2024. március 29., péntek

A volt Novi Sad-i szerb nemzeti kormány tagjainak visszaemlékezései (3. rész)

A Szaloniki felől érkező szerb csapatokat négyszáz főnyi lovas bandérium várta Petrovaradinban. A szerb csapatok előőrsei a szerb himnusz éneklése és Szerbia éltetése közepette vonultak be Novi Sad-ra. A hídon hatalmas szerb zászlót adtak át a szerb csapatok parancsnokának, aki egyenesen a szerb nemzeti tanács ülésére sietett, amelyen nyomban elhatározták, hogy átveszik a magyaroktól a közigazgatást. A város magyar vezetőségét megbízhatatlannak találták, és felfüggesztették. Profuma Béla polgármester helyébe Jovan Živojinovićot nevezték ki, és ezzel egyidőben felváltották az összes tanácsnokokat és rendőrkapitányokat. A szerbek a hadsereg támogatásával mindenütt ellenállás nélkül vették át a hatalmat, és hozzáfogtak a berendezkedéshez.

A szerb, bunyevác és a többi szláv nemzeti tanácsok november 25-ére úgynevezett népparlamentet hívtak össze. A november 4-ei ülésen dr. Ignjat Pavlas, Jaša Tomić és Vasa Stajić beszámoltak beogradi útjukról s a szerb kormány tagjaival folytatott tárgyalásaikról. Az út eredményeképpen a szerb nemzeti tanács fokozta munkáját, elrendelte, hogy a Novi Sad-i városházán haladéktalanul vezessék be a szerb nyelvet azzal a függelékkel, hogy a „nem szerbek szabadon érintkezhetnek a magisztrátuson anyanyelvükön”. Megvitatták a magyar köztársasági kormánynak azt a felhívását is, hogy a Novi Sad-i törvényszék területén működő ügyvédek tegyék le az esküt a köztársasági kormányra. A szerb nemzeti tanács ezt ellenezte, mert arra az álláspontra helyezkedett, hogy Dél-Magyarország elszakadása bekövetkezett, és ezért utasította a bíróságot, hogy a budapesti rendelkezést ne hajtsák végre. Az indokolás szerint „a volt szerb Vojvodina már nem tartozik Magyarországhoz, a magyar köztársasági kormány már nem avatkozhatik bele a Vojvodina ügyeibe”. Néhány nap múlva, a Karađorđević-dinasztia védszentünnepélyén a Novi Sad-i pravoszláv templomban hálaadó istentiszteletet tartottak, s ez alkalommal hódoló táviratot küldtek Petar királynak hangsúlyozva, hogy „a Novi Sad-i szerbek örülnek, hogy alattvalóinak nevezhetik magukat”. A következő héten feloszlatták a Novi Sad-i képviselő-testületet, és a hatalom lassan a szerbség kezébe került. Az egész közigazgatás átvételére azonban csak 1919. február 25-én került a sor, amikor Živojinović polgármester közölte a magyar vezető tisztviselőkkel, hogy felváltották őket, fizetésüket azonban folyósítják. Novi Sadon akkor szerb nyelvű napilap nem volt, és Živojinović polgármester az Újvidéki Hírlapban szerb nyelvű vezércikkben üdvözölte a Novi Sadra bevonuló szerb csapatokat. Az új képviselő-testület ötven főből állott, s ebből húsz volt kisebbségi: magyar, német és zsidó. A szerb nemzeti tanács szükségét érezte szerb lap megindításának, erre azonban sok pénz kellett. A szükséges összeget gyűjtés útján teremtették elő. Dungyerszki Gedeon dr. húszezer koronát adott s ezzel lehetővé tette a szerb lap megjelenését. A szerb nemzeti tanács szintén gyűjtött, hogy a hazatérő szerb hadifoglyokat élelmezhesse, s a nemzetőrség [251] tagjainak a fizetését folyósíthassa. Az első teendők közé tartozott, hogy az összegyűjtött pénzből a szerb színház tagjait kifizethessék. Az új városi tanács pedig felszólította Novi Sad város lakosságát, hogy kezdje meg újból az adófizetést, mert a város pénztára kiürült.

A Novi Sad-i nagy nemzetgyűlés – amelynek tagjait a vidéki szláv nemzeti tanácsok képviselői felhatalmazással látták el – november 25-én és február 27-én tartott ülést. A feljegyzések szerint 221 község képviseltette magát 757 kiküldöttel. Ebből 578 szerb, 34 bunyevác, 62 szlovák, 21 kisorosz, 3 sokác, 2 horvát, 6 német és egy magyar nemzetiségű volt. A delegátusok között hét nő volt, öten Suboticáról érkeztek. Már a november 25-ei ülésen Jaša Tomić azt az indítványát terjesztette elő, hogy Vojvodina csatlakozzék Szerbiához. Ezt megelőzően Beogradban folytak tárgyalások, s a szerb kormánnyal egyetértésben történt a határozat. A vojvodinai szerbség nem a később alakított Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatlakozott, ami Jaša Tomić következő kijelentéséből is kiderül:

– Szerbiához akarunk csatlakozni, s kérdezzük, hogy vajon jól cselekszünk-e. Ha szívünket kérdezzük, azt a választ kapjuk, hogy a szív kívánsága szerint cselekszünk. Ha agyunkat kérdezzük, ugyanezt a választ kapjuk.

Ezután felolvasta a négy pontból álló határozati javaslatot, amelyben kérik a „testvér Szerbiát, hogy a béketárgyalásokon képviselje a Vojvodina szláv érdekeit. A Vojvodina csatlakozik Szerbiához, amely eddigi munkájában és fejlődésében biztatta, és ígéri, hogy szabadságot, egyenlőséget és fejlődést biztosítanak minden irányban nemcsak a szláv, de a velük együtt élő nem szláv népeknek is”. A rezolúció annak a reményének ad nyomatékosan kifejezést, hogy a szerb kormány remélhetőleg a zagrebi nemzeti tanáccsal mindent el fog követni az egységes szerb, horvát, szlovén nemzeti állam megalakítására. Ezen az ülésen élénk vita fejlődött akörül, hogy a zagrebi nemzeti tanáccsal együttműködve mondják-e ki a csatlakozást, vagy pedig Vojvodina függetlenül a többi országrészektől csatlakozzék Szerbiához. A radikális párti politikusok álláspontja győzött, mert Szerbiához csatlakoztak. A bizottság demokrata párti tagjai ezért elhagyták az ülést, és nem vettek részt többet a bizottság munkájában arra való hivatkozással, hogy a döntés nem volt szabályszerű. A nemzeti tanács, amelyben a radikálisok nagy többségben voltak, egyben úgy határozott, hogy Jaša Tomićot és Baško Rajićot küldik ki a szerb kormány mellé vojvodinai megbízottaknak, míg a zagrebi nemzeti tanácshoz Vasa Stajić és dr. Joca Manojlović bizottsági tagokat küldték ki. Ezen az ülésen Blaško Rajić történelmi nevezetességű beszédet mondott, amelyben főleg a bunyevácok háború előtti helyzetével foglalkozott.

Az úgynevezett vojvodinai szerb nemzetgyűlés figyelembe vette azt is, hogy Bácska, Bánát, Baranyában jelentős számú magyar és német nyelvű lakosság is él, és Jaša Tomić rájuk gondolva a következő ünnepélyes nyilatkozatot tette:

„A határaink közé kerülő nem szerb és nem szláv népeknek biztosítjuk minden jogukat, amellyel megőrizhetik kisebbségi jellegüket, és fejleszthetik nemzeti sajátosságaikat.” [252]

A demarkációs vonalon túl levő szlávokra is gondoltak, s miután akkor még a békeszerződés nem volt aláírva, azt kívánták, hogy amennyiben Magyarországon még szerb vagy bunyevác nemzetiségű polgárok maradnak, úgy azok részére a magyar kormány adja meg mindazokat a jogokat, amelyeket Beograd fog nyújtani kisebbségeinek.

(Folytatjuk)

*

Már húsz esztendeje ennek. A kettős évtized küszöbén a múlt kötelez arra, hogy fellapozzuk az emlékezések könyvét. [255]

Kalangya, 1937. október (246–255)