Gida

Városi gyerekként nőtt fel, aztán a húszas évei vége felé mégis úgy döntött, vidékre költözik. Egy erdővel övezett kis községben telepedett le. Dimbes-dombos, új lakóhelye igazi erdőjáró emberré tette, bár tagadhatatlan, ehhez a munkájának is köze volt, amely csendet és nyugalmat igényelt. Biológiai tankönyvekhez készített illusztrációkat, kis testű erdei állatokat, növényeket, gyümölcsöket rajzolt természet után, megfigyelés alapján, nagy precizitással és szakértelemmel.

Hamarosan magányos emberré vált. Nem akarta, de kényszerűségből hozzá kellett szoknia az egyedülléthez. Vidéken élt, egyszerű emberek között, akik különcsége, furcsa foglalkozása miatt, apránként kirekesztették maguk közül. Kis idő elteltével már teljesen lemondott róla, hogy ott valaha társra lel.

Nap mint nap kigyalogolt az erdőbe, és igyekezett a legrejtettebb zugokba is benézni, ha valamelyik apróbb erdei állat megrajzolására kapott megbízást. A feladatát sohasem nagyolta el, mindig a tökéletes hasonlóságra törekedett.

Egy alkalommal legelésző, fiatal őzgidát pillantott meg, a kócos aljnövényzetből kiemelkedő, ritkás fagyalágak takarásában. Az állat szoborszerű alakja egyből megragadta, ezért figyelmesen nézte, majd a lassan mozgó állatot követni kezdte. Pedig ez most nem is volt feladata, csupán az állat lenyűgöző, természetes szépsége ösztönözte arra, hogy próbálja rajzban is megörökíteni.

Amikor elkezdte felvázolni a karcsú, áramvonalas testet, a törékeny, kecses lábakat, már akkor tisztában volt vele: ilyen állatról valószínűleg sohasem fognak képet kérni tőle, hiszen tudottan, ő az apró erdei állatok és növények rajzainak mestere, ezért megrendelői eleve csak ilyen ábrákra tartanak igényt.

Mivel azonban nem sietett sehová, mint ahogy a vad sem, így továbbra is a nyomában haladt. Hirtelen egy kacskaringózó szederindában elbotlott, térdre esett, és amikor az állatot újra kereste a szemével, már nem látta sehol.

A bokorból, amely mögött az őz eltűnt, váratlanul fiatal, húsz év körüli lány bukkant elő. Hajladozott, valamit szedegetett. Talán szamócát, talán gombát. Ugyanolyan kecsesen és méltósággal lépegetett, akár előtte a gida. Az alakja, így távolból is látszott, hogy több mint tökéletesen arányos, szinte szoborszerű, lábai formásak, és lassú, ráérős mozdulatokkal, a fiatal őzhöz hasonlóan, ment egyik bokortól a másikig. Olyan könnyű léptekkel haladt, hogy szinte a fűszálak se hajoltak meg a talpa alatt. Amikor pedig a bokrok takarásából kiért, a nap játékosan csillant meg háta közepéig érő bronzszínű, selymes haján.

Váratlanul szem elől tévesztette a lányt. Épp egy piros bogyót érlelő galagonyabokor mögött hajladozott, amikor eltűnt. Nem jött elő, pedig percekig várta. Helyette a bokor mögül kilépdelt az őzgida. Nagyon meglepődött, hogy ott rejtőzött az állat. De hová lett a lány?!

Most a gidát kezdte követni. Talán csak egy pillanatra nézett a lába alá, nehogy megint megbotoljék, amikor feltekintve, már a gidát se látta. Tudta ő, szokva volt az erdőhöz, hogy az állatok nem hagyják csak úgy lekövetni magukat, megérzik a legóvatosabb ember szagát messziről is, hát ezen nem csodálkozott. De a lányra is hiába várt, azt se látta többé. Úgy ment haza, hogy tele volt a feje a látvánnyal. Még éjszaka is álmodott velük, a gidával és a lánnyal.

Beletörődött, nyugtázta magában, hogy egyiket sem fogja viszontlátni. Nem sokan mennek be olyan mélyen az erdőbe, mint ő, „vadlesre”, a lánynak meg bizonyára más elfoglaltsága is akad, nem jár naponta gombázni.

Másnap azért megint arrafelé vette az irányt, ahol a lányt és a fiatal őzet látta. Legnagyobb meglepetésére, amikor a kidőlt fatörzsön gubbasztva, egy méretes szarvasbogár körvonalait rajzolta, halk zörgést hallott, és nem messze tőle megpillantotta a gidát. Most is nyugodtan legelészett, a zsenge füvet tépdeste, és mintha a korzón lenne, nem zavartatva magát, sétált keresztül az erdei tisztáson.

A papírdobozt a szarvasbogárral kabátja zsebébe süllyesztette, és mint valami vadorzó, megindult csendesen az állat nyomán. Így mentek hosszú ideig, mígnem az őz megállt, és hátrafordult, éppen arrafelé, ahol ő állt, aztán egy percnyi tanácstalan várakozás után, besétált a sűrű égerbokrok közé. Eltűnt a szeme elől.

Csalódottan indult hazafelé, amikor a bozótosban meglibbent valami kék színű dolog. Előbbre merészkedett, és meglátta az előző napi lányt, amint kék szoknyában, lassú léptekkel halad befelé az erdőbe, és néha le-lehajol az avarba. A karján kosár volt, valamit gyűjtögetett. Megbabonázta a látvány, mintha előző napi látomása elevenedett volna meg. Csendben ő is elindult a lány nyomán. Vagy fél kilométeren át követte, amikor a lány egy vastagabb fatörzs takarásába ért, és hiába várta, onnan többé nem jött elő.

Csak nézte, nézte a helyet, ahol a lány eltűnt, amikor a fatörzs mögül váratlanul kiballagott a gida, és kényelmesen megindult a megkezdett csapáson, befelé az áthatolhatatlan rengetegbe.

Káprázik a szemem – gondolta. Hallucinálok. Megőrjített a magány. Szerelmes lettem egy őzbe, ami lány. Vagy egy lány után vágyakozom, aki őz képében csalogat, csábít.

Mivel már nem tűnt elébe se a lány, se az állat, hazafelé indult. Éjszaka kirázta a hideg, csak hánykolódott az ágyán. Reggel annyira összetörve ébredt, hogy semmi kedve nem volt munkához látni, hiába sürgette a határidő.

Elhatározta, munka helyett bemegy a faluba, és felkeresi a körzeti orvost, akit még nem is ismert. Nem volt rá szüksége, hiszen eddig nem volt beteg. Most viszont fájt a feje, hevesen dobogott a szíve, és hol az őz, hol a lány jelent meg lelki szemei előtt. Néha a kettő egyben, összekeveredve, ami arra utalt, hogy ő tényleg beteg, agyára ment a magány. Egy gidának követte le a nyomát, aki közben lánnyá változott, és ő az őzlányt akarta megszerezni magának. Ha ezt elmondom az orvosnak, egyenesen tovább küld a Pszichiátriára. Ez nem belgyógyászati eset, ez már komoly mentális probléma – ijesztgette, egyben nyugtatta magát. Biztos erre a bajra is van megoldás, majd valami modern gyógymód segít.

A középkorú orvos higgadt ember benyomását keltette, aki nyugodtan, közbeszólás nélkül hallgatta végig az elbeszélését. Csak a szeme kerekedett el egyre jobban, aztán már az ajkán is játszadozott egy félmosoly.

– Doktor úr, ne nevessen ki. Ez szörnyű probléma! Megbolondított a magány!

– Dehogy nevetem ki, kedves fiam. Maga művészlélek, nagy a fantáziája. Bizonyára a képzelete is remekül működik. Írja csak le nekem azt a gidát, meg azt a lányt, kicsit részletesebben.

És akkor ő újra elmondta, szinte lefestette a lányt, akit így visszaemlékezve, már földöntúli szépségűnek látott, és aki olyan légiesen könnyedén lépegetett a földön, hogy még a fűszálak se hajoltak meg a lába alatt.

Az öreg orvos csendben végighallgatta, aztán simított egyet a bajuszán, úgy mondta: – Várjon, adok én magának mindjárt egy kis segítséget, amolyan gyorsított gyógykezelést.

Aztán kiszólt az ajtón:

– Gida, kislányom, gyere csak be!

Az ajtón pár pillanattal később belépett egy húszéves forma lány. Az alakja szoborszerű volt, őmaga nyúlánk, kecses, karcsú bokája, könnyű léptei alatt meg sem rezdült a szőnyeg. A haja selymesen vékony, bronzszínű volt, barna szeme pillantása akár egy őzgidáé.

Az öregúr akkor kimutatott az ablakon.

– Nézze csak fiatalember, a maga alakváltó őzikéje ott legel a kerítés mellett. A lányom kedvence, együtt szoktak kijárni az erdőbe, pedig én mindig mondom, veszélyes, mert rá is lőhetnek, nem tudhatja mindenki, hogy kézhez szoktatott, szelíd háziállat. – Na menjen, segítsen beterelni a Rozit az istállóba, mert éjszakára nem maradhat az udvaron.

Amikor a meghökkent fiatalembert az őzike pillantású Gida kikísérte az udvarra, a doktor úr tovább morgott az orra alatt: azt hiszem, ilyen gyorsan még sohasem gyógyítottam meg senkit. Ha ez a fiú most hamarjában nem barátkozik össze a lányommal, még megérheti, hogy beteszem az esetet egy orvosi szaklapba…