A teniszezőlány

A zentai Molnár Ibolya napokban tölti be a 99. életévét – Teniszezett, zongorázott, varrt, tanított

Gergely József

2020. február 23., 16:09 >> 2020. február 23., 17:09

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

A zentai Molnár Ibolya február 25-én tölti be 99. életévét. Egyedül tengeti öreg napjait a zentai gimnázium mögötti kis házában, életkedvét azonban megőrizte mind a mai napig. Ma is mindenről meg van a véleménye, el lehet vele beszélgetni irodalomról, zenéről, bármiről. Sajnos, mint mondja, a zongorabillentyűk már nem akarnak engedelmeskedni az ujjainak, pedig valamikor még a cigányzenészekkel is játszott, kotta nélkül tudta a magyar nótákat. A férje kántor volt, a zene, az ének kitöltötte mindennapjaikat.

Ibolya néni a napokban tölti a 99. életévét (Fotó: Gergely József)

Ibolya néni a napokban tölti a 99. életévét (Fotó: Gergely József)

A közelgő születésnapja alkalmából a napokban Ibolya nénit felkereste a zentai teniszklub néhány tagja, Stevan Terzić, a klub elnöke, valamint Petar Terzić és Dragan Bukvić, a klub tiszteletbeli tagjai. Virággal és teniszütővel díszített mézesszível köszöntötték a teniszklub egykor feltűnően csinos tagját. Elbeszélgettek vele, hogy milyen volt akkor a teniszjáték. Ibolya néni ma is meg-megnéz egy teniszmérkőzést, de mind mondta, ez a mai erőtenisz neki nem tetszik. Agyon akarják egymást ütni a labdával.

ÚRI SPORT A TENISZ

– Annak idején, fiatal lány koromban nagyon szerettem teniszezni. A mai kuglipálya mögött is volt pálya, amolyan agyagos, földes, majd később salakos. Ide jártunk szinte naponta játszani, jól szórakoztunk, sokat nevettünk, különösen a páros mérkőzéseken. Nem az volt a cél, hogy minden áron nyerjünk, bár a házibajnokságok alkalmával igyekeztünk. Szerettem teniszezni, a tenyeres ütéseket szerettem, az könnyebb volt. Jókat ugrabugráltunk, örömteniszt játszottunk. A szerválást nem erőltettük, mint ahogyan ma, tiszta erőből ütik meg a labdát, ami majd leviszi a másiknak a fejét. Spóroltunk a labdákkal, mert drága volt.

Ibolya fiatal lánykorában a zentai teniszezőkkel középen kék felsőben

Ibolya fiatal lánykorában a zentai teniszezőkkel középen kék felsőben

A fehér sport akkoriban is úri sportnak számított, jobban, mint ma. Szerencsére az apám, Molnár Vince, akit csak Szipánnak hívtak, nyomdát üzemeltetett, Összetartás címmel lapot adott ki, majd könyvkereskedést nyitott, volt pénze és meg tudta venni a felszerelést, ütőt, labdákat, ruhát, cipőt. Akkoriban az ütő húrja még állati bélből készült és nem lehetett akkorákat ütni vele, mint a mai ütőkkel. Ha elszakadt a húr, vittük javítani, nem vettünk másik ütőt. Mindig mindenkinek fehér teniszruhát kellett felvenni, ha megjelent a pályán. Egy ízben kék felsőben játszottam és megszóltak érte. Zentán híres szűcs házaspár volt a Vébel, ők kezdtek bennünket tanítani, fiuk, a Vébel Lajos, a Magyar Szó újságírója, főszerkesztője volt, ő is járt le a teniszpályára, meg a Holló ügyvéd fiai.

Tizenöt éves koromban kezdtem teniszezni. A Rózsi néném, a Tolmácsi Géza anyja vitt le a pályára. Jó társaságom volt, a Szeli Pista feleségével is teniszeztem. Két teniszpálya volt a Népkertben, az egyik, az elegánsabb az első lejárónál, ide a gazdag zsidó lányok jártak. A másik pálya, amelyiken mi játszottunk, az a mostani Kioszk vendéglő mögött volt.

Amikor mentünk haza a teniszről, bementünk a Kioszkba, ahol cigányzenére táncoltunk. Szerettem nótázni, az unokahúgommal egyszer egy óra alatt összeírtunk százötven nótát. A Népkertben lent volt a Johannis cukrászdája, hazafelé oda is be-betértünk. Jó társaságunk volt, együtt jártunk le a Tiszára is fürödni, akkoriban még volt fürdőház a vízen, ahol elkülönítve fürödtek a nők és a férfiak. Sokat szórakoztunk együtt, fiatalok, gondtalanok voltunk. Udvarló is akadt szép számmal, de ha nem tetszett valamelyik legény modora, nem is álltam vele szóba. Egyszer a Vass vendéglősnek a fia, a Jenci, hogy mit gondolt, mit nem, de kihúzta alólam a széket, amikor le akartam ülni, letottyantam, de mindjárt fel is pattantam és olyan pofont lekevertem neki, hogy elkezdett a huszonéves fiatalúr sírni. Lobbanékony voltam, aki megérdemelte, megkapta tőlem a magáét.

A zentai teniszklub képviselői Dragan Bukvić, Petar és Stevan Terzić felköszöntötték Ibolya nénit (Fotó: Gergely József)

A zentai teniszklub képviselői Dragan Bukvić, Petar és Stevan Terzić felköszöntötték Ibolya nénit (Fotó: Gergely József)

A Royal Hotelban, a kerthelyiségben télen voltak teadélutánok, nyáron meg fagylaltdélutánok, kellemes zene mellett békésen lehetett szórakozni, beszélgetni. Nem volt az a lármás ugrabugra, mint manapság. Csodás szép kis Tisza-parti város volt Zenta. A zsidóknak volt külön társaságuk, a szerbeknek is volt, a magyaroknak is. Senki nem bántotta a másikat, békésen megfértünk egymás mellett, nem volt gyűlölködés.

Voltak azért különös események, botrányok. Lehettem olyan 17 éves forma, amikor a zentai szerb rendőrkapitányt meggyilkolták a „szlaváján.” A saját nyomozója lőtte le a felettesét. Állítólag abból indult ki a konfliktus, hogy a rendőrkapitány bizonyára ittasan a szolgálati pisztolyából elkezdett lövöldözni a levegőbe. A nyomozója figyelmeztette, hogy ezt ne csinálja, nem szabad, veszélyes, de rendőrkapitány csak nem hagyta abba a lövöldözést, ekkor a nyomozó a saját szolgálati fegyverével lelőtte a főnökét.

A HÁBORÚ BAJT HOZOTT

– A barátnőimmel, a ma is Ausztráliában élő Bayer Irénnel összefogtunk és gyűjtést szerveztünk, mentünk házról házra, boltról boltra, lisztet, cukrot, ki mit tudott adni, kértünk a szegény gyerekek javára. Az adományokból a Gere tisztelendő atya szegény konyhájában készíttetett ételeket a rászoruló gyerekeknek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a szegény gyerekeknek tudtunk adományokat gyűjteni az atya szegénykonyhájára.

A háború felborította a nyugalmat, a békés együttélést. A zsidók, szerbek, magyarok jól meg voltunk Zentán, de a háború elrontott mindent. Addig éltünk békében és viszonylag gondtalanul, amíg apámnak megvolt a könyvkereskedése a mai kis Napredak papír és írószerbolt helyén. A leghíresebb regényeket meg lehetett itt vásárolni, magyar szépirodalmi kötetekből lehetett válogatni, de volt az üzletben csomagolópapír, tankönyvek, füzetek, ceruzák, tinta literszámra, üvegben. Tele volt az üzlet áruval. A háború végén egyik napról a másikra az új rezsim lefoglalta, államosította apám boltját.

Négyéves gimnáziumba jártam, ahol a magyar mellett csak a számtant és a hittant tanultuk magyarul. A Simon Miska bácsi a számtant tanította, a Teleki bácsi volt a magyartanár, aki a tűzoltóknál is valami fő-fő volt, a Flitner Béla pedig a hitoktatónk volt. A többi tantárgyat szerbül tanultuk volna, de nem voltak szerb anyanyelvű tanáraink, hanem orosz menekültek tanítottak, akik maguk se tudtak rendesen szerbül, oroszosan beszéltek. A biológiát meg a többit szóról szóra be kellett magolni szerbül, mert azt se tudtuk mit is kérdeznek.

Ibolya: „Állandóan engem fényképeztek a teniszpályán, meg a fürdőházban a Tiszán

Ibolya: „Állandóan engem fényképeztek a teniszpályán, meg a fürdőházban a Tiszán

Hétvégeken bálba jártunk, hosszú ruhában, de nem engedtek be mindenkit a bálba, csak azokat, akik meg voltak híva. Amíg férjhez nem mentem, 22 éves koromban, addig sokat jártam társasággal szórakozni, teniszezni, a Tiszára csónakázni, fürödni, de utána már erre nem volt mód. A férjem kántorként dolgozott, ami nem jelentett nagy jövedelmet.

Megrázó emlékként maradt meg bennem a háború idejéből, amikor összegyűjtötték és elhurcolták a zentai zsidókat. A főtérre nézett a kántorlakás ablaka, amikor egyszer kinéztem, hát látom, hogy üres, kihalt a város, sehol senki, három horogkeresztes tank áll a téren. Másnap szedték össze a zsidókat. Sok volt a nyilaskeresztes a városban, azokat utáltuk, nem barátkoztunk a nyilas fiatalemberekkel.

A férjem jó hangú kántor volt, a mostani Szent István kápolnában. Én neveltem a két gyerekünket, meg varrtam, hogy meg tudjunk élni. A kántorfizetés alacsony volt, mert elvették a földeket az egyháztól is. Fogtam magam, eladtam a biciklimet és vettem rajta varrógépet, meg tudtam varrni a blúzt, szoknyát és egyebeket. A szűkös időkben nem lehetett venni készruhát, nem volt fürdőruha, akkor én varrtam az asszonyoknak. Később, a háború után tanítottam a lányokat is varrni az inasiskolában. Akkor tanultam meg jól szerbül, mert a szerb lányokat is tanítottam. Jó volt, mert az iskolában másoknak is varrtunk, az iskolának is volt belőle saját jövedelme – emlékezett vissza életének néhány jelentősebb állomására a századik életévébe lépő Molnár Ibolya néni, aki azt sajnálja leginkább, hogy már minden ismerőse elhunyt, nincs kivel beszélgetni. A nap nagy részében egyedül marad gondolataival.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége