Maszkban

Hajnali négyig írtam, Facebookoztam, filmeztem, leveleztem – közben a konyhában megfőtt a sárgarépa, berántottam, tettem bele jócskán Vegetát meg egy kevés cukrot és egy kanálka fagyasztott petrezselyemlevelet is, betettem hűlni az éléskamrába – aztán bevettem egy Bromazepámot, és tízig aludtam.

Kicsit álmos voltam még, de azért megfőztem kettőnk kávéját, löttyintettem bele egy kis tejet (az enyémbe valamivel többet), meghámoztam mindhármunknak egy- egy jonatánt (Andriskának kettőt), cikkelyekre vágtam. Zolinak becseppentettem a szemébe a reggeli Cosoptját, én meg szépen sorba raktam az üvegasztalra a magam reggeli „főtáplálékát”: a négy fehér dobozos Vazotalt, Bariost, Cardiopirint, és a Monopril plust, a sárgadobozos Trimetacort és a nefelejcskék Colafitot. Bekapcsoltam a számítógépet, s amíg lassan munkába lendült az öreg csont, én belekezdtem az Öt Tibetibe. Mire az első gyakorlattal meglettem, jelzett a gép: levelem jött. Megnézem, hát lánclevél érkezett Anikótól. Méghozzá a koronavírusról szóló. Nem is akárkinek a véleményét közölte, hanem egyenesen a Nobel-díjas dr. Tasuku Honjoét. Letornásztam a tibeti második figuráját, pontosan huszonegyszer, lassan, ügyelve a be- és kilégzésre, ahogyan már annyi éve, felhörpintettem egy korty kávét, majd sebtében olvasni kezdtem a közleményt: „Dr. Tasuku Honjo Nobel-díjas japán fiziológus és orvos (Született 1942. 01. 27. Kioto)”…

A tibeti harmadik figurája, két korty kávé (a második cigányútra ment, mint mostanában egyre gyakrabban, nem értem, mi akadályoz a nyelésben), no, de lássuk csak, mit ír: „A japán Nobel-díjas orvosprofesszor, dr. Tasuku Honjo ma szenzációt keltő dolgot állított azzal a kijelentésével, hogy a koronavírus nem természetes eredetű. „Ha ez természetes eredetű lenne, akkor hátrányos hatása nem terjedne ki az egész világra, mivel a természet rendje szerint a hőmérséklet a különböző országokban egymástól eltérő. Ha a vírus természetes eredetű lenne, akkor csak azokat az országokat érintené hátrányosan, amelyekben a hőmérséklet megegyezik a kínaiéval. Ehelyett egy olyan országban is elterjedt, mint Svájc, de ugyanúgy szétszóródott sivatagi területekre is. Természetes eredet esetén, hideg helyeken terjedt volna, de forró helyeken elpusztul. 40 évig kutattam állatokat és vírusokat. Ez nem természetes eredetű vírus, hanem mesterségesen állították elő. Négy évig dolgoztam a kínai Wuhan laboratóriumban. Teljesen ismertem a laboratórium összes alkalmazottját. Mindannyiukat hívtam telefonon, miután a koronavírus megjelent. De telefonjaik némák maradtak az elmúlt három hónap során. Most már magától értetődik (számomra), hogy ezek a laboratóriumi technikusok mind meghaltak. Korábban szerzett ismereteim és kutatásaim alapján 100%-os magabiztossággal mondhatom, hogy a koronavírus nem természetes eredetű. Nem denevérekből származik. Kína gyártotta. Ha mindaz, amit ma mondtam, hamisnak bizonyulna most vagy akár halálom után, a kormány visszavonhatja a Nobel-díjamat. Kína hazudik, és az igazság egy nap mindenki számára nyilvánvalóvá válik.”

Nocsak! Felcsillant a szemem. Ez érdekes közlemény. Azonnal továbbküldöm a barátaimnak. Nagyon szeretek levelezni. Ahogy öregszem, egyre jobban. Vénségemre internet-, e-mail- és Facebookfüggő leszek?

Kapkodva, magamat siettetve tornásztam, kávéztam, almáztam még egy sort, aztán „rejtett címzéssel” elküldtem tizenvalahányuknak a „kincset érő” lánclevelet, amely azzal a témával foglalkozik, amelynek bűvöletében és rabságában élünk már hónapok óta… Tíz-egynéhány szívemhez közel állónak, majd még legalább ugyanannyinak. A gyerekeimnek, rokonaimnak is. Ki ne maradjanak ebből az élményből.

Aztán megembereltem magamat. Kikapcsoltam a gépet, felszedelőzködtem és elindultam befizetni a számlákat. Első a kötelesség. Kicsit citeráztam közben, mert a járvány jelentkezése óta először céloztam meg a belvárost. Furcsa volt újra cipőbe bújni, előkeresni a „kimenő” ruháimat. Hónapok óta házi ruhában, kötényben teszek-veszek odahaza.

Szinte elfogott a félsz. Mintha egy idegen nagyvárosba indulnék…

Zsebemben ott lapult a múlt évi, már lejárt, egész évre szóló nyugdíjas buszjegy (a járvány miatt az újak kiadását elhalasztották), de azért, minden eshetőségre, 65 dinárt is melléje csúsztattam, hisz mit lehet tudni… Bori barátnőm ugyan megtelefonálta, hogy ő a napokban simán feljutott a régi buszjeggyel, de lehet, hogy neki csak szerencséje volt a sofőrrel.

A buszmegálló üres volt. Megdobbant a szívem. Lehet, hogy már nem is itt van a megálló? Két hónap nagy idő… Később szállingózni kezdtek az utasok. Mind maszkban, egyikük kék műanyag kesztyűt is viselt. Az én kesztyűm is ott kéklett a táskámban, mert hátha számon kérik? Izzadt, meg-megrebbenő kézzel mutattam fel a jegyemet, de csak intett, hogy: Tovább! Minden második széken ott volt a tévén, újságfotókon már látott, felragasztott piros-fehér tiltó jel. Kevesen voltunk, de azért minden „engedélyezett” széken ült valaki. Szédülő fejjel álldogáltam egy darabig, jó erősen kapaszkodtam az előttem tarkálló széktámlába. Az öreg alkotmány meg-megzöttyent időnként. Aztán egy fiatalabb nő átadta a maga helyét. Lehuppantam a kissé már megroskadt, de szemmel láthatóan újrakárpitozott ülésre.

Kiszállva először irányt tévesztettem. Megzavarodva forgolódtam. Mint valami turista, aki most ismerkedik a várossal... Aha. Szóval amarra. Hát persze. Emlékszem már.

Nini! A Végrehajtó Tanács fehér márványkiszögellésén ugyanaz az öregedő nő kuporog most is, aki tavaly szólított meg először, szemmel láthatóan szégyenkezve: „Ne haragudjon, de olyan éhes vagyok…” Most nem szólt semmit. Maga elé meredve félig ült, félig feküdt. Lábán műanyag saruféle, harisnya sehol, pedig, hiába mutat májust a naptár, hűvös van. Viszont, lepődök meg – frizurája van! Fodrásznál lehetett, vagy valamelyik barátnője hozta rendbe az ősz haját, ki tudja? Táskám oldalrekeszén meghúzom a villámzárat. A buszjegy mellett mindig lapul ott pénz a kéregetők számára. Annyi van belőlük! Fiatalasszonyok, a járdákon, holmi rongyokon megülve, gyereküket szoptatják. Állandóan szoptatják. Mellettük a doboz, némi figyelmeztető apróval. A férfiak muzsikálnak is. Harmonikáznak vagy gitároznak… és, el-elfúló, nyikorgó hangon énekelnek is olykor.

Az Elektrovojvodina előtt – az utcán ! – hosszú sor várakozott. Vége majdnem a sarokig ért. Igaz, közben betartották az egymás közötti kötelező másfél méteres távolságot. Egy nő pulykamérgesen rá is ripakodott a mögötte állóra: „Nincs magának szemmértéke?!” Mire az szégyenkezve kissé hátrább kotródott. Közben eleredt az eső. Senki nem zúgolódott, nem kérdezősködött, nem is társalgott. Csak magamban fortyogtam: „Nem tudtak több tolóablakot megnyitni? Ha mind a hat fogadná az ügyfeleket, gyorsabban haladnánk!” Csendben ácsorogtunk az egyre szaporábban záporozó esőben és tipegő lépésekkel, csigalassúsággal araszoltunk előre. A bejáratnál őr állt, ő engedte be egyesével az embereket. Fontosságának tudatában (s talán a váratlanul ölébe pottyant mellékkeresetnek örvendve) ragyogó arccal emelte fel, mint valami sorompót, minden alkalommal a karját.

Hazafelé, az utcán, csodálkozva észleltem, hogy a legtöbb járókelő, különösen a fiatalabbja, nem visel maszkot. Igaz, ha hivatalba, boltba, autóbuszba bejut, beidegzett mozdulattal nyilván ő is felteszi a magáét. Különben be sem engedik.

Közben kimelegedett, fújtatva kapkodtam a levegőt a maszkom mögött. Alig vártam, hogy hazaérjek.

Otthon letéptem a már szürkülőben levő vásznat a fülemről, kétszer is kezet mostam, megetettem a vadul dörgölődző macskát, majd kötényt kötöttem. „Kiklopfoltam”, besóztam és kirántottam a húst a főzelék mellé.

Mosogatás után azonnal bekapcsoltam a számítógépet.

– Levelem van! – örültem meg, annak meg különösen, hogy éppen a távol élő idősebb fiam írt. Akinek reggel, a többivel együtt, szintén elküldtem a lánclevelemet. Ugyan mit ír az a „Gyerek”, aki, kamaszodván, valaha – Jaj de régen volt! – ugyancsak tiltakozott ez ellen a megnevezés ellen.

Leesett az állam. Szégyelltem magamat.

„Kedves Mama” írta. „Javasolom, hogy legyél gyanakvóbb a tévében, a közösségi médiában és a lánclevelekben kapott hírekkel szemben. Egy állítás nem lesz igaz csak attól, mert bemondta a tévé, vagy mert a barátnőd továbbította. Ez a japán tudósos hír például egy perc alatt ellenőrizhető: beírtam a nevét a Google-ba, és az első tíz találat kétharmada arról szólt, hogy nem igaz, csak visszaéltek a nevével. Mivel azonban a cáfolatok is lehetnek hamisítottak, kikerestem a Reuters brit hírügynökség oldalát. Nekik hiszek. És náluk az áll, hogy a japán doki nem mondott ilyet, ráadásul sose dolgozott Wuhanban, csakis Japánban és Amerikában. Ha érdekel, itt a link: https://www.reuters.com/article/uk-factcheck-japanese-nobel-coronavirus/false-claim-japanese-nobel-laureate-tasuku-honjo-said-coronavirus-was-manufactured-idUSKBN22G1XE /Amúgy jól vagyunk, amihez hasonlókat kívánok nektek is. Győző”

Hát így jártam én dr. Tasukuval, a koronavírust körüllengő „Nagy Felfedezésekkel és Igazságokkal” és kedvenc, naiv, öreges, adakozó boldogsággal szétküldözgetett lánclevelemmel…

A koronavírus azonban továbbra is életünk koronázatlan… nem, dehogy is: véres bizonyossággal megkoronázott királya maradt! Akinek esze ágában sincs lemondani egyre bővülő birodalmáról. Mi pedig, gyáva kis, félig-meddig már „betört”alattvalói, azzal védekezünk, hogy a még mindig csak kísérletező fázisban lévő sokféle – mind igen sokat ígérő! – ellenszer feltalálásáig – viccekkel szórakoztatjuk egymást a neten. Nyakló nélkül küldözgetjük őket egymásnak. Néhányuk valóságos szállóigévé vált. Elsősorban a családban, de telefonálgatás közben is el-elsütjük a nekünk legjobban tetszőket, vagy a leginkább húsba-vágóakat, a szorult helyzetünket leghűbben kifejezőeket:

„Szobabiciklit keresek, munkába járáshoz kell.” „Tudja-e valaki, hogy mikortól lehet fürdeni, vagy még mindig csak kezet lehet mosni?”„Tudjátok, hogy 9 hónap múlva kurv@ sok gyerek fog születni? Ők lesznek a Karan-tinik.” „Ma le kell vinnem a szemetet! Úgy izgulok… Azt sem tudom, mit vegyek fel…” „Mai jó tanácsom ebben a vérzivataros helyzetben: Soha ne hagyjátok ki a reggelit! A napi 17 étkezés közül ez a legfontosabb.” „Ősi karantén közmondás: könnyű annak, aki a saját feleségét szeret!”„Letépni a maszkot bevásárlás után olyan, mint amikor hazaérve megszabadulok a melltartótól.” „Nagyon szeretek utazni, most épp a konyhában voltam, a ház fővárosában.” Ez a vicc sok-sok ismétlést ért meg, és számtalan újabb változatot, szellemeskedő bővítést. S még egy a nagyon népszerűek közül: „Új probléma jelent meg a nőknél: van mit felvenni, de nincs hová.” Persze a férfiak is meg-megnyilatkoztak, hiszen közöttük is egyre több a facebookozós. Karantén idején pedig a számuk mintha egyre nőne… Vagy csak nekem tűnik úgy? „Ma a lakás minden helyiségébe tettem egy pohár italt. Este teszek egy kocsmatúrát.” – írta egyikük.

Aztán kezdtek a viccek ’sötétülni’, furcsa üzeneteket hordozni: „Minden este a hírek után beteszek egy horrorfilmet, hogy megnyugodjak…” „Nyugi… Nem fogok beleőrülni, ha 2-3 hétig nem mehetek ki a házból!!! Ezt beszéltük ma a mosógéppel és a hűtővel.” „Ma beszélgettem az ablakom előtti faággal. Nagyon le van törve.” „Ha esetleg jönne a koronavírus második hulláma, a karantént ugyanezzel a családdal kell eltöltenem, mint most, vagy választhatok másikat is?” „Elraktam a ’Welcome’ feliratú lábtörlőt. Minek hazudjak?” „Kezdek bekattanni. Kijövök a zuhany alól és kezet mosok.” Egyre több akadt a lemondóakból, reményvesztettekből: „Aki teheti, még most vegyen karácsonyfát is, sosem lehet tudni.”

A szülők egymásnak üzengetése oldotta valamelyest az egyre nagyobb feszültséget árasztóakat: „A távoktatás első tapasztalata: „Most már látom, hogy nemcsak Pistike hülye matekból, hanem az egész család.”„Itthoni életkép: Tanulási idő alatt. Hang a szobából. – Anya! Kaphatok egy szendvicset? Apa: Óra alatt nem zabálunk!” „A szülők számára most kiderül, minden igaz volt, amit a szülőin hallottak.” „Nem világos, az óvoda a gyerekek leadása után, vagy előtt zár be öt hétre.” „ Akkor most a gyerekek a tavaszi szünetben a tanárnál lesznek???” „Eddig a gyerekek várták a tavaszi szünetet, most meg a szülők.”

S amikor olykor már el lehetett hagyni a börtönné vált lakást: „Olyan érzés, mintha zsűritag lennék az Álarcos énekesben. Megyek az utcán, maszkos emberek köszönnek rám, én meg találjam ki, ki kicsoda?” Egy reménykedő:”Remélem ez a vírus is csak addig tart, mint a többi kínai cucc!”

Egy porció tévedés! A járvány ahelyett, hogy lanyhult volna – erősödött. Ismét. Ez lenne a második hullám, amelyről titkon már oly rég rebesgetnek? Vagy ez már – a harmadik??? Netán – a végső?! Alattomosan terjedt, beszivárgott mindenhová. A kormány első lépésként ismét az időseket kezdte félteni. Ők e legveszélyeztetettebbek, tessék otthon maradni. Aztán, hogy a koporsók között egyre kisebb méretűek is kezdtek feltünedezni, megint bezárták az iskolákat. Az óvodákat. A napköziket.

A fiatalok és az életerősek egy darabig még lovon érezhették magukat. Vidáman karikáztak, furikáztak az egyre kihaltabb utcákon, összeültek a – még - nyitott kávézókban. Harsogva, kissé erőltetet vidámsággal nevetgéltek, viccelődtek. Ittak. Már-már, szinte kedvetlenül, faltak, vedeltek, „ökörködtek”. Drága és már nyűtt, elhasználódott öreg tragacsok száguldoztak, zötyögtek összevissza, már-már céltalanul, csak a lassan tovatűnni látszó szabadság csalóka, rövidke érzetéért. Mintha a vesztüket éreznék. A hangszórókból harsogva ömlött a zene. Hogy örömzene-e vagy éppen valami más, már senki sem törődött vele. Csak szóljon, recsegjen, áradjon… Fullassza, nyelje magába ezt az egyre kibírhatatlanabban elhatalmasodó, kitartóan terjeszkedő, egyre nyomasztóbbnak, félelmetesebbnek érzett – csendet.

De jöttek az újabb megszigorítások. A járvány miatt minden esti – zenei, színházi, táncrendezvény elmarad. Este kilenc után kihalt a város.

Napközben annál erőltetettebben nyüzsgött a már sokszorosára dagadt „metropolis”. Olyan csakazértis-érzés foghatta el az embereket. Meg valami sietős világvégét sejtő hangulat. Olyan haláltáncféle megérzés. Aki csak tehette, sebtében megtartotta a későbbre tervezett kézfogót, esküvőt, keresztelőt, családi, baráti látogatást, adásvételt, költözködést, utazást… Rablást, betörést, fosztogatást is. Hirtelen elhatározásból megejtett házasságtörést is. Olyan minden mindegy alapon.

A boltok egyre-másra bezártak. Fémesen csattanva hullottak alá a redőnyök, kattantak a lakatok. Állami- és magáncégek szűntek meg. Fontos, sőt egyenesen létfontosságú szolgáltatások. Egymást követték az elbocsájtások.

Állítólag megteltek a kórházak, a halottasházak hűtői. Lassan „elfogytak” az orvosok, ápolók. Vagy ők is megkapták a járványt vagy elhunytak, jobbik esetben csak továbbszöktek – egy másik, szintén nyakig fertőzött államba. Ösztönszerűen menekülve egyik reménytelenségből a másikba.

A hírközlés egyre visszafogottabbá vált, jószerével meg is szűnt. Ami hír mégis ki-kiszivárgott, annak sem hitt már senki.

S aztán – teljessé vált a karantén.

Most mindenki otthon ül. Vagy fekszik.

Csend van, sötét, kietlenség és magány.

Várunk.