2021. január 23., szombat

Szilánkok

Az R-GO alapító tagjai – harminc évvel később

BÚVÓPATAKOK. Ha negyven esztendőn át nem esik a hó, akkor negyven esztendőn át nincs szükség hólapátra. Ez egyszerű, nem szorul magyarázatra. De hogyan vélekedjünk arról a személyről, aki jó néhány évig verseket írt, aztán negyven év alatt egy sort sem – s most ismét. Mi változik az emberben, hogyan billen át látásmódja egy alig érzékelhető határon, miként tűnik el (és hová) a lírai énje, s miért váltja fel egy másfajta szemlélet, amely nyilván racionálisabb és mérlegelőbb. Avagy prózát bármikor lehet írni, verset csak különleges pillanatokban? Persze más oldalról is közelíthetünk: egy ismerősöm a ’68-as események hatására annak idején lázadónak számított, viseletben és viselkedésben egyaránt. Aztán elvégezte az egyetemet, mérnök lett, családot alapított, példás apaként, a munkahelyén odaadó munkatársként ismerték. Most nyugdíjas. És lám, társaságban egy vita alkalmával szinte akaratlanul is előtört valami belőle a régi indulatból, a mindenkori változtatási szándékból. Talán ő maga lepődött meg ezen a legjobban. Egy esztéta állítja: „Kapkodva élünk, az információgazdag világban aggódunk, hogy lemaradunk valamiről. A dolgok mélyebb végiggondolására, átadására viszont gyávák vagyunk. Ezek nem bűnök, inkább veszteségek.” S ha ez így van, akkor hány szunnyadó búvópatak rejtőzik bennünk, legbelül, amelyekről alkalmasint nem is igyekszünk tudomást venni, mert a mindennapi alkalmazkodáshoz szükséges álarcaink halmaza elfedi őket. Hacsak az egész nem látszólagos. Ám akkor ne csodálkozzunk azon, hogy valakiben – négy évtizedre rá – ismét megszólal a költő.

GURULÓ TABLETTÁK. Írod, kedves barátom, hogy – a hetvenen felül – nem tudod megfejteni, miért történik veled az utóbbi időben: ha a gyógyszert kinyomod a tartójából, az többnyire az élére esik. És gurul. Pontosabban: elgurul. Korábban ezt akarattal sem tudtad volna megcsinálni, most viszont megy magától, oda se kell figyelned. Hopp, pottyan az asztallapra a gyógyszer – és már keresheted is lenn, a szőnyegen. No és a cipőpertlik? Még nem is olyan régen a masnik egy finom rántásra szétomoltak, a pertlik most elvékonyodva összegubancolódnak, ha bontanád, még jobban csomóba szorulnak. Meg ilyesmik történnek veled, no. Egyszóval: szépen vagyunk! És idézel egy idős színésznőt, aki a következőket mondja: „Életfilozófiám a túlélés. Tudni, hogy bármikor bármi megtörténhet.” Ezt te elveted, mondván, annyi minden történt már velünk az életben, jó lenne végül egy csöndesebb szakasz, amikor alig történik valami. Igen? Nos, kedves barátom, ne csodálkozz, ha elgurulnak a tablettáid…

KÖTŐDÉS A TEMETŐHÖZ. Egy írónő számol be arról egy interjú során, hogy a szüleit kényszerből költöztették a távoli országrészből ebbe a városba, ahol többnyire kisebbségiek élnek, akiknek a nyelvét ők nem is ismerik. Ezt majdnem szibériai száműzetésnek vették. Ily módon sosem volt náluk az, hogy: „mi itt otthon vagyunk”. Inkább úgy volt, hogy „itt élünk”. Ha elhangzott, hogy „otthon” vagy „nálunk otthon”, akkor az „ott”-ra gondoltak. „Viszont én ma már azt mondom, hogy nálunk otthon, itt” – vallja a többségi nemzethez tartozó, magyarul immár jól beszélő írónő. Majd azt fejtegeti, hogy nekik itt nem voltak sírjaik. „El sem tudják képzelni, mennyire nem köti az embert egy helyhez az, ha nem ott nyugszanak a felmenői. Akkor ő ott idegen.” Az ő elődei most már itt vannak eltemetve, a városi temetőben – „én már generációs szinten kötődöm ehhez a helyhez”. Tegyük hozzá: ez is egy olyan helyzet, amit érdemes lenne egyszer alaposabban átgondolnunk.

RÁÉREZTEK VALAMIRE. Azokban a szürke nyolcvanas években. Szín, stílus, hangzásvilág – ez volt az R-GO. És Szikora Róbert, aki szakított a Hungária együttessel. Valamit ki kellett találni az új zenekar indulásához. Szerencsés mozzanat, hogy Nyugat-Berlinben bevásároltak jampi cuccokból, a second hand üzletekben hegyekben álltak az amerikai katonák által 1946 óta otthagyott ruhák. Azok viselete pedig frissen hatott a magyarországi színpadokon, klubokban (is). Üdítően. Volt tehát egy időszak, amikor minden az R-GO-ról szólt. Rockzenészünk azonban – most tudom meg – akkor is mindennap járt templomba. „Gyerekkoromban nagyon szerettem nézegetni a templomokban kirakott missziós füzeteket, amelyek arról szóltak, hogy pár száz évvel ezelőtt miként vitték a szerzetesek Európából Fekete-Afrikába a krisztusi Örömhírt. Most, a XXI. században ők fognak tanítani bennünket arról, milyen az élő egyház. Óriási energiával, felszabadultsággal, természetességgel élik meg hitüket, amit nekünk itt, megfáradt keresztényeknek Európában újra kell tanulnunk.” Így már azon sem csodálkozom, hogy Szikora egyik dédelgetett elképzelése rockoperát írni Szent Erzsébet életéről.