„Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek.
Ekkor Péter így szólt Jézushoz: »Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, készítek itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!« Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította el őket, és a felhőből egy hang hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!« Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket és ezt mondta: »Keljetek fel és ne féljetek!« Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust, egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: »Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad.«” (Mt 17, 1–9)
Krisztusban Kedves Testvéreim!
A mai evangéliumi részlet megújulásra hív bennünket. Jézus kiválasztja három tanítványát és fel megy velük a hegyre imádkozni. A hegy mindig is az Istennel való találkozás helye, és ha már jártunk hegyen, akkor tudható, hogy nem olyan egyszerű a csúcsra feljutni. Fáradságos munkába kerül, míg elérjük a célt. Mi is meg vagyunk hívva erre az útra. Mondhatni azt, hogy a hegyre való feljutás az istenkapcsolatunk fejlődése. Ez az út erőfeszítést igényel, és nekünk is meg kell tenni a magunk részét. Küzdeni kell, a gyengeségeink ellen, és sokszor nem látjuk az adott pillanatban az eredményt. Úgy ahogy a hegyre fel menetelkor sem látjuk még a csúcsot csak az akadályokat. A hegy több szintből áll. Először találkozunk az erdős részekkel, majd a legelőkkel és a mezőkkel, végül pedig keskeny sziklás, köves ösvénnyel, ami a csúcsra visz. Akkor ott van még a kiszámíthatatlan időjárás. Egyszer szép napos, majd hirtelen beboruló és viharos. Ki vagyunk téve az elemeknek, a viszontagságoknak. A hegyre vezető utat a lelki élet szintjeinek, színtereinek is, mondhatjuk, amelyekben el kell igazodnunk, és helyt kell állnunk. De hogyan? Erre a válasz maga Jézus, aki kiválasztott, és meghívott minket, úgy ahogy a tanítványokat. A kereszténységünk, nem működik, a Tábor hegye nélkül, nem megy a színeváltozás megtapasztalása nélkül. Szükségünk van erre a tapasztalatra, ahogyan a tanítványoknak is szükségük volt, hiszen az utána következő események, amik Jeruzsálemben történtek, virrasztás az olajfák hegyén, Jézus elfogása, valamint a golgotai keresztre feszítés megpróbáltatásként voltak jelen. Ők nem álltak helyt, hiszen mind elszaladtak, meghátráltak, kivéve Jánost, aki még a keresztnél is ott volt. Minden megerősítés és csoda ellenére a tanítványok szétszéledtek. Akkor feltehető a kérdés: Nem volt értelme a színeváltozás megtapasztalásának? De igen. Még pedig az, hogy még ha el is buktak a tanítványok, volt mire emlékezniük, volt mibe kapaszkodniuk, volt hová visszatérniük. Jézus istenségének megtapasztalása egy biztos pontot jelentett számukra és ez ráébresztette őket arra, hogy „Uram, jó nekünk itt lennünk! Jó Isten veled lenni és csodálni szépségedet. Vonz a te jelenléted Istenem.” Vajon így megyünk el a szentmisére? Vágyakozunk Isten iránt imáinkban? Akarunk vele kapcsolatba lépni? Mert Ő akarja a velünk való kapcsolatot. Minden akadály és nehézség ellenére nekünk is keresnünk kell közelségét. Hogy miért? Erre a kérdésre a választ a legjobb barátom története adja meg. Ő mozgássérült volt. A közösségben ismertem meg, miután megtértem. Nagyon nyitott és barátkozós természetű volt. Először féltem a vele való találkozástól, mert nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek egy mozgássérülttel. Mit szabad, vagy mit nem szabad? Nehezen vettem rá magam, hogy hozzá is oda menjek beszélgetni, mert nem mindennapi látvány nyújtott a számomra. Egy tolókocsiban ült és deréktól lefelé nagyon szokatlanul nézett ki, ugyanis nem volt kifejlődve rendesen a lába. Felülről fejlett férfi test, gyerek lábakkal. A rendellenességének az oka az volt, hogy születése közben az orvosok meghúzták, és így megszakadtak az idegek, izmok ezért nem tudott normálisan fejlődni. Odamentem hozzá, bemutatkoztam és beszélgetni kezdtünk. Nagyon örült nekem, mint új közösségi tagnak, és mindjárt megtaláltuk a közös hangot. Arcáról nem szomorúság, hanem béke és öröm sugárzott, aminek Jézus volt a forrása. Elkezdődött barátságunk, ami négy évig tartott, ugyanis egy súlyos veseelégtelenség lépett fel nála, aminek következtében meghalt. Betegsége ellenére sokszor ő vigasztalt bennünket a nehéz helyzetekben. Példát mutatott számunkra a szenvedés elviselésében, ritkán panaszkodott. Ha rosszul volt a dialízis miatt, akkor is próbálta leplezni és mosolygott ránk, amikor eljött a közösségi alkalmakra. Isten dicsőítette a nehéz pillanataiban is. Sokszor előttem van még az arca, ahogyan énekelt és gitározott. Ez az arc nem volt megkeseredve, pedig súlyos betegsége miatt lehetett volna rá oka. De ő mégis mindig visszatért a forráshoz, Jézushoz.
Testvéreim!
Jézus a Tábor hegyén nem tervezte el előre, hogy színében elváltozik. Ez az esemény azért következett be és abban a pillanatban, amikor Jézus a szenvedéséről és haláláról beszélget. Vagyis akkor következett be, amikor elfogadta az Atya akaratát. Már ott kezébe tette életét. Ezért kezd el ragyogni, átengedi magán az Atya dicsőségét. Egy ember élete is akkor kezd el ragyogni, ha eltávolodik önmaga akaratától, és mindent át ad az Istennek. A halálunkról és a szenvedésünkről nem szívesen beszélünk, helyesebben nem pozitív értelemben beszélünk. Úgy vagyunk, vele bár csak el tudnánk kerülni és ne lenne benne részünk, vagy azért, hogy gyorsan vége legyen az egésznek. De nem tudjuk irányítani ezt a folyamatot. Ez emberi természetből fakadóan ott van és elfogadásra vár, amit tanulnunk kell. Nandi barátom megtanulta, és élete végén ő is ott állt a színeváltozás hegyén ragyogó arccal, mert elfogadta az elfogadhatatlant, mert oda megyek, ahová te akarod.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)
