„Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” (Mt 14, 22–33)
Krisztusban kedves testvéreim!
Olyan sok minden képes az emberben félelmet kelteni. Életünk során szinte észrevétlenül belopódzik a félelem a szívünkbe. Megtanulunk együtt élni vele, s így életünk veszít minőségéből. Egyszóval nem éljük az életet, hanem rettegve túléljük. Már az első emberpárnál is ott van ez a jelenség, az Isten iránti engedetlenségükből kifolyólag. A teremtés könyve ezt így írja le: „Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: »Hol vagy?« Ő így válaszolt: »Hallottam lépteidet a kertben, s féltem…«” Hallgattak a kísértő szavára és így eltávolodtak az Istentől. Ez az ősbűn, ami oka minden félelmünknek. A sátán célja, hogy félelmet keltsen az emberben és, hogy elszakítsa őt a Teremtőjétől. Így működik ma is az ördög az emberi szívekben. Bizalmatlanságot kelt Istennel szemben, megtöri a kapcsolatot és már is a félelem lesz az úr. Félünk a jövőtől, hogy nem tudjuk gyermekeinket felnevelni és az anyagi javakat biztosítani. Félünk, hogy holnap már nem lesz munkahelyünk, hogy a házastársunk már nem fog szeretni. Félünk attól, hogy elveszítsük szeretteinket, a magánytól is félünk, az öregségtől, a kiszolgáltatottságtól, de legfőképpen a haláltól és az elmúlástól. Most éppen aktuálisan a vírustól is félhetünk, ami igaz, hogy létezik és, hogy halálos is lehet bizonyos esetekben, de jó, ha megjegyezzük, hogy a félelemkeltés és pánikkeltés mindig is a sátán fegyvere volt. Vajon Isten akarja-e, hogy félelemben éljünk? Nem hinném. Ő azt akarja, hogy az iránta való bizalmunk növekedjen, és ezzel a félelem is megszűnjön az életünkben. A Szentíráskutatók összeszámolták, hogy a Bibliában 365 alkalommal szerepel Istennek az a kijelentése, hogy „Ne félj”. Ez azt jelenti, hogy az Úr az év minden napján bátorít bennünket. Ott vagyunk mi is a hétköznapok viharaiban, mint a tanítványok a hánykolódó bárkában. Pánik uralkodhat el rajtunk, ha csak a problémáinkra és a nehézségeinkre tekintünk. A vízen járás csodája azt mutatja meg számunkra, hogy ne a körülményeinkre figyeljünk, ne nagyítsuk fel bajainkat, hanem Péter apostol példáját követve, Jézus arcára tekintsünk és bátran induljunk el életünk viharos tengerén feléje. Ez azt jelenti, bármilyen bajban is vagyok, Jézust teszem életem középpontjává, és ha még meg is inognék, Jézus rögtön segítségemre siet, ahogyan Pétert is kihúzta a hullámok közül. Egyedül Ő tud megmenteni bennünket félelmeinktől, kétségeinktől. Egy beteglátogatás alkalmával félelem fogott el, mert egy olyan személyhez kellett elmennem, aki nem olyan régen került haza a kórházból. És mivel ez a járványhelyzet kialakult, ott volt bennem az aggodalom, hogy mi van, hogyha véletlen ez a személy hordozza a vírust? Persze szó sem volt erről, hiszen akkor nem engedték volna haza, de amint már mondtam az ördög egyik kedvenc fegyvere a pánikkeltés. Ez a néni a rák végső stádiumában volt, haldoklott. Amikor beléptem a szobájába a lánya és a szomszédasszony álltak az ágya mellett. Megkezdtem a szertartás. A néni arcán a fájdalom, a nyugtalanság és a félelem jelei mutatkoztak, de azért próbálta követni azt, amit mondok neki. Feladtam a kenetet és elimádkoztuk a Miatyánkot. Az imádság közben azt vettem észre, hogy az a tekintet, ami az előbb még a félelemtől gyötrődött és megtört volt, most hirtelen kisimult, és a nyugalom lett rajta úrrá. Megáldoztattam, és az arcán legördülő könnycsepp jelezte a Jézus iránti szeretetet. Az én szívem is most már megnyugodott. Elmúlt a félelmem.
Kedves Testvéreim!
Az életünk Isten kezében van, minden félelmünkkel és aggodalmainkkal együtt. Ne nyugtalankodjon hát a szívünk, hanem emlékezzünk arra, hogy amikor Jézus beszáll a bárkába, a szél és a víz elcsendesedik, valamint a tanítványok félelme is eloszlik. A kimondott vagy kimondatlan, magunk elől is elrejtegetett szorongásaink és félelmeink csak akkor oldódnak fel, amikor Jézust a bárkánkba, a törékeny és gyenge kis életünkbe befogadjuk.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
