Laza Kostić, a csodabogár

1841. február 12-én született a romantikus költő

Fekete J. József

2020. február 2., 12:51 >> 2020. február 2., 13:51

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Egyike volt azoknak,  akiknek az emlékét – romantikus – módon kiszínezték a legendák. Akad, aki ma is tudni véli, hogy Zombor szülöttje volt, hogy orvosdoktorként praktizált, bohémként viselkedett, és kissé hibbant lehetett. Mindebből semmi se igaz. Kabolban született, Zomborba 54 évesen nősült be, jogi doktorátussal rendelkezett, de soha nem jogászkodott, különc volt a maga módján, de nem igazán bohém, és imádta a testedzést, azt is sajátos formában. Irigylésre méltó tudást és költői hírnevet szerzett. Amiről érdemes emlékezni, még ha nincs is kerek évfordulója.

A DIÁKZSENI

Az eminens diák (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Az eminens diák (Milan Stepanović gyűjteményéből)

A jómódú polgári családja hat különböző településen taníttatta a kis (majd nagyobbacska) Lázót, Kabolban, Sajkásgyörgyénen, Pancsován, Újvidéken, Budán és Pesten. A hároméves elemit követően német gimnáziumba járt, majd szerb gimnáziumra váltott, ahol főként latin és német tudását csiszolta. Mindenütt kitűnő tanulónak bizonyult, Újvidéken egy tanév alatt két gimnáziumi osztályt is elvégzett. Érettségit már Budán tett, a német nyelvű főgimnáziumban, ahol a klasszikus nyelvek mellett franciát és angolt is tanult. Ezeket a nyelveket később tökéletesen elsajátította. Jogi tanulmányait Pesten végezte, ahol az egyetem történetében szinte egyedüliként latin nyelven írta és védte meg a Stefan Uroš Dušan szerb cár törvénykezéséről szóló doktori tézisét 1866. május elsején. Ekkor már jócskán belemerült a szépirodalomba. Doktorálását követően egykori iskolájában tanított Újvidéken, de joggal többé nem foglalkozott, kivéve, ha jogi témájú munkát fordított. Pazar nyelvtudását irodalmi művek átültetése során kamatoztatta, ő volt Shakespeare (Rómeó és Júlia, Hamlet, Othello, Lear király, III. Richárd) első szerb fordítója. A tanítást követően főjegyzőként dolgozott, és képviselő volt a magyar országgyűlésben.

ÉP TESTBEN ÉP LÉLEK

Kostić 1895-ben lett zombori vő. Ekkor vette nőül a dúsgazdag Palanački Juliannát, aki negyed évszázadon át várt erre a menyegzőre.  Velencében tett nászútjukat követően Zomborban éltek halálukig. A helyiek hamar megszerették a különc költőt, aki a városban töltött 15 évből kilencet a Szerb Olvasókör elnökeként dolgozott, ami ma a nevét viseli, miként a város művelődési központja is. Az Olvasókörnek, vagyis a Čitaonicának ma is örökös elnöke.

A Szerb Olvasókör örökös elnöke (Milan Stepanović gyűjteményéből)

A Szerb Olvasókör örökös elnöke (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Különc figurának tartották, mert jószerével semmibe vette a kor szokásrendjét. Hajadonfőtt járt, puhakalapját zsebbe gyűrte, sétapálca helyett esernyőt vitt magával. A járókelők megrökönyödésére fölcsimpaszkodott az utcán az első alkalmas faágra, meghimbálta testét, tett néhány tornagyakorlatot, majd folytatta útját, mintha mi se történt volna, óriási sétákat tett a városban és azon kívül, a Sikarában, ahol egy domb később a Lazin breg nevet viselte, futkározott a Kálvária lépcsőin, amit nem mindenki nézett jó szemmel, idős fejjel úszkált a Dunában. Szinte napi rendszerességgel elgyalogolt valamelyik 10–20 kilométerre eső faluig, az oda-vissza utat három óra alatt megtette. Legszívesebben egyedül gyalogolt, ilyenkor nyugodtan gondolkodhatott, töprengéseit hazatérte után nyomban lejegyezte. Minden adódó alkalmat kihasznált a testedzésre. Kezelőorvosa, dr. Radivoj Simonović szerint a hosszú gyaloglásokra az izzadás miatt volt szüksége a költőnek, akit negyed évszázadon át idült hólyaggyulladás gyötört, így a verejtékezés révén szabadult meg testének vízfölöslegétől. Amikor 1906-ban testnevelő egyletet kívántak létrehozni Zomborban, elnökké Kostićot jelölték, de a hatóság nem engedélyezte az egylet megalapítását.

Az 1910-ben Bécsben bekövetkezett halálakor a hullamosók följegyezték, hogy az elhunyt teste megőrizte szoborszerű szépségét.

KÉSEI SZERELEM: LENKA

A szinte még gyermek Lenka (Milan Stepanović gyűjteményéből)

A szinte még gyermek Lenka (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Lenka kisasszony (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Lenka kisasszony (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Kostić 1891 nyarán találkozott a szenttamási Dungyerszky Lázár dunacsébi birtokán a földbirtokos elbűvölő lányával, Lenkával (Helena), és nyomban bele is szeretett a nála három évtizeddel fiatalabb, de már felnőtt lányba. Lenka több nyelven beszélt, magyarul is, akár Kostić is, zongorázott, jó társalgónak bizonyult, érdeklődött a festészet és a színművészet iránt, lovagolt, természete öntörvényű, Kostić szerint ismeretségükig már hadseregnyi kérőt kikosarazott. A költő fölbukkanása fölkeltette Lenka érdeklődését is, amiről a költő titkos, franciául vezetett naplójának egy bejegyzése tanúskodik.

A költő viszont tudta, hogy ez a szerelem örökre plátói marad: óriási volt közte és Lenka közt a korkülönbség, túlságosan tisztelte és becsülte Dungyerszky családfőt, komája volt fiainak és unokáinak, vagyonosság tekintetében irgalmatlan távolságra álltak egymástól. Így 1895-ben egy levélben nőül ajánlotta Lenkát Nikola Teslának, olyan nőként írva le a lányt, aki a legkeményebb férfiszívet is meglágyítja, a legelvetemültebb nőgyűlölőt is szerelemre lobbantja, mivoltával a holt szenteket is föltámasztaná.

A sokat utazó Helena-Lenka Bécsben halt meg tífuszos lázban 1895. november 21-én, pontosan 25. születésnapján. Soha nem ment férjhez, gyermeket nem hagyott maga után.

JULCSA, A TÜRELMES

A már hírneves és elismert költő egy zombori esküvőn találkozott 1870-ben Palanački Juliannával, Julcsával, aki nyomban belehabarodott a jóképű, kócos, de távolról se elhanyagolt poétába. Vonzalmát hosszan titkolta, majd csak elkotyogta. Aztán eltelt 13 év, amíg Kostić újra Zomborba érkezett. 1884 tavaszán a majdani anyós és nagynéni tiltakozása ellenére eljegyezte a fiatalon apa nélkül maradt, dúsgazdag Julcsát, majd fogta magát, és elutazott Montenegróba. A zombori lány nem kísérte el föld- és vagyon nélküli kérőjét Cetinjébe, a kézfogót fölbontották, a házasság meghiúsult. Többek szerint Kostić átkártyázta az eljegyzési vacsorát, erre a leendő anyósa kipenderítette. A korábban diplomáciai szolgálatban álló Kostić Montenegróban újságot szerkesztett, hazatérése után a rendőrség (in)diszkréten megfigyelte, de a költő nem csinált ügyet belőle. Cetinje után négy éven át a Tarcal hegyen álló Krušedol kolostorban, rokonainál és a Dungyerszkyak dunacsébi birtokán időzött.

Modern Pénelopéként Julcsa 25 évet várt élete választottjára (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Modern Pénelopéként Julcsa 25 évet várt élete választottjára (Milan Stepanović gyűjteményéből)

Időközben Julcsát anyja igencsak noszogatta a házasságkötés témájában, de a nő kitartóan várt a költőre, s Lenka halálát követően feleségül is vette. A vőlegény komája Helena apja, Dungyerszki Lázár volt, a menyasszony – az akkor kiskamasz Veljko Petrović majdani író emlékei szerint – pazar menyasszonyi ruhában díszelgő, tokás, szégyenlős tekintetű, igencsak molett hölgy volt, aki mellett Kostić úgy festett, mintha valaki más számára vezetné oltár elé. A nászútjukat Velencében töltötték.

KÉT NŐ HALÁLA: SANTA MARIA DELLA SALUTE

Nászútjuk során ellátogattak a Santa Maria della Salute fogadalmi templomba, amit Kostić másfél évtizeddel korábban egyszer már megénekelt. Ebből a látogatásból fakadt a szerb költészet remeke. Az „ifjú” pár hazatérését követően az erélyes anyós nyomban kiadta veje útját, aki ismét a krušedoli kolostorban keresett menedéket, és onnét bombázta a hazatéréséhez feltételeket szabó leveleivel feleségét. Önkéntes száműzetésében érte Lenka halálhíre, részt vett a lány szenttamási temetésén, partecéduláját kisimítva őrizte élete végéig.

Lenka elvesztése megszállottá tette a költőt, megrendelte a lány portréjának és mellszobrának elkészítését, de még fontosabb, hogy újra elővette Álomnaplóját, amibe álmairól tett bejegyzéseket, arról, hogy Lenka körötte járkál, hallja hangját, szinte megérinthetné… Ekkor fogott bele a lány emlékére írt Santa Maria della Salute költemény írásába, a külső ihletést a velencei Canal Grande torkolatát uraló, az 1630-as pestisjárvány után emelt barokk fogadalmi templom, a belsőt pedig az álomnaplója adta. Írás közben tanulmányozta, milyen jelzőkkel illette Dante Beatricét, Petrarca meg Laurát, vagyis hiteles olasz hangulatot kívánt adni versének, csakhogy a költemény sehogyan se akart elkészülni. Végül Lenka halála után 14 évvel jelent meg Kostić utolsó verseskötetének utolsó darabjaként. Talán nem véletlenül áll 14 strófából a költemény, amit egyesek a szerb romantika legszebb alkotásaként magasztalnak, mások egyenesen a szerb költészet csúcsára helyezik, szerzője meg a hattyúdalát látta benne.

A szóban forgó kötet költői munkásságának ötvenedik évfordulójára készült. Kostić többször kért halasztást kiadójától, mert nem készült el egy fontos költeményével. Ekkor már Julcsát gyógyíthatatlan betegséggel kezelték Bécsben, nem nehéz elképzelni, hogy a romantikusan érzelmes költő nem szerette volna halálos ágyán megbántani feleségét egy másik nő emlékére írt költeménnyel. Végül a kötetet Julcsa mégis kézbe vehette, de nem talált benne semmi fölkavarót, és szinte akkor adta vissza lelkét a teremtőnek, ahogy megjelent a Lenkát halhatatlanná emelő vers.

Kostić még teljesítette nője végakaratát, jótékonysági célra szétosztotta a Palanački-vagyont, majd hamarosan ő is elhalálozott. A három összefonódó élettörténetből tükröződő számmisztika mellett különös módon a kaboli Kostić, a szenttamási Helena és a zombori Julianna is Bécsben lehelte ki lelkét. Az előzőnek Szenttamáson, az utóbbiaknak Zomborban található a nyughelye.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége