velünk semmi, nem is beszélünk magunkról. Különösen nehéz az egyedül élők helyzete ilyen szempontból.

Mégis a járvány úgy győzhető le, ha nem fertőzzük meg egymást, ha nem terjed a vírus. Hogy melyik rendelkezés hatékonyabb a másiknál, ezzel világszerte kísérleteznek, mégis vannak fogódzók. A tömeg jó melegágya lehet a vírus terjedésének. Ezért értehetetlen, mégis milyen megfontolásból gyűlik össze 1000 vagy 400 ember egy éjjeli mulatóban? Ezek az emberek nem olvasnak híreket? Nem tudják, hogy naponta több ezer fertőzött van, hogy a fertőzőosztályokon még mindig orvosok és nővérek százai dolgoznak 12 órákat szkafanderben, hogy életet mentsenek? Nem tudják, hogy a kórházak alig-alig működnek, s ha bármilyen más baja van a páciensnek, akadozik az ellátása? Nem volt a környezetükben fertőzött, nem tudnak olyanról, hogy bele is lehet halni a szövődményekbe? Én egészen egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a felelőtlenséggel.

Az elmúlt év a csönd éve volt. Hogy mikor lesz ennek a mindent átható csöndnek vége, tőlünk, emberektől függ, nemcsak itt nálunk, hanem minden országban. Az emberiség felelősségtudatból vizsgázik. Egyelőre nem állunk jól.