A legnagyobb meglepetést mostanában egy fiatal, 19 éves művész okozta. Táncolni nem láttam. Csellózni sem. De amikor először jártam Nagy Lea, összes érzékszerveimet mozgósító nőalakjai azaz festményei között, olyan közvetlen módon hatottak rám, hogy önkéntelenül is leképeztem őket. Befogadtak. Elsodort a lendületük, belém mélyültek a tónusok, leginkább a sajátságos rózsabíborszín, elmozdultak a mozdulatok, feloldódtak az arckifejezések. Lea terébe lépve, a szavak olyanok, akár a fűszeres illatú bőrről lepergő homok. Verseit olvasni élmény. Mint amikor az ember hosszú út végén megérkezik a tengerpartra, ahová kezdettől fogva vágyott megérkezni. Lea átadta magát a költészetnek. Rendkívül ézékeny reagáló- és válaszolókézséggel reflektál a világ dolgaira. A legfontosabb élményei azután előjönnek. Előveszi a már megélt dolgokat, azokból válogat. Sajátságos világában egy nagyszerű fordulattal találkát vesz a tánc, a zene, a képzőművészet és a költészet. Elválaszthatatlanok egymástól. Összefüggnek. Az a láthatatlan erő hat Nagy Lea személyén keresztül, amivel sikerül e sokágú hatásoknak arcot adni. Izgalmas dolog a művészeti ágak közti áthallás. Nem véletlen, hogy a költő Debüt-díjas verskötetének, a Légörvénynek is ezek egyike lett a borítója. Verseit nyomtatott és internetes irodalmi folyóiratokban publikálja. Az Irodalomismeret szépirodalmi rovatának munkatársa.
Elsőként arra kértem, meséljen magáról.
„– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj!
– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.” (Lewis Caroll: Alice csodaországban)
Nehéz elmondanom magamról bármit is, mert pontosan így érzek én is. Nem az vagyok, aki, nem az az egy vagyok, és nem csak úgy vagyok, de ami a legfontosabb, hogy nem egyféleképpen vagyok. Ez a bizonyos „egyfélenélküliség” sok eseteben hasznos és pozitív, de ahogy a világnak is rendje-módja, időnként a negatív oldalát is megmutatja eme tulajdonság.
Minden olyan megvalósult, ami a valóságban nem. Minden olyan, amit Alice álmában látni és érezni akart. Azt hiszem, hogy ez az, amire kislánykorom óta törekszem. Egy olyan világ, melyet magam alkotok, és magam érzek. Ez a bizonyos „alkotás” mindenki számára nyitott, és mindenki úgy nézegeti, ahogyan szeretné.
Táncosként indultam, ez volt az „álmom” első állomása. Hat éves voltam, amikor beiratkoztam a Mozdulat Táncműhely klasszikus balett óráira, ahol Szitt Melinda, a Magyar Táncművészeti Egyetem balettmestere tanított. Kilenc évig ez volt az a műfaj, amivel minden dühömet, bánatomat, örömömet, az életre való törekvéseimet ki tudtam fejezni. Évente felléptünk a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral. A színpadon nem csak a lépések sorozatára gondoltam, lepörgött előttem minden olyan érzelem, és gondolatkép, ami a közelmúltban csak előfordulhatott.
Bár nem lettem igazi táncművész, mégsem érzem azt, hogy „lemaradtam” valamiről. Mindenkinek rendeltetett valamit a sors. Én azóta is táncolok, még ha nem is a szó fizikai értelmében. Táncolok lélekben és táncolok elmében is. Azóta is, minden egyes nap. A klasszikus balett megtanított a tudatosságra, önfegyelemre, önkritikusságra, és önszeretetre is. Túl élni csak akkor lehet bármit is, ha az „ön-re” helyezzük a hangsúlyt, ha „ezt” építjük elsősorban, erre figyelünk teljes belsőnkkel.
Mit hoztál otthonról, a génjeidben, zsigereidben?
– Az „Ön-ön” van a hangsúly. Génjeimben hordozom édesanyám képzőművészetét, génjeimben hordozom édesapám irodalmát, költészetét, génjeimben hordozom a zene művészetét, génjeimben igyekszem hordozni nagyapám jóságát, aki pap volt, majd a későbbiekben történelem tanár, s génjeimben hordozom nagymamámat, ki szintén irodalommal foglalkozott. Génjeimben vannak ők, tehát az őseim, kik végtelen skálán futnak. Az, hogy ezekből a bizonyos génekből; ki hogyan merít, vagy, hogy egyáltalán merít-e – mindenki maga dönti el.
„A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”
(Madách Imre: Az ember tragédiája)
Ennél tökéletesebb egymondatot nem igen tudok arra, amit mondani szeretnék.
Mit jelent számodra a tér nyűgözete meg a dimenziók?
– Nem hiszek abban, hogy egy dolog megáll önmagában, s nem kapcsolódik semmihez. Hiszen mi magunk is kapcsolódunk valamihez, pontosabban valakihez. Már akkor, amikor tekintetünk még nem is ért a felszín molekulái közé. Burokból lettünk, és burkokat teremtünk. Magunk köré, mások köré, a föld köré. Művészetekkel, és nem művészetekkel egyaránt.
Apránként szövögetjük ezeket a burok-szálakat. Egyre nagyobbra és nagyobbra kiterjesztve őket, egészen addig míg ki nem pukkannak velünk együtt, apró emlék-darabkákat hagyva maguk után.
A tánccal kezdtem meg tehát álomszövögetéseimet. Ez volt az első fő szál. De mellette ott volt három olyan kis szálacska is, ami föl-föl bukkanva de mindig megjelent burkom egészében. Az egyik a festészet, a másik a zene, s az utolsó – jelenlegi főszál a költészet volt. Festettem, mert édesanyám is így tett. „Elkerülhetetlen” volt, hogy ne merüljek el már egészen kislánykoromtól a terpentin és festékszag mámorában.
Sok óvodás irigyelhetett akkor, hiszen bolondos anyám révén, volt, hogy nem daduskák, és játszópajtások közé vitt. Álmomban kezébe fogott, beletett a bicikli hátsó ülésébe, és mire felébredtem, már a Nyíregyház felé tartó hajnali vonaton zörögtünk mi ketten, ahol az a Képzőművészeti Egyetem várt, melyben szintén sok emlékem helyet foglal magának. Szobrászat vagy festészet órán zavartalanul belemélyedtem az éppen kiadott feladatba, mint ahogyan sokan mások, s előszeretettel mutattam be édesanyám tanárainak a nagy gonddal megmívelt munkáimat, osztályzatra várva. Sosem felejtem el a szobor-baglyomat, amely mai napig melegképpel él a szívemben, s amely valószínűleg a porladás utolsó fázisában van, vagy még azon is túl.
„Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban…” (Juhász Gyula: Anna örök)
Bár Juhász Gyula verse konkrét személyhez szól, mondanvilója számomra ennél mindigis sokkal több volt, a jelentése nem csak az, „ami”.
Ezek az emlékek bennem élnek. Az elvétett szavamban, a gondolataimban, a tetteimben, az érzéseimben; mindenhol ott vannak. Megsemmisítetlenül, mert ezek az a relikviák belőlem lettek, s belőlük lettem én magam is. Még ha fizikailag eltűnik az az agyag bagoly, vagy ha fizikailag el is tettem a kikopott balett cipőmet – gondolok rájuk, írok róluk, tehát hallhatatlanná teszem „őket”. S ez az, amiért érdemes élnünk azt hiszem. Ez az egyetlen. Ezért kelünk, ezért megyünk, ezért látunk, hallunk, nézünk, figyelünk, szomorkodunk és örülünk. Hogy létrehozzunk valamit, ahogyan „létrehoztak” bennünket is.
A festészet alappilléreit a felvételi előtt egy-két évvel kezdtem meg Király György festőművésznél, és másik mesteremnél Sinkó István festőművésznél, pedagógusnál. Az első lépések itt sem voltak könnyűek. A legnehezebb talán meglátni a vonalak perspektíváit, belelátni az irányokba, majd felülmúlni a szabályrendszert a puszta képzelettel.
Ha az emberek a festményeidet nézik, mit szeretnél, hogy érezzenek?
– 2019 telén nyílt meg első kiállításom a K.A.S. Galériában, A nő címmel. Ez a „Nő” hol légörvényben, hol kőhullásban, hol a napban, hol a tűzben örvénylik. Meztelenül és nyíltan. Kitárulkozik a nyilvánosság elé. Nem félénkséggel nyitnak felénk, hanem elszántsággal, bátorsággal. Hogy büszke arra – nem szippantotta be az Örvény erőteljes szele. Megáll előttünk. Kövéren, soványan, lógó és nem lógó mellekkel egyaránt. Tekintete mindegyik nőben azonos. Ezért csak egy nő. „A nő”. Ugyanazt sugallja. Ugyanazt akarja. Egyet akar. Csak előre.
Teljesen egyéni, hogy kinek mi a kifejező színe. Mi a kedvenc színed és milyen színek társultak mellé?
– Nincs konkrét szín, csak konkrét árnyalatok melyeket magam keverek ki. Festményeimen mindig használom a pirosat, mely éppúgy lehet az élet, mint a halál jele; a nemiség szimbóluma, a libidó színe. Antikvitásban a szeretet, a szerelem, a szenvedély kifejezője. A kék szintén sok festményemen megtalálható, akár háttérszínként is, különböző árnyalatokban. Az égbolt, a tenger színe, a megfoghatatlanság, a végtelenség, a transzcendencia szimbóluma. A fehéret mindig használom, de csak nagyon keveset, könnyen kiemelek színével bizonyos részeket. A női princípium szűzi aspektusát jelzi. A zöld is fontos számomra mint szín, a tavasznak, a természet megújulásának, a növekvő életnek a kifejezője.
„Nem tudni hol az otthon határa” – mondhatnád, mert oly sok területen, otthon érzed magad.
– A tánc követett valamit, ahogyan a festészet is követett valamit, mégpedig a költészetet, az irodalom világát.
A költészet mindig is fontos volt számomra. Nem tudtam, de mindig is az volt.
Kilenc évesen a Sarah Key-es naplómba írtam, hogy híres írónő szeretnék lenni. A rá következő fejezetben megállapítottam, már olyan régen, nyár óta nem írtam a naplómba, most meg ősz van, pedig, ha valaki írónő szeretne lenni, annak nagyon sokat kell írnia.
Ezután aztán már csak pár oldalt írtam bele, és néhány vers kivételével, tizenhat éves koromban akartam ismét írni. Mint azt már említettem, szükségem van időnként a másfajta forrásokra is.
Írtam Petőcz András költőnek egy levelet, hogy tanítson meg verset írni. Mondta, menjek el a Kodolányi János Egyetem Szépíró kurzusára, amit ő tart; Líra modulra. Emlékszem, nyár volt, Montenegróba utaztam el éppen. Utaztam tehát, mentem, és éreztem, hogy valami megfog hamarosan változni. Ezt a változást nagyon tudatosan vártam. Ahogy elkezdtem kamaszodni, éreztem, hogy tizenhat évesen valami nagyon szép dolog fog történni.
Azért szeretek augusztusban utazni a tengerpartra, Montenegróba vagy Horvátországba; mert valahogy vágyat érzek aziránt, hogy átadhassak barátaimnak, ismerőseimnek valamit abból a Balkán-mentalizmusból, amit turistaként nehéz megtapasztalni, átérezni. A nyárból egyenesen megérkezem ilyenkor az őszbe – bőrömön még ott a lángoló barnaság, fülemben a tenger morajlása, a dalmát férfiak éneke.
„Ha ujjaddal megérinted a tengert, az egész világgal kapcsolatba kerülsz.”
(Olia Savičević Ivančević) – pontosan így szoktam magamat érezni, s ha kell, gyalog elmennék a tengerig, mert nélküle nem kapnám meg azt a bizonyos ingert és levegővételt, ami születésem óta éltet, s amivel vagyok az, aki.Milyen világot találtál meg a családtörténetedben, melyek ehhez a régióhoz kötődn– Nagyapám horvát, nagymamám vajdasági magyar. Itt indult el az a fajta kötődés, ami bennem is él. Édesanyám kétféle lelkivilágból, két különböző éterből fogant meg.A hagyomány, miszerint minden évben heteket vagy hónapokat töltünk a tengeren, nem az én, vagy a bátyám születésénél kezdődött meg. Édesanyámék négyen voltak testvérek. Anna, Ági, Évi, Ivan. Minden évben, napfelkelte előtt, ásítozva, izgalomtól kipirosodott arccal, csomagokkal a hátukon beszálltak a Fiat kombi hátuljába. Komplett kis szobát varázsoltak maguknak, takarókból és párnákból. Így utaztak. Dida, a nagypapám pedig vezetett kitartóan. Mire felébredtek egy hajón találták magukat. Nem valamilyen hajón, hanem a hajón. Azon a hajón, amire ma már nem tárgyként tekintek, hanem a hozzátartozómnak.
A Jadrolinija beindította motorját Šibenik kikötőjében, felcsapva a sós-kék hullámokat, és megnyugtató hangos zümmögéssel indult meg arra a szigetre, amit szívem szerint önzően csak magamnak tartanék még, és nem osztoznék vele senki mással.
Megérkeztek tehát a szigetre. Érkezésükkor a Kabócák kórusa várta őket.
„Most, hogy megismerte a dallamot, rabja lett.
A bánat pedig várta, mintegy körözött fölötte.
Ő forró kövekről, üszkös fenyők törzséről
itta az álmot.
Akkor felhasadt a téridő-szövedék.
A bánat még mindig várta.
Kőben vagy? Kereslek.
Fában vagy? Utolérlek.
A halálomban vagy? Meg nem ismerlek.” – Ladik Katalin
A kezdetek kezdetén még csak sátraztak, ismerkedtek a szigettel. Nem találták meg rögtön a legcsendesebb, „legősibb” vonulatait, partszakaszait, szikláit, dombjait.
A nagybátyámnak pár évre rá komolyabb légúti fertőzése lett. Az orvos csak egyet tanácsolt: menjenek el valami tengerparti szigetre, építsenek egy faházat, s legyenek ott egész nyáron. Nagymamám és nagypapám így tett, nem tétováztak sokáig. Maguk építették fel azt a kis dalmát fakunyhót. Felmentek egészen a hegyre, arra a hegyre, ahonnan partizánok ugráltak lefelé a világháborúban.
Az évek jöttek mentek, a faházhoz épült még egy, édesanyám megismerte apámat, megszületett a két bátyám majd én. A sziget várt rám, és én vártam őt – tartottak szüleim kezükben, ahogy a tenger első hullámai megérintették bőrömet. Első szavam a tengerben volt – ahogy felkiáltottam benne: „Apa!” – megijesztett a víz hidegsége, s azóta is mindig megijeszt, megijeszt az, hogy mennyire élő, mennyire sós, mennyire végtelen, s mennyire káprázatos.
Az otthon az, ami talán az egyik legfontosabb számomra, és valószínűleg nem csak számomra, hanem sokunk számára. Én Magyarországon élek, viszont valamiért mindig is hiányérzetem volt. Szeretem Budapestet, de elsősorban nem a város miatt. Szeretem az embereket, akiket barátaimnak tekinthetek, szeretem a pezsgő irodalmi életet, a lehetőségeket – szeretem a Napkút kiadót kiknél megjelent első kötetem, a Légörvény, s kiknél megjelenik májusban a második – folytatólagosan; Kőhullás címmel. Mindez nagyon-nagyon fontos számomra. Túlzásba viszem, meglehet, de mégis igazán Horvátországban tudom elengedni magamat. Mint egy puha, meleg fotel. Nem csak a tenger miatt, egyáltalán nem. Máshogy néznek, máshogy mosolyognak, máshogy mozdulnak, máshogy tekintenek az ottaniak. Úgy érzem, hogy ez feltölt. Valami egészen különös, leírhatatlan erő ez. Menedék.
Nyáron születtem, júniusban. Nyaranként azóta is újra és újra megszületek.
Mi az, ami jellemzi írásmódod?
– Az írás számomra olyan, mint a tenger. Ha írok elmerülök, úszom, csak a mondatokkal foglalkozom. Legyek akár egy villamoson, vagy a szobám sarkában.
Ha írok – feldolgozok valamit. Feldolgozom a múltbéli élményeimet úgy, hogy közben fikciókba öntöm mindazokat.
Verseimben néhol jövőt megjelenítő, offenzív módon, melankolikus hanglejtéssel és stílusban, a szabadvers műfajában alkotok.
Az élő, inspiráló kapcsolat nagyon jó dolog! Esetedben ez kivel működött és hogyan?
– Petőcz Andrástól nem a szó szoros értelmében tanultam meg az írást. S ez az, ami igen ritka, és erős tulajdonság egy mesternél, tanárnál, vagy akár egy szerkesztőnél. Arra törekedett tanítványainál, s törekszik most is, hogy úgy tanítson, úgy korrigáljon, hogy az adott költő/író szövege hosszú távon fennmaradjon, stabilitást szerezzen, ne legyen túl személyes, túl kaptafás, túl szétszórt. Verseken, könyveken, történeteken keresztül tanít. Célja, hogy saját magunk jöjjünk rá a hibáinkra, és saját magunkat korrigáljuk ki.
Tudatosan kell építkezni – mint ahogyan tudatosan kell olvasni, és tudatosan kell tanulni – a tudásunkat minél távolabbi horizontokra kiterjeszteni. A költő halála után lesz csak igazán költő. Megérett költő. Amikor már életművet tudhat magának, meséket, történeteket, verseket, halhatatlanságot. Titkokat, melyeket már nem kérdezhetünk meg tőle, titkokat, melyeket már csak versei soraiból olvashatunk ki.
Ez fogott meg tehát a költészetben. Kihívás számomra. Nem mások miatt írok. Nem azért, mert bármit is kapni szeretnék érte. Írok, mert ha írok, úszom. Úszom, mert ahogy elhagytam anyai „burkomat” bele dobtak a tenger mélyébe. Először kis köröket, majd egyre nagyobb távokat igyekszem megtenni. Ha kifáradok, kicsit elmerülök, de újra és újra felúszom, és beúszom. Sziklafalra írom mindazt, amit úszásaim közben tapasztaltam. A sziklafal nyilvános, és lassacskán egy egész partszakaszt eláraszt. Így született meg a „Légörvény”, s így születik most meg a „Kőhullás”.
Nagy Lea két verse
Tenger
Messze van tőlünk. A távolban leselkedik ránk a horizont.
Szeretnénk, ha a tenger csak a miénk lenne. Ha nem osztozna senki
máson. Tobozok és fügék hullanak a sós partokra. Télen még
a kikötők lábaihoz is felcsapnak, csak azért, hogy újra simogassák
végtelen kékségét. Atomjaiban minden csapódás ott van. Szemez
az éggel. És beszélget Uránusszal. Halak tátogják minden kérését.
Senki sem ismerheti őt igazán. Ha bántják, visszacsap. Sósan, és
erősen. Mindent kilök magából. Itt ő parancsol. Lábadhoz dörgölőzik,
akárha egy macska, de eltol, ha megérzi bűzödet. Sír, és hallgat, egész nap.
Halászok mozdulatait lesi minden pillanatban. Színeit váltogatja, akár
egy kaméleon. Titkait a mélysége őrzi. Búvárokkal köt alkut, ha fenyegetik.
Parton nem járt sosem. Keresztre feszül, mert azt kérjük.
Messze van tőlünk. A távolban végtelenül leselkedik ránk.
Iránytű
Elvágyom. Egy innen alig látszó csillag bolygójára.
Hogy onnan nézve, ide vágyhassak el. Ide, a messziségbe.
Mint a megfáradt öregasszony a platónia tetején. Ahogy
sok ezer éve is már, ők is elvágynak a perem közepére. A
jegenyék csúcsán meghasadnak majd, mint a falnak támasztott
homlokzatok. Mert még zúg a vér. Mert még tart a hús.
A szarvasok félkörben fekszenek el mellettük.
Az öregasszony, és a kislány mellett.
Szarvaikkal irányt mutatnak a bolygók felé.
Onnan tudni, hogy mikor érdemes felnézni.
Szemeikkel irányt mutatnak a föld felé.
Innen tudni, hogy mikor érdemes nem lenézni.
Az öregasszony, s kislány örök kényelemben élnek.
Ők és a szarvasok. A szarvasok, akik irányt mutatnak nekik.
A harang dobban, a föld megmozdul. Innen tudni, hogy
már késő. A szarvasok szaladnak, az öregasszony süllyed.
A kislány álldogál továbbra is. Nézi maga körül a világot,
a süllyedő öregasszonyt, és a rohanó szarvasokat. A kislány
még friss és üde. Nem tud szaladni, és nem tud süllyedni sem.
Csak nézi a bolygót, számolja a perceket, nézi az irányt.
Elvágyódik. Egy innen alig látszó csillag bolygójára.
Hogy onnan nézve, ide vágyhasson el. Ide, a messziségbe.
