A fal

Szabadkán tanult a Zenedében klarinétozni, kivételes tehetség volt. Már elhallgattak a fegyverek, vége volt a II. világháborúnak, amikor egy este a Bajai úti temető melletti utcában trombitás barátjával zenekari próbáról tartott éppen hazafelé, magyarul beszélgettek, hiszen magyarok voltak mind a ketten, balról a temető magas fala, jobbról lakóházak sora, megállították őket valami szerbek, rövid szóváltást követően falhoz állították és kivégezték őket. Karcsi másnap délelőtt arra ébredt, hogy egy magas fal előtt fekszik, süt a nap, és irtózatosan fáj a feje, mindene csupa vér, és a trombitás barátja ott fekszik mellette holtan. Neki az volt a szerencséje, hogy a bal szeme mellett kívülről csapódott a golyó a koponyájához, gellert kapott, és onnan kifelé véve az irányt fúródott aztán valahova a falba. Hogy a szemüvegével mi lett, már elmulasztotta elmesélni, de azt tudom, hogy később mindig vastag keretes szemüveget viselt, ami eltakarta ezt a gyűrődéssé formálódott lyukat a bal szeme sarkában. Aztán később úgy alakult az élete, hogy zenészként a Belgrádi Rádióhoz került a jazzt is játszó nagyzenekarba, s mint minden klarinétosnak, az volt a szerencséje, hogy egyből tudott szaxofonozni is, lévén a klarinét komplikáltabb hangszer a szaxofonnál. A szaxofonok közül is a legnagyobbat adták a kezébe, merthogy éppen baritonszaxofonost kerestek. Máról holnapra megtanulta fújni a klarinétnál jóval nagyobb baritont, csak a szerb nyelvvel állott még hadilábon. Piszkálták is emiatt a kollégái, legfőképpen pedig a bemondók, amiért nem tudott rendesen szerbül. Történt egyszer, hogy a bemondók közül a legkomiszabbat, aki legtöbbet piszkálta, elkapta, s húzta magával egészen a zenekari próbateremig. Itt nyakába akasztotta a szaxofonját, elébe rakta a kottát, és azt mondta neki, hogy muzsikálj, te meg add ide a szövegedet, hogy fölolvassam. Attól kezdve soha többet nem rótták föl neki, hogy nem tud elég jól szerbül.

Mondom, kivételes tehetség volt, s talán éppen ezért nem sokat gyakorolt, mert minek, úgyis tud mindent. Szabadkán például, amikor igazi nagy tánczenekar kísérte az országos ifjúsági dalfesztivál énekeseit, Belgrádból jött vendégként ő is tagja volt ennek a zenekarnak, viszont előtte egyetlenegy próbán sem vett részt, itt meg a sok reflektortól nem látta rendesen a kottát, különben is vastag szódásüveg szemüveget viselt, orra elé emelte hát a kottát, memorizálta, és fejből játszotta végig az egyes darabok ráeső részét. Az ilyen talentum minek járjon próbára, minek gyakoroljon? Más hozzáállással világhírű zenész lehetett volna. Mint például az a Gerry Mulligan, akit a jazz történetében minden idők legjobb baritonszaxofonosának tartanak. Jómagam is így vagyok vele.

Majd ötven évvel ezelőtt, 1972-ben Belgrádban voltam sorkatona, s olvasom az újságban, hogy a Belgrádi Jazzfesztiválon abban az évben, más világnagyságok mellett, Gerry Mulligan is föllép. Számolom a napokat: ha minden igaz, megkapom a szokásos jutalomnapokat, éppen a fesztivál kezdetére fogok leszerelni. Irodaszolgaként, „ćato”-ként szolgáltam akkor a hazát, a nagy Jugoszláviát a nálamnál fiatalabb alhadnagy szárnyai alatt. Mindennap hibátlanul megrendeltem az egység másnapi ellátmányát, legépeltem a napi parancsokat, kiállítottam a bakák kilépési engedélyét, amikor hazamehettek szabadságra, vagy akár csak a városba kaptak kimenőt, és legfőképpen tartottam a frontot. Igen, a nyalka, kissé még piperkőcnek is mondható tisztem frontját az öt lány előtt. Pontosan vezettem a nyilvántartást, hogy mikor melyik csajjal van. Ezt mindig ő maga mondta meg nekem, mert ha bármelyik másik hívta telefonon, annak azt kellett mondanom, hogy a drug potporučnik éppen hadgyakorlaton van. Soha nem történt baj, ezért hittem abban, hogy meg fogom kapni a jutalomnapokat. Rendezgetem a leszerelőpapírokat, az enyém sehol. Kérdem a tisztemet: mi akar ez lenni? Én magázom, ő meg tegez engem, ahogy kell. Nincs kellő katonai magatartásod, mondta. Istennek legyen hála, futott át az agyamon, merthogy való igaz, katonának nem vagyok az igazi. S igaz az is, hogy hirtelen kissé felforrt az agyam. Mondom is neki azonnal, eléggé emelt hangon, hogy rendben van, egy föltétellel: kijárás a városba od 0 do 24, ami azt jelenti, hogy 0 órától éjfélig, öt napon át egyfolytában. Megjövök hajnalban vagy ki tudja mikor, és nem fogok dezsurálni a rohadt irodájában egy percet se. Megebédelek, s már itt sem vagyok másnapig. Mit ad a Jóisten, belegyezett. Az egyetlen szépséghibája az egésznek az lesz, hogy bakaruhában kell lennem, úgy fogok fényképezni a fesztiválon. Majd azt gondolják az emberek, hogy lám, fejlődik a katonaság is, már a jazzfesztiválról is tudósít a Narodna Armija.

Így kezdődött el 1972-ben a Belgrádi Jazzfesztivál, s eljött az a nap is, amikor Gerry Mulligan játszott a Dave Brubeck kvartettel. Vége a hangversenynek, a Szakszervezeti Otthon nagyterme dugig, tömött sorokban megyünk az előcsarnok felé, amikor kinyúl valahonnan egy kéz, megragadja az enyémet, s húz, vonszol, áttörve a tömegen rohan velem, hogy szinte a lábam se éri a földet, visz, visz az ellenkező irányba, s csak a büfé pultja előtt áll meg. A pultnál pedig ott áll maga Gerry Mulligan. Takács Karcsi átöleli világhírű kollégáját, az meg őt, és azt kiáltja felém: most fényképezz!

Hogy Mulligan mit gondolhatott, fényképezőgépekkel a nyakában honnan került elő ez a nem kimondottan katonásnak tűnő fotós katona, én nem tudom. Mindegy is, de azt akarom még mondani, Karcsi, hogy ha odafenn találkozol Gerryvel, mondd meg neki, hogy üdvözlöm, és mondd meg neki azt is, hogy sikerültek a képek, bár ő egy kicsit bemozdult. A belgrádi Szakszervezeti Otthon büféjében ugyanis nem a legjobbak a fényviszonyok.