2021. január 25., hétfő

Kétlelkűek és eszementek

Megbízható források szerint a svéd nők javarészt már leküzdötték magukat az egyenjogúságnak olyan szintjére, hogy zokon veszik, ha valaki előreengedi őket az ajtón, ha átadná a helyét a buszon, ha le akarja segíteni a kabátjukat. A túlfejlődött feministák szemében az ilyesféle udvariassági gesztusok diszkriminálóak. Még az is, ha a hölgy férfimunkát vállal (bocsánat, mi az, hogy férfimunka?), és a negyvenkilós gerenda cipelésében a kolléga segíteni szándékozik neki. A hímneműek pedig lelkiismeret-furdalásos zavarukban elmennek virágot palántálni vagy hóembert építeni?

A női egyenjogúság (avagy egyenlőség) útvesztői azonban olyanok, mint az összekuszált gombolyag. Betette ugyanis a kaput a közelmúltban az egyik magyar miniszter asszony a fölvilágosult sajtónak, amikor a női szerepvállalásról szólt a közvéleményhez. Olyan konzervatívos szerepről, amiben család meg gyerekek is vannak. És amiben – a véleménye szerint – nem mindig fontos szempont, hogy a feleség keresetben utolérje vagy megelőzze a férjet. Törték is többen a ceruzájuk hegyét, mígnem eljutottak oda, hogy a házasságnak az anyagi függetlenség a szilárd alapja, a nők pedig már startban alávetettek a férfiaknak. A miniszter pedig milliós keresetével akár szégyenkezhetne is a véleménye miatt.

Nem értem. Jó képességű, több nyelven beszélő női miniszterek ülnek a kormányban, az emancipáció pedig arra irányul, hogy minél többen legyenek ilyenek, meg többet keressenek (de legalább annyit), mint a férfiak. Íme a jó példák: ez elérhető. Vagy az egyenjogúság csupán a baloldali és liberális kerítésig terjed? A konzervatívok meg úgyis örökre konzerválódtak a nomád gyűjtögető, kézzel a folyóparton ruhát mosó, a fejlettebbek esetleg palatáblán írogató életmódban.

Meglehet, hogy a svéd lányoknak-asszonyoknak nem is az udvariassággal van bajuk, hanem a női mivoltukkal. Mert ők már nem nőnek érzik magukat, hiszen a vehemensen épülő gendertársadalom szüleményei. Hogy mi a gender? Addig már eljutottam, hogy társadalmi nem, ami állítólag gyakran eltér a természetestől. Az, hogy a nő nem mosogatásra született, a férfi meg favágásra, régen túlhaladott magyarázat, csupán arra szolgál, hogy mi, fejletlenebbek is megértsük. Burjánoznak a genderek, mint tavaszkor a tyúkhúr a kertben, van már belőlük vagy kilencven fajta. Egyelőre – ha jól értem – szivárványos zászlóval és LMBTQI betűszóval jelölik őket. A zászló színesedik, a szó hossza egyre növekszik. Ha a kutató beáll a normalitást tagadók sorába, és hizlalja az egyre kövérebb elméletet, máris elismertséget szerez. Mert igazán tudós észre vall az, ha például fölfedezi új genderként a kétlelkű (női és férfi lélekkel is megáldott) homoszexuális indiánt. S az ilyen indiánnak külön kollégiumi szobát tarthatnak fönn Amerikában…

Az egyszerű ember esze a mi vidékünkön rendszerint nem a nemi egyenjogúság ellen lázad föl, hanem a normalitást és a természeti törvényeket tagadó és ezeket letarolni igyekvő (vannak már áldozatok) elméletek ellen. És ilyenkor az az ötlete születhet egy kormánynak, hogy alkotmányban rögzíti: az anya nő, az apa férfi evidenciát, ami, ugye, már nem axióma, tehát törvénybe kell foglalni. Bizonyítékul szolgál a magyar fölvilágosultak reagálása: álszent és kirekesztő ez a családpolitika.

Így valóban nem fog csúcsra jutni az a mozgalom, amely nemre való tekintet nélkül akár négy-öt tagból is családot kreálna. És, mondjuk, a kétlelkű meleg csángó magyar sem fogja gazdagítani a genderpalettát.