A magyar kultúra napja – 2020

„Nem szerettem kitérni a kihívások elől”

Bemutatjuk a Magyar Életfa díjjal kitüntetett Csorba Béla néprajzkutatót

Nagy Magdolna

2020. február 24., 21:26 >> 2020. február 24., 22:32

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Csorba Béla: Igyekeztem megmaradni plebejusnak (Gergely Árpád felvétele)

Csorba Béla: Igyekeztem megmaradni plebejusnak (Gergely Árpád felvétele)

Magyar Életfa díjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Csorba Béla néprajzkutatót, tanárt, helytörténészt, költőt, publicistát és politikust. A magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén átnyújtott díjak nyomán döbbentem rá, mennyire ritka alkalom volt ez, merthogy szerteágazó, gazdag életművét nemigen kísérték elismerések, díjak, kitüntetések. Ha furcsán hangzik is, ez talán mégis így természetes. Vannak, akik egyszerűen nem arra születnek.

A felemelő ünnepséget követően megkíséreltük közösen bebarangolni munkássága különböző állomásait, és kissé a jövőbe is tekinteni. Elvégre sok feldolgozásra váró anyag van a tarsolyában, ötletekben sincs hiány, és bizonyosan a tettrekészség sem marad el. Kérem, tekintsenek el a tegeződéstől, minthogy régi ismerősökként, falubeliekként beszélgettünk.

A díjhoz gratulálva először is az jut eszünkbe, valóban teljes-e a sorrend, hiszen kivételesen sokoldalú embernek ismerünk, változatos érdeklődéssel.

– Az ember általában arra a legbüszkébb, ha olyasvalamiben ér el sikert, amihez voltaképpen nem ért. Egyszer a temerini Új soron megállítottam egy kapálóekét magával hurcoló, tébolyultan rohanó lovat. A sínbusz kürtjelétől ijedt meg, az utánaszaladók hangos szitkai meg további vágtára serkentették. Persze nem kell itt vadnyugati musztángok befogási filmjeleneteire gondolni. A szeretetet az állatok megérzik. De nem is tudom, ezzel mit akarok mondani. Lehet, hogy erre vagyok a legbüszkébb?

Egyszerre vagy nyitott és termékeny különböző területeken évtizedek óta, és a skála esetedben a játékos gyermekversektől az éles politikai csatározásig terjed. Minden egyaránt fontos számodra?

– Nem szerettem kitérni a kihívások elől. Az utcai verekedések során gyerekkoromban is a legtöbbször azért vertek meg, mert gyáva voltam elszaladni, és addig ütöttek, hogy lassan kialakult bennem valamiféle tartás. Önérzet, bátorság? Meg hogy az embernek, minden embernek van dolga a világban, amit neki kell megcsinálni, mert lehet, hogy helyette soha senki más nem fogja, nem akarja vagy nem tudja. És mellesleg az sem árt, ha meg is tudja védeni magát. Tizenkét éves voltam, amikor apánk nagyon fiatalon meghalt, és ez a trauma engem egycsapásra, a kelleténél korábban, felnőtté tett, nem testalkatomban vagy fizikai erőmben, mert eléggé vézna gyerkőc voltam, hanem a szemléletemben.

Etnográfiai gyűjtőmunkával és folklorisztikai kutatásokkal 1974 óta foglalkozol. Több tanulmány és cikk, egy monográfia, öt tanulmánykötet, egy gyermekjáték-, egy népballada-gyűjtemény, valamint egy társszerzővel készült anekdotagyűjteményed jelent meg e tárgykörből, ha pontos az összegzés. Mi van még a tarsolyodban? Számíthatunk-e további néprajzi jellegű publikációkra?

– Valójában ez nem olyan sok, sőt sokkal kevesebb, mint amennyit normális körülmények között tehettem volna. Tény, hogy a folyamatos napi politikai feladatok rengeteg időmet elrabolták. Szerbiában kisebbségvédelemmel foglalkozni a kilencvenes években egyáltalán nem volt gyerekjáték. Ha az ember komolyan vette a szerepét, azért nem jutalom járt, hanem szinte állandó fenyegetettség. Erről nemigen szoktunk beszélni, de mindezt a családom is megérezte. Amikor létrehoztuk a VMDK-t, azt gondoltam, hogy az én napi politikai szereplésem hamarosan véget ér, hiszen majd „a hozzáértő, okos nép gyülekezete” két-három év múlva hozzálát az önkormányzáshoz. Azonban gyorsan rá kellett döbbennünk, hogy milyen kevés a nemcsak okoskodni, de cselekedni is tudó és akaró ember. És akkor még a tudatosan gáncsoskodókról nem is beszéltem. A kilencvenes évek balkáni háborúi tovább ritkították a magyarság sorait, sokan elmentek. Ilyen körülmények között bűn, sőt árulás lett volna kiszállnom a politikából. Így aztán folklorisztikai kutatásokra a kilencvenes években nagyon kevés időm jutott, de egy keveset erre is mindig próbáltam szakítani.

A hetvenes évek dereka óta tanárként dolgoztál 2015-ös nyugdíjaztatásodig, miközben folyamatosan publikáltál, aktív részese voltál és vagy a vajdasági magyar irodalmi és szellemi életnek. Az eltelt évtizedekben voltak igazán izgalmas vagy éppen vészterhes időszakok. Melyek hagytak mélyebb nyomot rajtad, a közösségünkön?

– A legszebb évek számomra azok voltak, amikor Temerinben középiskolás fiatalokat taníthattam, amikor még magam is hittem a pedagógiai erosz emberformáló és világalakító erejében. Talán szerencsém is volt, rendkívül tehetséges nemzedékek kerültek a kezem alá. Ők nem is sejtik, hogy milyen sokat köszönhetek nekik. Ekkoriban kezdődtek az első közéleti küzdelmek is az életemben. A középiskolából majdnem kirúgtak, mert a magyar tanulók oldalára álltam, amikor meg akarták tiltani nekik egyfajta balkáni multikulti nevében, amit akkor eufemisztikusan „zajedništvo”-nak neveztek, hogy önkörükben szervezzenek a végzősöknek évzáró zenés bankettet. Ilyen esetek 1980 táján máshol is voltak, ekkor kezdett nyomulni az az ideológia, amely pár év múlva Milošević pusztító és önpusztító gyakorlatában tetőzött. De nincs új a nap alatt, hallom, van olyan középiskola, ahol ismét előkerült ugyanez a nagyszerb kártya, a régihez hasonló demagóg érveléssel.

Három évvel később az Új Symposion szerkesztőségének Major Nándor és a tartományi kommunista vezetők általi szétrúgását tapasztalhattam meg Sziveri János oldalán. Szinte ezzel egy időben, alig néhány hónapja lehettem a Magyar Tanszéken, amikor egymásnak ugrottak a kutatók és az oktatók. Ez arra a módszerre emlékeztetett, amikor a rabtársakat rabtársakkal nyuvasztják ki a hatalmon levők, hogy az ő kezük tiszta maradjon. Ekkoriban a kulisszák mögött már keményen dúlt a belgrádi és a vajdasági állambiztonsági szervek közötti küzdelem. Ma még fogalmunk sincs, mindennek miféle lecsapódásai lehettek a vajdasági magyar ügyekre, de hogy voltak, az biztos. Talán ebben a kérdésben is világosabban láthatunk, ha egyszer megnyílnak az állambiztonsági titkos irattárak.

Hát, ami a vészterhes időket illeti, azokból később sem volt hiány. 1991 nyarán tettlegességig fajuló asszonytüntetés volt a temerini piactéren a háború ellen. A kissé vinjakgőzös háborúpárti ellentüntetők megtámadták a helyi múzeumot is, ahol többedmagammal tiltakozó sztrájkot folytattunk már több napja. Itt is elcsattant pár kijózanító pofon, és a támadók lógó orral távoztak, nekem meg, szerencsére, nem kellett bevetnem ellenük a porral oltó tűzoltókészüléket, pedig már a biztosítószöget is kihúztam. Ez persze nem mentett meg a sorsomtól. December 17-én kijött Temerinbe Lazarević, az újvidéki hadtest parancsnoka, akkor még csak ezredes volt, hogy a képviselő-testületi ülésen a katonai szolgálatot megtagadók feljelentésére buzdítsa a városatyákat. Én ezt becstelenségnek tartottam, és véleményemet el is mondtam a szószékről. Általános zűrzavar támadt a teremben, az ülést az elnök egy időre megszakította. Később tudtam meg, hogy a dühtől tajtékzó Lazarević azt mondta, ezt a rendkívül veszélyes embert a következő transzporttal azonnal a frontra kell vinni. Pedig én nem éreztem semmiféle rendkívüliséget abban, amit teszek, egyszerűen csak tisztességes akartam maradni. Azután tényleg jöttek értem, házkutatást is tartottak, de valahogy mindig sikerült kereket oldanom, negyven napig. Akkor dobott fel egy besúgó. A történet többi része meg már ismert. Sokan kiálltak a kiszabadításom érdekében, itthon is, külföldön is, magyarok is, szerbek is. Számomra mégis az volt a leginkább megható, amikor a temerini templomkapuban odajött hozzám egy idősebb asszony, végigsimított a kezével, és ezt mondta: „Minden szentmise előtt közösen imádkoztunk magáért, hogy kiengedjék.” Ezeket a dolgokat nem lehet elégszer megköszönni, sem elfelejteni.

De hogy a kérdéseid második felére is válaszoljak, az elkövetkező években elsősorban azokat az anyagaimat szeretném rendezni és publikálni, amelyeket jegyzetfüzetekben, cédulákon, magnókazettákon őrzök.

Temerin jelentős hely az életedben, és azt hiszem, ez fordítva is igaz: te magad is nagyon fontos vagy a temeriniek életében. Nemcsak arra gondolok, hogy alapító tagja voltál a művelődési körnek, a TAKT-nak, a Temerini Helytörténeti Múzeumnak, bábáskodtál a tájház létrehozásában, részt veszel a település politikai arculatának formálásában stb., hanem elsősorban arra, hogy ha baj volt, rád lehetett számítani. Ez az értelmiség alapvető kötelessége? Bár prózaian hangzik, de talán nem felesleges kérdés: hol tart, hol van az értelmiség?

– Egyszer, nagyon-nagyon régen, még kamaszkoromban hallottam Kodály Zoltánt beszélni a rádióban. Többek között valami, általam már elfelejtett nevű településen egy szívó-nyomó kút fúrásának pénzügyi támogatását sürgette. Egy Kodály, aki akkor már a világ egyik legnagyobb élő zeneszerzője volt! Ha neki ez nem volt bagatell ügy, akkor mi, nála sokkal jelentéktelenebb emberek honnan vehetnénk a bátorságot, hogy ölbe tett kézzel nézzük ember- és nemzettársaink számtalan jóval nagyobb gondját és baját?

A nagyanyám, aki több mint négy éven át rám áldozta kicsi özvegyi nyugdíját, amit kubikos nagyapám után kapott, alig várta, hogy megszerezzem az egyetemi diplomát, és hogy szavaival szólva „úri ember” legyek. Hogy milyen sokat jelentett számára az úriemberség, azt csak az értheti meg, aki életében örökké dolgozott, és mégis szegény maradt. Értetlenül nézett rám, amikor kifejtettem neki, én bizony nem akarok „úri ember” lenni. Persze én is egyoldalúan értelmeztem ezt a fogalmat, de ennek az egyoldalúságnak is megvolt és megvan a máig érvényes igazságmagva. Sosem szerettem azokat az értelmiségieket, akik karrierjük csúcsára szinte még fel sem érve azonnal hátat fordítottak a fajtájuknak, elfelejtették, hogy honnan jöttek. Egyszóval nem szerettem sem az osztályhatalomra törő értelmiséget, sem a globalista kapitalizmus hatalmasainak kiszolgálóit. Igyekeztem megmaradni plebejusnak.

Helytörténeti kutatásaid mellett rendkívüli jelentőségű az 1944–45-ös események feltárása, a temerini áldozatokról való megemlékezés, a járeki koncentrációs tábort fedő homály szétoszlatása. Elégedettek lehetünk az ezen a téren elért eddigi eredményekkel? Mennyi időre van még szükség, hogy szorongás nélkül tudjunk beszélni ezekről az eseményekről, hogy az erkölcsi rehabilitációval a jogi és a történelmi igazságtétel is megtörténjen?

– Semmiképpen sem lehetünk elégedettek. A kutatások megakadtak, a szerb oldal szemmel láthatóan úgy érzi, hogy elhátrált a falig, pedig még súlyos tartozásai vannak minden téren.

Mindazonáltal azt gondolom, hogy ma már szorongásra talán nincs többé ok. Emlékezz csak, a nyolcvanas években még géppisztolyos belügyesek vitték be a rendőrállomásra azokat az asszonyokat, akik körülbetonoztatták a „közös sírt”, ahogy a temeriniek a legnagyobb tömegsírt nevezik. Azóta nagyot fordult a világ, még ha nem is eleget.

Politikai tevékenységed kezdete a múlt század nyolcvanas éveire tehető. Azóta alaposan megváltoztak a körülmények. Megítélésed szerint jó irányban halad a vajdasági magyar politikum?

– A kisebbségi autonómia igényéről nem szabad lemondani semmilyen áron. Ugyanakkor itt van a nyakunkon a migránskérdés. Ez egész Európa jövőjét meghatározza. Ebben a kezdet kezdetétől fogva, fenntartás nélkül egyetértettem Orbán Viktor politikájával, s az első röszkei támadás idején a VMDP volt az egyetlen párt, amelyik szembeszállt, és nyíltan elítélte a Magyarország elleni kardcsörtetést. Mint láttuk Kelebiánál, a szerb politika jó irányban változott, de migránsügyben még több határozottságra lenne szükség. Ennek hiányát Észak-Bácska és Észak-Bánát lakói szenvedik el. Az ő érdekeiket a magyar politikumnak az eddigieknél még határozottabban kell képviselnie. Ugyanakkor úgy látom, hogy a vajdasági magyar pártok, a VMSZ-t és a VMDP-t is beleértve, községeinkben nem mindig tudták megakadályozni a magyarok háttérbe szorulását a káderpolitika és a foglalkoztatáspolitika terén.

Tekintettel arra, hogy három kisgyermek nagyapja vagy, joggal várjuk el, hogy újabb gyermekversekkel jelentkezel, esetleg kötettel is megleped az olvasókat.

– Igyekszem majd igyekezni.

Talán a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életműdíja, a Magyar Életfa díj is további munkára serkent.

– Mondjuk úgy, hogy talán. A díjak néha alaptalan fontosságtudattal párosulnak, ezt viszont szeretném elkerülni.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége