Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

TRIANON SZÁZ ÉVE – ZÚGNAK A HARANGOK (4.)

Novisadi vérleves

Újvidék az impériumváltás kezdetén

Tóth D. Lívia

2020. április 5., 18:48

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Kováts Antal temerini születésű tanító, költő, hírlapíró nemzettársaihoz hasonlóan 1918 késő őszén érkezett vissza a szeretett szülővárosába, Temerinbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonájaként Galíciában és Észak-Olaszországban harcolta végig az első világháborút. A Jugoszláv Királyi Had- és Tengerészügyi Minisztériumának 1930. február 17-ei keltezésű tanúsítványa szerint 1914. július 27-től 1918. november 4-éig látott el frontszolgálatot. Szülőfalujában egyöntetű elismerés övezte, és kortársai azt sem felejtették el, hogy 1918 zavaros őszén bátor, okos beszédével lecsillapította a népharagot, s megmentette a lincseléstől a községi önkormányzat hivatalnokait.(2) A dél-bácskai korabeli költő is érezte a megváltozott hangulatot: baljós árnyak szárnyaltak az éj leple alatt…

Újvidéki képeslap az 1920-as évek elejéről, az SZHSZ királyság bélyegével

Újvidéki képeslap az 1920-as évek elejéről, az SZHSZ királyság bélyegével

Akkoriban Újvidék a magyarországi szerbség jelentős központja volt. 1918 őszén azonban már egyre jobban erősödött az a szerb mozgalom is, amely a Délvidéknek a Monarchiától való elszakításáért és a Szerb Királysághoz való csatolásáért szállt síkra. Október 11-én megalakult a Szerb Nemzeti Bizottság is, amely „önvédelem” címen már nemcsak a nemzeti érdekek védelméért szállt síkra, hanem a Nemzeti Gárdának nevezett katonai alakulatok szervezésével a szerb és szövetséges csapatok bevonulását és hatalomátvételét készítette elő.

November 7-én éjjel már 400 tagot számlált az említett bizottság. Az aznapi értekezletre meghívták az újvidéki magisztrátus képviselőit is: Profuma Béla polgármestert, Payerle Nándor városi főkapitányt, Ribiczei Kálmán szenátort és Wachtl János rendőrségi tisztviselőt is. Tudatták velük, hogy a magisztrátus ideiglenesen még működni fog, de a Szerb Nemzeti Bizottság megbízottjai is részt vesznek a városi vezetőség munkájában, valamint a szerb csapatok bevonulásának előkészítésében. Ekkorra már fegyverrel is rendelkeztek, így eldöntötték, hogy Újvidéken és környékén átveszik a hatalmat.

HATALOMÁTVÉTEL ELLENÁLLÁS NÉLKÜL

A város 1918-ban ünnepelte a Mária Terézia királynőtől kapott elnevezés és városi jogok 170 éves évfordulóját, és vesztette azt el egy éjszaka alatt: november 9-én Újvidéket megszállta a szerb hadsereg Dunai Hadosztályának lovas egysége, amely ellenállás nélkül vonulhatott be a városba, és ezzel gyakorlatilag megszűnt a magyar közigazgatás.

Mindez még azelőtt történt, hogy a Károlyi-kormány az antant hatalmakkal fegyverszünetet kötött volna, amelynek hitelesítésére csak november 13-án került sor. A belgrádi katonai konvenció a szerbek által megszállt területek közigazgatását továbbra is a „helyi szervezetek” hatáskörében hagyta. A békekötésig tehát a közigazgatásnak változatlanul magyar kézben kellett volna maradnia.(3)

Ennek ellenére Újvidéken a katonaság bevonulását követően azonnal új városi hivatalnokokat neveztek ki, és átszervezték a városi igazgatást. Az újonnan megválasztottak feladata az volt, hogy előkészítsék és felügyeljék a Nagy Nemzetgyűlés képviselőinek megválasztását. A nemzetgyűlés megalakítását követően pedig november 25-én kikiáltották a Monarchiától való elszakadást is.

Idézet az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés 1918. november 25-én hozott határozatából:

„I. Kérjük a testvéri Szerbia kormányát, hogy a békekongresszuson képviselje érdekeinket.
Csatlakozhatunk a Szerb Királysághoz, amely eddigi működésével és fejlődésével garantálja a szabadságot, jogegyenlőséget, a minden irányú haladást, nemcsak a mi részünkre, hanem a velünk élő összes szláv és a nem szláv népeknek is. (…) A határainkban megmaradó nem szerb és nem szláv népeknek biztosítottak mind ama jogok, amely jogok által mint kisebbségi nemzeti létüket megőrizni és fejleszteni óhajtják. (…)
II. Bánát, Bácska és Baranya az entente Balkán hadsereg által megállapítandó határokon belül a mai napon, 1918. évi november 12/25-én Újvidéken megtartott népgyűlésen a nemzeti önrendelkezés magasztos elvei alapján Magyarországtól úgy államjogi, valamint politikai és gazdasági tekintetben elszakadottnak hirdeti ki magát.” (Hivatalos Újság. A Népkormány lapja. Novi Sad, 1918. december 8/21. 1. évf. 1. sz.)

Újvidék belvárosa

Újvidék belvárosa

Az Újvidéki Nagy Nemzetgyűlés által megválasztott Nagy Nemzeti Tanács a közigazgatási feladatok ellátására létrehozott egy új, szerb regionális közigazgatási szervet. A Bánát, Bácska, Baranya Nemzeti Igazgatóság a belgrádi katonai konvenció előírása ellenére azonnal megkezdte a magyar főispánok, alispánok, polgármesterek, jegyzők, a megyei és községi tisztségviselők elbocsátását, és helyükbe szakképzetlen, de „államhűségi” szempontból megbízható, főként szerb tisztségviselőket ültetett. Az első határozatok között szerepelt az, hogy megtiltják az Újvidékre való betelepülést. Ez persze nem vonatkozott a szerbekre, és általában a szláv származásúakra, de vonatkozott a németekre, a magyarokra és a zsidókra.

Mindezek mellett Újvidék óriási gondokkal küszködött: a város a katonaságok átvonulásának a színhelye volt, rengeteg sebesültet kellett ellátni. A városi iskolákban szünetelt a tanítás, mert hadikórházakká alakították át őket. Ennek érdekében történtek kilakoltatások is, az emberektől elvették az élelmet, letarolták a parkokat, mert nem volt mivel fűteni. Ezenkívül a város az orosz frontról visszatérő szerb katonáknak is köteles volt zsebpénzt adni.

A környező kisebb településeken sem volt jobb a helyzet, folyamatosak voltak a zavargások. A szerb hadsereg november 27-én Csúrogra is bevonult.

A csúrogi Mándics család tagjai: Anna, Ilonka, Illés, Istvánka és Mária (Megjelent a Magyar Szó 2010. június 6-ai számában)

A csúrogi Mándics család tagjai: Anna, Ilonka, Illés, Istvánka és Mária (Megjelent a Magyar Szó 2010. június 6-ai számában)

„1918 karácsony estéjén békés ünnepi hangulat árasztotta el a Tisza-parti sort, a halőr házától egészen a vásártérig. Annáéknál kilenc óra felé még pisklákolt a petróleumlámpa. A gyerekek már aludtak. Az asztalon pici karácsonyfa, amelyet Bellai sógor hozott. A karácsonyfán három-négy szaloncukor, aranypapírba csomagolt dió és száraz sütemények lógtak.
Egyszer csak az utca felől bakancsos lépteket lehetett hallani. Megálltak az ablak alatt, amelyen a zsalugáterek le voltak eresztve. Az ablak alól dobbanások zaja szűrődött be, és idegen férfiak beszélgetése. Hirtelen mind a két zsalugátert éktelenül verni kezdték puskatussal. A dörömbölésre fölébredtek a gyerekek. Ilonka, a legkisebb nagy sírásba kezdett, egészen belevörösödött, úgy sírt a félelemtől. Kis idő múlva a szerb katonák betörték a riglivel zárt kiskaput, és már a folyosón tolongtak. A konyhaajtót kezdték verdesni, feszegetni. A hátsó udvarban a Dungó kutya szakadatlanul ugatott. Amikor Anna kinyitotta a konyhaajtót a keblén síró Ilonkával, a katonák kissé meghökkentek. Három-négy embert látott a sötétben. Hirtelen ott termett a szomszéd Joco is, és egyre csak azt mondogatta a katonáknak, hogy ezek jó emberek, ne bántsák őket, hagyják el a házat. Rövid magyarázkodás után távoztak a betolakodók.
Ilonka egy év múlva meghalt. Az orvos szívbetegséget állapított meg nála. Akkor, azon a végzetes éjjelen, amikor a szerb katonák betörtek a házba, szörnyen megijedt. Az utca másik végén volt a temető, és Anna mindennap kijárt...” (Uri Ferenc: Egy csúrogi asszony élettörténete – Magyar Szó, 2004. 06. 17.)

Újvidéken a katonai igazgatás 1919 márciusáig tartott. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltásával ugyanis Belgrád sajátjának tekintette a megszállt területeket: a hatalom legfontosabb célja a nacionalizálás gyors megkezdése volt annak érdekében, hogy a határkérdés még a békeszerződés megkötése előtt eldőljön.4


A MAGYAR TISZTVISELŐKET ELZAVARTÁK

Bár 1919. december 5-én az SZHSZ Királyi Állam is aláírta a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, annak hatása területeinken nem volt észlelhető. Az utódállamok közül a belgrádi kormány az egyetlen, amely az optálási jog lejártáig (1922-ig) megtiltotta a magyarok politikai, kulturális szervezkedését, és nem gyakorolhatták választási jogukat sem: a délvidéki magyarságot kollektíve államellenes, irredenta kisebbségként tüntetik fel, akik, úgymond, engedelmes végrehajtói Budapest revizionista külpolitikájának.(4)

„A Nemzeti Kisebbségi Minisztérium beszámolója a miniszterelnöknek a megszállott délvidéki területekről szerzett információkról – Budapest, 1920. március 12.

… ahol változás észlelhető, az nem a javulás és a viszonyok konszolidációjának jegyében történik, hanem ellenkezőleg a közállapotok fokozatos rosszabbodását, az emberek türelme szakadtát és a helyzetnek napról-napra való elmérgesedését mutatja. (…) A szerb katonaság viselkedése a magyar és sváb lakossággal szemben (…) az utóbbi időben brutalitásában oly fokot ért el, mely minden emberi érzésnek teljes kipusztulását és a közerkölcs teljes süllyedését jelenti. (…)
Újvidéken nap-nap után vannak botozások. Indián községben (Szerém megye) [Ma: Inđija – elírás az eredeti szövegben] az ottani német lakosság műkedvelő előadást rendezett s ennek lefolyása után táncmulatság kezdődött. A szerbek közéjük elegyedtek, mivel azonban a nők velük táncolni nem voltak hajlandók, a szerbek fegyvereiket vették igénybe, vérengző állatokként rohantak meg egyeseket és körülbelül 6-8 embert kivégeztek, sokakat pedig életveszélyesen megsebesítettek. (…)
A szerbek az egész katonakötelezettséggel is csak pusztítani, kiirtani igyekszenek a magyar és sváb lakosságot. Elviszik az erős, egészséges embereket munkájuk, foglalkozásuk mellől, el családi tűzhelyüktől, le Albánia pocsolyalepte vidékeire, ahol tudják, hogy a dühöngő járványok miatt kevés számára van visszatérésre kilátás. (…) A sorozás elől azonban Magyarországra szöknek át, ami ellen a szerbek a legembertelenebb és minden jogérzéket a legmélyebben sértő rendszabályokra készülnek. A „Deutsche Volksblatt” március 6-ki száma közli, hogy minden olyan szülőre, kiknek gyermekei Pestre vagy bárhova szöknek a sorozások elől, elzárás vár. (…) már egyes szülőket ilyen okból megbotoztak. Brutalitásuk még a gyermekeket sem kerüli ki, kiket lépten-nyomon minden ok nélkül az utcán elvernek.” (Megjelent: Források a Délvidék történetéhez 3 – S nem törődtök vele, a holnap mit őröl. Hatodik síp alapítvány, Budapest, 1999.)

A szerbség Újvidéken nem érezte magát annyira veszélyeztetve, mint például Szabadkán vagy Zomborban. A déli területeken főleg azok esetében történtek meg a deportálások, akik korábban az állami hivatalokban dolgoztak.

Dékány István Trianoni árvák című könyvéhez készült adatbázis 73 újvidéki és 3 temerini lakos menedékkérelmét tartalmazza. A név szerint is megemlített személyek 1920 és 1922 között érkeztek többnyire Hidasnémetire és Szegedre, és meghurcoltatás miatt menekültjogi státuszt kértek az akkori magyar kormánytól. Foglalkozásukat illetően a legkülönfélébb társadalmi rétegeket képviselték: az állami elöljárók és földbirtokosok mellett egyetemi hallgatók, vasutasok, cipészek, lakatosok és házvezetőnők is kérelmezték a menekültjogot. Az adatbázis listái nem véglegesek: további kutatásokkal egészítik ki azok lajstromát, akik az 1920. június 4-ei trianoni békeszerződés után igényeltek menekültstátuszt.

Kováts Antal mellszobra a temerini községháza előtt (Tóth D. Lívia felvétele)

Kováts Antal mellszobra a temerini községháza előtt (Tóth D. Lívia felvétele)

A hatalomátvételt követően Újvidéken is elzavarták a magyar tisztviselőket, a hivatalok nemzeti alapon való megtisztítása mégsem tartott sokáig. Az újonnan elhelyezett szláv munkaerő ugyanis nem tudta megfelelően ellátni feladatát, így a magyarokat és a németeket, Belgrádtól eltitkolva, lassan visszahelyezték régi munkahelyeikre. Az viszont, aki tisztségviselőként akart dolgozni, fel kellett, hogy esküdjön az új hatalomra. Ugyanez vonatkozott azokra is, akik az oktatásban dolgoztak: fejet kellett hajtaniuk, amennyiben szülőföldjükön szerettek volna maradni. Az intézkedések Kováts Antalt sem kímélték...

„Egy 1921. szeptember 19-ei dokumentum szerint, hogy ne veszítse el állampolgárságát és munkahelyét, Belt Antal plébános, dr. Jeszenszki Béla jegyző, Buzás András, Leh Fülöp iskolaigazgató és az olvashatatlan aláírású iskolaszéki elnök előtt, mint „az állami népiskola tanítója” esküt tesz Sándor szerb-horvát-szlovén királyra. Sok más pedagógustársához hasonlóan 1924-ben átmenetelileg felfüggesztik tanítói állásából. Családja megélhetését kocsmai és lakodalmi muzsikálással biztosítja, emelett munkatársa az újvidéki Délbácskának (később Reggeli Újság).” (A halk szavú poéta. Csorba Béla: Kuffervizit, TAKT, 2018.)

A SZAVAZATI JOG

A folyamatos politikai válság megoldásának érdekében a hatalom 1922 végén ismét nemzetgyűlési választásokra készült. Voja Marinković belügyminiszter októberben jogfosztó rendelettel nehezítette meg a magyarok és németek választói névjegyzékre történő felkerülését: a képviselők a magyarok esetében arra hivatkoznak, hogy „a magyar kormány az optálási jog két évvel való meghosszabbítását kérte”. 1923. január 6-án hivatalosan is lezárták a választói névjegyzékeket, ami azt jelentette, hogy csak azok kaphattak szavazati jogot, akik eddig az időpontig felkerültek a jegyzékre, vagy reklamációjuk beérkezett a regisztrációval megbízott levéltárba. Február elején már arról cikkezett az újvidéki magyar sajtó, hogy a törvényszék egyáltalán nem fogadja el a január 6-a után benyújtott panaszokat, ezáltal a városban több mint ezer magyar maradt ki a névjegyzékből. Ugyanakkor a szabadkai Bácsmegyei Napló, megbízható forrásokra hivatkozva, azt írja, hogy az újvidéki rendőrség február elején felterjesztést intézett a belügyminisztériumhoz annak érdekében, hogy az országból és a városból tiltsák ki a megbízhatatlan elemeket.(5)

A bizonytalan jogi és politikai helyzet azonnal kiváltotta a szerb pártok étvágyát az esetleges gazdátlanul maradó magyar (és más kisebbségi) szavazatok iránt. Elkezdődtek a spekulációk, majd az ígérgetések, a zsarolások és végül a támadások is. Január 20-án az esti órákban húsz, fekete álarcot viselő támadó rontott be az újvidéki Délbácska szerkesztőségébe, egy székkel leütötték dr. Szlezák Rezső szerkesztőt, megsebesítették Pupics Ottót, a lap munkatársát, a szerkesztőség berendezését pedig szétrombolták.(5)

Délbácska, 1924.10.30. (Dávid Csilla felvétele, Forrás: Matica Srpska)

Délbácska, 1924.10.30. (Dávid Csilla felvétele, Forrás: Matica Srpska)

Az 1923. március 18-ára időzített parlamenti választásokon végül harminckét párt indult, országos szinten összesen háromszáztizenkét különböző listát állítottak, s a jelöltek száma meghaladta a 2600-at. Csuka Zoltán író, a Vajdaság napilap munkatársa, riportban számolt be a Temerinben tapasztaltakról. Írásában kiemeli, hogy a helyi voksokért hat párt is küzdött: legtöbb kilátással a szocialisták, a Protics-pártiak és a németek indultak. A demokraták is fölléptek, de nem kaptak sok szavazatot.5-1 Végül a szocialisták, abszolút többséget szerezve, fölényesen győztek. A választási eredményekről a Délbácska hírlap is beszámolt:

„A szocialistákat és Davidovics-párti demokratákat támogató magyarok önmaguk és fajuk iránti könnyelmű kötelességmulasztást követtek el akkor, amikor igazi magyar meggondolatlansággal megalakítottak Temerinben egy olyan pártot, amely, ha másra nem, arra alkalmas lesz, hogy megbontsa a temerini magyarság egységét. Ígérni könnyű, és nincs is egyetlen olyan szónoka egyetlen olyan pártnak sem, amely fukarkodna az ígéretekkel. Temerinben is ígértek. Türelmes iskolapolitikát, becsületes agrárreformot, községi választásokat. Mindent és egyképpen ígértek demokraták és szocialisták. (...) A szándék azonban még nem cselekedet.” (Magyarok Temerinben. Délbácska, 1924. október 30., 1.)


AZ AGRÁRREFORM

Mindeközben javában folyt a délszláv agrárreform megvalósítása is: a többségben magyar és német kézben levő nagybirtokokat nacionalizálták (kisajátították). A trianoni békeszerződés után a korábban virágzó temerini Ferbach-uradalom is a nemzeti alapon végrehajtott intézkedések áldozatává vált. A korabeli sajtó szerint mintagazdaságnak számító, 4600 katasztrális holdat művelő nagybirtok az Öregmajor környéki 400 holdra zsugorodott. A birtokosokat ugyanis erőteljesen sújtotta az ún. hadinyereség utáni és a vagyoni jövedelemre kirótt, megnövelt adóteher. Özvegy Fernbach Antalné is tetemes összeggel, 327 500 dinárral tartozott az állami adóhivatalnak, ezért 1923. december 14-ére és 23-ára árverést rendeltek el az öregmajori (antalházi) birtokán.(2)

Délbácska, 1923.12.05. (Dávid Csilla felvétele, Forrás: Matica Srpska)

Délbácska, 1923.12.05. (Dávid Csilla felvétele, Forrás: Matica Srpska)

„Árverésre kerül négyszáz métermázsa búza, kétszázötven métermázsa tengeri, tizenhét darab ló félévestől négyévesig és egy cséplőgép lokomotívval, de elevátor nélkül. (…) Az állatanyag, a termés és a cséplőgép elárverezése katasztrofális helyzetbe hozza a Fernbach-féle uradalmat, amely fölött az agrárreform – talán karácsonyi ajándékkul – a lélekharangot kondítja meg.” (Kettős árverés a Fernbach-birtok ellen. Délbácska, 1923. december 5., 3.)

Az agrárreformmal nem csak a birtokos osztályt gyöngítették meg, de megfosztották munkájuktól az idényjellegű tevékenységből élők tömegeit is. A hatalom ugyanis a nem szláv származású agrár-érdekelteket (magyarokat, németeket, románokat) kirekesztette a földosztásból, a kisajátított nagybirtokokat pedig a Vajdaságba telepített, zömmel szerb nemzetiségű dobrovoljacok között osztotta szét. Ezzel nyomorba döntötte a két kezük munkájából élő, földnélküli, vagy csupán egy-két holdat birtokló helyi magyar lakosokat is.(2)

Ebben az időben Temerinnek mintegy 10 ezer lakosa volt, a helyi földnélküliek 41,41 százaléka magyar, 18,18 százaléka pedig német nemzetiségű. Ezzel egy időben Bácskában a magyarok 10 százaléka számított föld nélküli agrárproletárnak…(2-1) A temerini magyarok sanyarú sorsáról a Vajdaság napilap is beszámolt:

Délbácska, 1925.12.25. (Dávid Csilla felvétele, Forrás: Matica Srpska)

Délbácska, 1925.12.25. (Dávid Csilla felvétele, Forrás: Matica Srpska)

„Már vége van a munkának: az egyik épülő villa vakolatlan téglafalai között rögtönzött tűzhelyen vacsora fől. (…) Két nyúlánk temerini lány és két tagban szakadt legény, ott esteledik rájuk nap-nap után a tisztiviselőtelepen.
– Sokat dolgoznak itt Temerinből?
– Ó, nagyon sokan – mondják –, a hétfő hajnali vonattal legalább ötszáz temerini ember jön ide Novisadra, az asszonynépet nem is számítva… De azok is vannak legalább ugyanennyien. (…) Mind itt dolgoznak az építkezésnél, gyárakban, fatelepeken, sőt nyár fele még Kamenicára is átmennek szőlőt kapálni. De nemcsak Novisadon, hanem az egész Bácskában elszéledtek a temeriniek. A falu harmadrésze idegenben jár munkára. (…) Amióta feloszlatták az uradalmat, nincs munkánk odahaza. Akkor részt kaptunk az uradalomból, a mi családunk hat holdat munkált… A részből telt kenyérre, ruhára, mindenre… Most azonban… (…)
– És mennyi bért kapnak?
– Tíz koronát óránként – mondja az egyik leány. – Mert mi csak napszámosok vagyunk… (…) Minden rámegy az élelemre. Itt alszunk a félig kész házban, csak vasárnap megyünk haza. Sokszor gyalog, hogy ne kelljen vasutat fizetni. (…)
– És nehéz dolguk van itten?
Bágyadtan mondja a törődött, poros ruhájú fiatal lány:
– Ma nagyon nehéz munkánk volt… Egész nap sarat hordtunk a padlásra...” (p.t. – Páll Tamás: Temerini magyarok sorsa. Vajdaság, 1923. március 24., 2.)-(2)

A jugoszláv agrárreform egyik leplezett, de ennek ellenére nyilvánvaló célja az volt, hogy demográfiai fölényhez juttassák a szláv, s azon belül is mindenekelőtt a szerb elemet. A belgrádi kivándorlási politika hallgatólagosan ehhez a hosszú távú tervhez igazodott. A kor kiváló, a magyarság ügye iránt elkötelezett újságírójának, Csuka Jánosnak is feltűnt, hogy az egyébként igen bizalmatlan szerb hatóság milyen nagyvonalú előzékenységgel kezelte a kitelepedni szándékozó vajdasági magyarok útlevélkérelmét.(7) Mindezt pedig hallgatólagosan nyugtázták külföldön is…

__________________________________________________

Források:
(1) Az újvidéki történések kronológiai áttekintése Ózer Ágnessel, az Újvidéki Városi Múzeum történészével készített riport alapján készült. Halász Gyula: Újvidék a szerb mozgalom központja volt, Magyar Szó, 2010. június 6.
(2) Csorba Béla kutatásai alapján. Csorba Béla: Kuffervizit, TAKT, 2018. / 2-1 Forrás: Agrarna reforma i kolonizacija u Bačkoj, Matica srpska, 1968., 252–253.
(3) A. Sajti Enikő: A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került magyarok (1918–1921)
(4) A. Sajti Enikő: A délvidéki magyarság politikai helyzete a két világháború között című munkája alapján. Megjelent a Székelyföld 2000/8. számában.
(5) Csorba Béla: „...szalmaszálon bukdácsol a sorsunk...” című írása alapján. Csorba Béla: Kérdések és látleletek. Forum Könyvkiadó Intézet, 2017 / 5-1 Forrás: Vajdaság, 1923. március 20., 3.
(7) Csorba Béla: „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni...”. Bácsország, 2014/2. (69. szám)


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége