Az utolsó advent

Pomozi Péter

2019. december 22., 16:41 >> 2019. december 23., 13:51

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Száz éve talán épp olyan havat sepert az adventi szél, mint az idén mifelénk északon, a Miklós-napi olvadás előtt. Csakhogy az akkori szél baljós fütyörészéssel ereszkedett alá a Kárpátok bércei felől. Mintha azt üzente volna, Besztercétől Gyergyóig mindannyiunknak, más kottát írnak valahol messze hamarosan, s mi utoljára halljuk sok száz év alatt megszokott hangjait. Akik sohasem éltek nyelvi és kulturális számkivetettségben szülőföldjükön, aligha érthetik meg, mit jelent mindez. Nem értik, mi mindent adsz fel a fájó pillanatban, mikor először képzeled, a szülőktől kapott szavakon nincs többé számodra út. Vagy csak menekülőút van, mely elszakít honodtól, s városi pályaudvarok mellékvágányaira lök, fűtetlen tehervagonokba. Ez elé néztünk az utolsó adventen, midőn nem maradt más, „mint a vasúti kocsi tetején hó, amelyet Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül” írta Krúdy Az utolsó garabonciás c. novellájában.

1919–20 fordulóján nem az antant erőteljes nyomulása, s nem is a vérvörös felfordulás volt tán a leggyötrelmesebb, hanem az a pokoli türelmetlenség, amely a Szent István-i Magyarország sokkultúrájú együttélését egészen másféle utódállami nyelvpolitikára cserélte. 1921. április 6-ától kezdve rendeletileg tiltották be a magyar nyelv bármiféle hivatalos használatát ősi magyar vármegyékben, Trencséntől Liptóig, Szepesig, Sárosig. Az akkori tömbmagyar területeken kívül nemigen volt irgalom. A jó ég tudja miért, a magyar politika mégis szereti azt képzelni, rögtön a biológiai nép, s a nemzet tűnik el ott, hol a kulturális elnyomásé a főszerep, holott a grammatikát is látott ember sejti, épp a nyelv elrablása nyit, nyitott utat a nemzeti lét valóságos szétmállasztásához, a nyelvében egy és összetartó nemzet vármegyénkénti „fel-és megvásárlásához”. Más szóval nem a nemzet hús vér léte tűnik el, hanem a közösség szellemi létének, nyelvének erejébe vetett hite roggyan meg. Amely persze éppen elég a legnagyobb bajhoz, mégis, ok és okozat viszonyát ennek ellenére sem ildomos összekeverni. Valóságos gyógyírt ugyanis csak az kínálhat, ki a kiváltó okot is ismeri. Nem hiába mondják csaknem ötszáz éve óta honunkban, nyelvében él a nemzet. Idézzük ezt meg Sylvester János 1439-es, egész Európában korai, látnoki szavaival: „El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találtuk meg... Ha nem vonakodunk élni vele, akkor hamarosan koldusszegényekből dúsgazdagokká válhatunk.” A sylvesteri leckét tökéletesen megértették a Kárpátok hegyei között, csak „trianonice” megfricskázták picit: Ha koldusszegénnyé kívánsz tenni valakit, zárd el anyanyelve kincsesládáját, s kulcsát hajítsd a rohanó Vág vagy Garam hullámaiba. Így lesznek új alattvalóidból apránként kezesbárányok.

Vajon mit éreztek ebből Selmec és Beszterce magyar polgárai, utolsó adventi imáik mellett? Megvolt-e még a kincses ládikó kulcsa? Ekkor már sárba hullottak az első utcatáblák, mindenki sejtette, hogy a soktornyos, szökőkutas tér nem lesz többé IV. Béla király tér Besztercén, és azt is, hogy Kossuthtól, Deáktól is búcsúzni kell. Aki nem akart szlovákká lenni, ment, menekült. Oszvaldt Gusztáv sütőháza még maradt néhány évig a Szentháromság tér sarkán, de ki tudja, meg voltak-e még 1919 adventjén a rózsaszín s vajsárga magyar hirdetőlapocskák, mely szerint ebben a sütőházban napjában kétszer sütik a friss rozs- és búzakenyeret, s kínálják a kétszersültet pozsonyi módra, mandulával vagy mandula nélkül, gyermekek számára. Vajon volt-e még magyar felirat a pozsonyi mákos és diós patkó alpakkatálcái előtt, vagy bölcs előérzet seperte be őket valamely ködös kora téli estén a napi sütőmorzsák társaságában a történelem szemetesébe? A pályaudvaron, a fiákerállomáson megszólaltak-e még magyarul? Volt-e még, ki félretette a Selmeczbányai Hiradó példányait jobb napokra? Olyan kérdések ezek, melyek akkoriban nem csak Selmecen fogalmazódtak meg.

Tudtak-e reménykedni az akkor kérdezők az elvesző Magyarország utolsó adventjén, s tudunk-e még remélni itt, történelmi józanság és poszttrianoni reflexek évszázada dúló, egyenlőtlen harcában? Lesz-e még igaz becsülete a kárpáti, évezredes többnyelvűségnek, melyben a magyar nyelv, édes anyanyelvünk sem lesz többé számkivetett.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége