2024. május 5., vasárnap

A kocsma (kontra)evolúciója

(Gergely Árpád felvétele)

(Gergely Árpád felvétele)

Már fiatal korom óta rendszeres vendége vagyok a kocsmáknak, ivóknak, kluboknak – vesztemre, vagy szerencsémre. Elöször koloncként, édesapám mögött lopózva léptem be a sötét presszóba, horgászatok után, később már nagylegényként bicikliztünk ugyanide a haverokkal biliárdozni hittan helyett. Később, fontos eszmecserék és szellemi megváltás színhelye lett a kocsma, mert egyetemistaként a társasággal úgy éreztük, hogy csakis a többnapos illumináció tisztíthatja meg gondolatainkat a nagyvilág szellemi fertőjétől.

Mára már csak fellépni járok jobbára koncerttermekbe és klubokba, ahol rendszeresen elmosolygok az egymást támogató, tántorgó, „megvilágosult” egyetemistákon.

Van azonban valami, ami megváltozott. Régen a kocsma nem csak egy hely volt, ahová inni járt az ember. A kocsma, a csárdával, presszóval és még régebben a fonóval együtt mindent képviselt: logisztikai központot, hírügynökséget, munkaközvetítőt, egyeseknek gyorstalpalót, másoknak esti iskolát. Egyszóval régen a kocsma információs gócpont volt, ahol mindenki megtalálhatta a számára releváns híreket, arról nem is beszélve, hogy még italt is vehetett.

Hogy mi változott meg? Talán mi, emberek. Az információ a kocsmából, a tévéből és az újságból a zsebünkbe költözött, okostelefon formájában, még tágabbra nyitva az ablakot a világra. Persze, ez közhely, viszont csakugyan igaz, hogy a felgyorsult információ-áradat megváltoztatta fogyasztói szokásainkat, közelebb hozott bennünket a nagyvilági trendekhez, elfogadottabbá tette a pazarlást és rászoktatott arra, hogy sokkal több sekélyes tartalommal és eszközzel töltjük ki életünket.

Mit tehetnek ilyenkor a vendéglátóipari létesítmények? Igazodnak a kereslethez.

Mikor Újvidékre költöztem, még minden második sarkon volt egy igazi kocsma, kockás terítővel, majdnem csonkig égett cigaretát és a rajta lévő hamut a szájukkal egyedien egyensúlyozó, pirospozsgás, borhangú, világrengető témákat boncolgató férfiakkal és jobb napokat is megélt, távolba révedő tekintetű pincérnőkkel. Ma a város tele van gasztro-pubokkal, concept bárokkal (bármi is legyen az), előkelő kávézókkal, amelyek mindenféle kávékkal kínálnak, IPA sörözőkkel, italokkal a világ minden pontjáról, és mindenféle olyan hellyel, amely a kocsma „alapelvein” működik, mégis úgy érzem, hogy le kell vetnem a cipőm mielőtt belépnék, és sör helyett forrásvizet kell rendelnem, mert éppen az a trendi, és hogy ne nézzenek vadembernek a modern vendégek. Mégis, oly sokan próbálnak ebben a hatalmas fergetegben olyan ivót találni, amely visszaidézi a régi, kopott idők bensőséges, egyszerűbb, kevésbé rongyrázó világát.

Itt vannak a romkocsmák is, amelyek önmagukat túlteljesítve próbálják visszahozni a régi kiskocsmák hangulatát, általában sikertelenül. A fiatalok édességként falják ezeket a helyeket, ám mégsem kapják vissza azt az igazi kocsmai hangulatot, amit szüleik, nagyszüleik (vagy még ők maguk is, gyermekkorukból) olyan jól ismernek. Nem is azt mondom, hogy tajt részegen, a bicskájukat az asztalba állítva kell lórumozniuk a családi földeket megtéve tétként, hogy felidézzék a múltbéli „Kocsma”-adta életérzést, viszont pár kopott bútor és egy jó marketing szlogen bizton nem fogja.

Miért? Szerintem azért, mert a kocsmát nem a környezet adja, hanem az ember és a hangulat. Ahhoz, hogy a kocsma Kocsma legyen, megfelelő vendégek kellenek, akik megfelelő hangulatot tudnak varázsolni. Olyan emberek kellenek, akik még „hisznek” a kocsmában mint intézményben, akik számára még mindig egy információs gócpont, logisztikai központ, vagy akár kegyhely. Csakis így lehet megtapasztalni a valamikori kocsmai hangulatot – olyan személyekkel, akik őrzik azt és hisznek benne. Mint ahogy azt megboldogult édesapám mondta: „Fiam, a rendes kocsmában senki sem néz rád rossz szemmel, ha a padlóra köpsz. Okod van rá és tisztában vannak vele”.

Szerencsére a falvakban még mindig létezik ez a tendencia. Balszerencsére, az ilyen embereket mint jómagam is, gyorsan el tudja „varázsolni” a kocsmai attitűd, egyszer csak azon kapva magukat, hogy már háromnegyed napja itt ülünk, elköltöttünk egy halom pénzt, meg már azt sem tudjuk pontosan, hogy kisfiúk vagyunk-e vagy kislányok.

De ez is beletartozik az igazi kocsmázás íratlan és oly sokszor kegyetlen játékszabályainak világába. Mert mint ahogy az már fentebb elhangzott, a kocsmát elsősorban a vendég és a hangulat teszi kocsmává, nem pedig a marketing.