Nem tudok aludni. Megpróbálok semmire sem gondolni, hátha elalszom. De amint erre gondolok, máris gondoltam valamire. Idegesen hánykolódom ágyamban, jobbra-balra forgolódom. Mintha kalitkában lennék. Habár a kijárási tilalmon enyhítettek, most is bezárva érzem magam. Emlékszem, gyerekkoromban az esti lefekvéskor mindig biztonságérzet és nyugalom járta át testem és elmém. Most már bármennyire is lazítják a tilalmakat, csökkentik vagy törlik a koronavírus elleni intézkedéseket és szabályokat, egyet nehezen szabadíthatnak fel: az emberek félő és szorongó lelkét. Nem rég egy barátom azt mondta, nem fog velem találkozni még júniusban sem, ha nem viselek maszkot, védőkesztyűt, és nem fertőtlenítem a kezem egyfolytában. Utóbbival kapcsolatban nem ecsetelte, hogy a találka közben is mosogassam-e kesztyűs kezeim, vagy inkább előtte, megelőzés gyanánt. Ez lesz vajon társadalmunk sorsa, hipochondriás hiperérzékeny rettegésben fogjuk leélni hátralévő életünk? Egy nevető arcot küldtem ismerősömnek, ez volt a válaszom. Erre ő egy dühös hangulatjellel válaszolt. Ezek leszünk mi, ezzé tett minket a vírus válsága? Csupán online kommunikációra szorítkozó, számítógépek és okostelefonok mögé bújt kommenthuszárok, hangulatjelekkel csatározó lelki halottak?
Nem tudom. És ezért sem tudok aludni. Most már nem kell papírokat kitöltenem, hogy kiléphessek a házból, és mégsem megyek ki. Nincs kivel találkoznom odakint. A félelem bennünk van. Teljesen emberi, de vajon kell-e emberfeletti erő, hogy legyőzhessük? Tényleg ennyire vészes a helyzet, vagy túlságosan benyeltük a média pánikkeltő műsorait? Vagy csak egyszerűen megvárjuk, amíg lesz ellenszer?
Nem csak aludni nem tudok. Írni sem. Hónapok óta. Bezárt környezetem annyira ingerszegény, semmi új gondolatom nem támad. Nem ér sem pozitív, sem negatív hatás. Hiányzanak az utazásaim. Nincsenek hús-vér emberi kapcsolataim, találkozásaim, csak néhanapján, akkor is két méteres távolságból. Nem ismerek meg új embereket. Nem hallok új élettörténeteket. Nincs miről írnom.
Egy jó barátom a minap felhívott. Jó volt hallani a hangját. Velem álmodott. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna. A barátság igazi visszaigazolása, ha a másik álmában megjelensz. Budapesten béreltem lakást, ő pedig átjött beszélgetni, és cigarettázás közben majdnem felgyújtotta az egyik könyvemet. Szerencsére kiderült, hogy egy régi villamosságtani írás (még a kezemben sem tartottam ilyet soha, nem hogy a könyvespolcomon), és még nagyobb szerencsénkre a lakás sem gyulladt ki. Meg kell hagyni, lehetett volna szebb álom is.
