2021. szeptember 25., szombat

Tiltott áldás

Ellopott magyar szavak a járvány árnyékában

Emlékszünk még a Kassai polgárokra, a fiatal Márai drámaremekére? 1311-ben János mester rózsákat farag kassai műhelyében. Szent Erzsébet rózsáit. Szent asszonyunk a dómról vigyázza majd a polgárok városát. A kőrózsákat azonban nem János mester fejezi be majd, a kapuknál ekkor már Omodé nádor hadai gyilkolnak. Kassa városa 1311-ben a polgári áldozatvállalás és hősiesség jelképeként megmenekül. De vajon megmenekül-e az őshonos, az ötvenes-hatvanas évek óta búvópatakká vált kassai magyar kultúrát pusztítani szándékozó erőktől 2020-ban?

A premontrei Szentháromság templom oltárképe, Kassa
A premontrei Szentháromság templom oltárképe, Kassa

Gyilkolni ugyanis sokféle módon lehet. Nemcsak fegyverrel és hamis szóval, hanem az anyanyelv jogának meglopásával is. Ha már Kassa, akkor emlékeztessünk erre a közeli Stószon született (és halt) felvidéki író, Fábry Zoltán örök érvényű szavaival: „A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést... Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni...” Oly módon is, ahogyan az idei húsvéton Štrbák apát tette Kassa városában. Mintha az apát olvasta volna Fábry szavait, csakhogy nem annak építő humanizmusa érintette meg...

Štrbák apát a világjárvány miatt a szentmise élő vigaszából kiszorult híveknek online tartott misét húsvétkor. Nemes cselekedetére apró árnyat vetett, hogy ezt a premontreiek templomában tette, ahol húsvét misztériumát, a feltámadás örömhírét magyarul is tolmácsolták a híveknek – addig. A premontrei Szentháromság templom, mely szűk százötven lépésre esik Szent Erzsébet vigyázó rózsáitól, a magyar mise otthona volt Kassán. Lehetett járvány, lehetett háború és országvesztő Trianon, kiűzetés a Szent Erzsébet-székesegyházból, magyar hívek eddig nem maradtak magyar áldás nélkül. Most viszont jött Martin Štrbák, és Krisztus modern szolgájához híven online misézett itt. Szlovákul, a magyar szertartás szokott helyszínén. Így öt helyett hat világhálós mise közül válogathatott a város szlováksága, a kassai magyarokkal pedig megtörtént, amelyre nemcsak emberemlékezet, de a közös emlékezet szerint a város történetében sincs példa 1311 óta.

Emlékezzünk Fábry szavaira, gyilkolni a szó megvonásával is lehet. Az ima, a feloldozás, az áldás szavát megakadályozni olyan, mintha az utolsó csepp vizet vonnánk el a szomjazó növénytől. Percelvű szlovák, továbbá születési anyakönyvük szerint magyarországi, szintén percelvű Momentumos politikusoknak, – apropó Momentum-párt, nomen est omen – szentségtelen célokhoz igazodó méltatlan (bár sajnos hivatalos) egyházi szolgáknak gyakori módszere ez: az utóbbi évszázadban sokszor oldalba rúgott felvidéki magyar közösségbe rúgnak még egy hatalmasat. Nesze neked Szent István-i soknyelvű ország, sokszínű, ám közös kulturális kincs, nesze neked mikszáthi világ jó palócokkal, tót atyafiakkal. A rend szóvivőjének magyarázata (magyarázkodása) szerint „Martin Štrbák döntése, hogy a kassai magyar hívek nem követhetik online formában templomukból a lelkiatyáik által mondott szertartásokat, mert ezekre már nem marad tér.” Az online tér nyilván az egyetlen magyar szertartástól omlott volna össze...

Egyesek tehát inverz módon alkalmazzák a nyelvi megmaradás egyik örök igazságát, és azt is a legaljasabb módon, tudva, hogy a napi nyelvhasználati terepeken megtiport, jogfosztott közösségeknek gyakran a szakrális nyelvhasználat az utolsó mentsvára: az ősök hitéhez és hagyományaihoz való ragaszkodásban élhetnek még máshonnét, utcáról, művelődésből, sportból kiszoruló anyanyelvükkel. Gondoljunk csak itt moldvai csángó magyarok sokszázados harcára az anyanyelvű miséért, de eszünkbe juthatnak bánáti aprófalvak nénikéinek imái is idő mállasztotta, püspökök rombolta templomok tövében. Mert lehet, hogy itt-ott elegendő lakos, elegendő erőforrás híján mállanak Isten házának falai, de ha azokat püspöki parancs romboltatja, nemcsak a megszentelt helyen, hanem a lelkekben is mindennél fájóbb űr támad.

Másrészt azonban a legnehezebb helyzetben is mindig van visszaút: az örök újrakezdés lehetőségébe vetett hit és remény keresztényi magatartásformából akár helyi közösségi, akár nemzeti erőtérré is válhat. A nyelvészet revitalizációs modelljei szerint is megvan a visszaút akár az elnémulás előtti utolsó szint(ek)ről is. Mindaddig feltámaszthatjuk nyelvünk, míg az utolsóval sírba nem száll a közösség emlékezete, azaz anyanyelvi imától és áldástól is vezethet ösvény egy nyelv családi, iskolai, társadalmi nyelvi reneszánszig. Sütő András zsoltáros szavai tolulnak elém: „Mert amiképpen az utolsó szóval mindnyájan meghalunk, azonképpen az elsővel mindnyájan megeleveníttetünk.” Fábry szavainak veretes, igaz, méltóságos emberi-nyelvi programmá emelése ez.

Kassán, melynek magyarságát az általános, második világháborút követő (cseh)szlovák kisebbségpolitikai manővereken túl a gigantikus vasműberuházással járó betelepítés is apasztotta, még a hivatalos, szikár 2,67 százalékos magyarságarány ellenére is maradtak igaz kassai polgárok. Tiszteletre méltó tanárok, művészek, Márai kései utódai. Közös történelmi szálaink megtalálásának pedig ma is lehetnek esélyei, ez ügyben a Matovič-kormány is tett gesztusértékű jelzéseket, szeretném hinni, mindez nemcsak a télvégi választási kampány keretében történt. Talán épp egy ilyen otromba akció, a húsvéti magyar áldás elnémíttatása lehet az ébredés katalizátora, azok körében, akik szerint nem lehet alternatívája a történelmi megbékélésnek, a történelmi együttélésnek. Ha körülnézünk a járvány és agymosás sújtotta Európában, a józan észre és tiszta akaratra, a történelemhamisítás befejezésére nagyobb szükségünk van, mint valaha. Múlhatatlan szükségünk van igazi kassai polgárokra.