„Életünknek sok feketeségére
Ráhullik a felejtés hava.”
(Emlékvers)
Az 1918. őszi katonai megszállás, majd másfél év múlva a trianoni békediktátum okozta sokk kortárs délvidéki alkotói recepciójáról eddig meglepően keveset tárt fel irodalomtörténet-írásunk, s ennek okai a mögöttünk hagyott, tragikus fordulatokban igazán bővelkedő száz év ismeretében aligha szorulnak magyarázatra. Feldolgozatlan írói hagyatékok azonban okozhatnak még meglepetést. Mindenképpen ezek közé tartoznak Kováts Antal (1881–1931) Trianon-élmény ihlette, kéziratban maradt költeményei is, amelyek közül egy rövidebb szemelvényt nemrégiben volt alkalmam az olvasóknak bemutatni. Úgy gondoltam, a kisebbségi léthelyzet akkor még friss igazságtalanságait felpanaszló évszázados aktualitása, nemkülönben önkritikus iróniája okán („Nemességünkért arcunkba csapnak,/ A leghitványabb is szemberöhög,/ S a legkétségbeejtőbb sorscsapás, hogy/ Rosszabb a janicsár, mint a török.”) szatirikus mellékletünkben is helye lehet.
A trianoni veszteség és az újjászületés allegóriája 1924. június 4-ei keltezéssel jelzett Emlékvers-e, amely alig több, mint két évvel később megjelent a kisebbségi politikai érdekvédelmet tudatosan felvállaló szabadkai Hírlapban. Ellentétben a témát érintő többi kéziratban maradt Kováts verssel, amelyek közül most hármat mutatunk be a Kilátó olvasóinak.
Az 1920-as évek elején írhatta, immár az új állam magyarok elleni leplezetlenül diszkriminatív, személyes és általános mindennapi tapasztalatai által kiváltott, megrázó Csak azért…-at, amit később továbbfejlesztett, de formailag nem fejezett be, ezért nem tett pontot sem utolsó mondata végére, kifuttatva „a szabadság felé együtt haladás” üzenetét nemcsak a múlt, de a jövő felé is. Kováts a szerb–magyar együttélés Trianon előtti időszakát kész volt idealisztikusan ábrázolni, olykor szinte már idillinek, így szembeállítva a romok és a pusztulás egyáltalán nem metaforikus, tapintható korabeli valóságával (A futaki Duna-parton).
A versről nem tudjuk, pontosan mikor születhetett, akárcsak „a magyarok Európa védőbástyái” több évszázados politikai és kulturális toposzát újra kibontó és aktualizáló, dacos iróniát és optimizmust felvillantó Európa, hálátlan Európa kezdősorú kis remekéről sem.
KOVÁTS ANTAL HÁROM VERSE
A futaki Duna-parton
Itt állok a Duna habjainál
Tizenöt év után, s a habokat
Nézem, nézem. A forrongó habok
Felett a napsugár csillog, ragyog,
S táncolnak a szürke kis csolnakok.
A csolnakok körül molnárlegények
A lányokról most is csak úgy beszélnek,
Csak úgy fűzik a szerelem meséit,
Az éjszakák titkát épp úgy mesélik,
Mint tizenöt esztendővel ezelőtt.
Szép szerb menyecskék, szép leányok
Karcsú testét a gyöngyöző hullámok
Most is éppen úgy ölelik, csókolják,
Míg ők az ázott vásznat partra vonják,
S szárítani széjjel teregetik.
A sziget is a régi, hol serényen
Majálisoztunk. A szigetközépen
Évszázados, hatalmas tölgyfa állt.
Alatta a lányoknak muzsikált
Zsárkó, szerelmes szerb tanító.
A csárdás mellett akkor itt a valcert
Játszotta a prímás, mire táncra kelt,
Táncra perdült az ifjú a leánnyal,
Vagy eget vert a magyarral a rác dal.
S ma? – Már csak a gajda búgja a kólót.
A sziget partján, az örvény fölött
Kikötő volt. Magyar hajó kötött
Ki itt. Azóta az is beszakadt,
S nagy karikákban örvénylik a hab
Az elmúlt, beomlott part fölött.
Szemben a Fruska-góra koszorúja
Szegélyzi a partot, s messzire nyújtja
Lankás, virágos, erdős csapjait.
Felszívni a völgyek nektárjait,
S a Duna szelíden omló homokját.
A Duna méltóságos, holt közönnyel
Hömpölyög és hullámai örömmel
Lapulnak el homokzátonyokon.
S a folyam járja örömútjait
Holt életen, beomlott romokon.
Csak azért…
Kihunyt örömök üszkös hamva nyom,
Zsibbaszt, s gyötör egy gúnyos fájdalom.
A lelkem ég, egy seb vagyok:
Csak azért, mert magyar vagyok.
Vérző, fájó seb be nem gyógyulók,
Jobban égek, ha jobbra fordulok:
Feltépnek álnok balkarok,
Csak azért, mert magyar vagyok.
Tisza–Duna között születtem én,
Itt ringott bölcsőm álmok reggelén.
Sírtak felettem bús dalok,
Csak azért, mert magyar vagyok.
Nőttem szerb virágtestvér köztetek:
Kertészanyánk ápolt, öntözgetett,
Titeket is, s én fonnyadok
Most azért, mert magyar vagyok.
Élni énnekem itt nincsen jogom?
Nincs most testvérem, nincs egy rokonom
Ki megsirat, ha meghalok,
Csak azért, mert magyar vagyok?
Elfelejtetted már a múltakat,
Mikor még az utunk együtt haladt,
Testvér, a szabadság felé
1925. március
[Európa, hálátlan Európa]
Európa, hálátlan Európa,
Te összetörted azt a nemzetet,
Mely nehéz vérszagos századokon át
A bomlott kelet, remegő nyugat
Között oroszlánmódra vérezett.
Európa, hűtelen Európa,
Kezedtől keserűen meglakolt
Az a nemzet, mely a vérviharokban
Keményen állta a csapásokat,
S művelt nyugat viharfogója volt.
De sújtsatok, üldözzetek akárhogy,
Ki nem pusztul soha a mi fajunk;
Ki nem irthatja nyers erő, emberi erőszak,
S meg nem törik soha a derekunk:
Mi szívós, kemény magyarok vagyunk.
Mi szívós, kemény magyarok vagyunk.
S gránitszikla a mi akaratunk,
Összetiporva, mélyen megalázva
Füledbe harsogjuk, ne vedd zokon,
Európa! Mi még feltámadunk.
