2021. június 20., vasárnap

Az átfordulás

Hiába látom, érzem, tapasztalom, hogy szeptemberben akár a nyárinál is szebb, kellemesebb napok várhatnak még ránk, önkéntelenül tudom, hogy ilyenkor valami más kezdődik. Persze lehet, hogy csak a naptárismeret miatt van ez így, de azt hiszem, nem csak ez a konkrét, racionális tudás miatt zajlik le az emberben egyfajta változás a nyár elmúltával. A külső világ: beérett természet, még zöld, még dús, még élő. A belső világ a jövőbe lát, mert korábban: egy éve, száz éve, tízezer éve, egymillió éve is ugyanez volt a forgatókönyv. A naprendszerben zajló utazás alatt újabb kört tett meg a Föld és rajta a félő, figyelő, magába zárt emberiség.

Már az mély kérdés, vajon miért határozza meg nem csak felszíni viselkedésünket, hanem belső világunkat is – ha akarjuk, ha nem – az időjárás, a természet körforgása. Még azok esetében is így van ez, akik tagadják, vagy akik mindennapi teendőjük, munkájuk, hobbijuk stb. révén nincsenek is közvetlenül kitéve a természet változásainak. Sosem lesz meg a válasz a kérdésre, hol van bennünk a határ a biológiai állat és a transzcendens lény között. Vélhetően valahol ott mozog a határ – a szokásos jellemzők, mint munka, nyelv stb. mellett –, ahol az önmagunkra ismerés területe bújik meg elménkben? tudatunkban? agyunkban? lelkünkben? stb. De azt a területet, a természetre való ösztönös és állandó reagálásunkat sehogyan sem tudjuk tudatos, önreflektív cselekvéssé változtatni. Olyan mélyen gyökerezik bennünk, amilyen mélyen mi magunk vagyunk beágyazva emberként a természetbe, ahova az öntudat egyszerűen nem hatol le.

 

*

 

(Fotó: Gergely Árpád)

Van az a mondás, hogy akinek van órája, nincs ideje, viszont akinek nincs órája, van ideje. Elképzelem, hogy egy néhány tíz vagy száz tagú törzs több százezer évvel ezelőtt hogyan élte meg a természet ilyen változását, vagyis a nyárból őszbe való átfordulást. Az első és legfontosabb feladat nyilvánvalóan a biztonságos menedék – barlang, később saját kezűleg formált vagy épített szállás – megtalálása lehetett, hiszen ez, valamint a benne égő tűz nélkül az élet legelemibb feltételei sincsenek biztosítva (jusson csak eszünkbe a vissza a kályhához szólás). A következő, és gyakorlatilag ugyanilyen fontos feladat a törzs tagjai számára az elegendő élelemtartalék felhalmozása, hiszen az ősz a még kegyetlenebb tél előfutára, amikor a természet már nem kegyes a belőle? vele élők számára.

Miben változtunk meg a százezer évek alatt? Legfeljebb a külsőségekben. Nyilvánvaló, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb kényelemben élünk nemhogy az őskorban élt elődeinknél, de a középkorban, sőt a múlt században élt őseinknél is (ám azt is meg kell jegyezni, hogy a komfortérzet mindig csak viszonylagos, vagyis egy mai átlagember, aki társaihoz képest szerény körülmények között él, nem azt fogja gondolni, hogy szerencsés, mivel sokkalta jobb a helyzete száz évvel korábban élt ükapjáénál, ellenkezőleg: elégedetlen lesz).

Ebben a relatív kényelemben, főleg ilyenkor, őszelőn ugyanazok a mozgatórugóink, mint annak az ijedt ősembernek, aki napról napra egyre jobban, egyre nagyobb figyelemmel vigyázva őrzi a tüzet, mert érzi, hogy mindegyik reggel hűvösebb, mint az előző.

De van egy tény, amit ez a nagyon régi elődünk talán jobban átérzett. Épp azért, mert nem volt órája, azért, mert az élete nem volt mesterséges? keretek közé szorítva, azért, mert sokkal inkább úgy élt, ahogyan azt a külső környezete és a benne rejlő belső természete diktálta. Azt érezte és – mélyen, majdhogynem a tudata alatt – talán biztos is volt benne, hogy ilyenkor, a hideg felé való átfordulás idején sincs nagy baj, hiszen az elmúlás a megújulás szerves része.