Rene Russo salátája

Lovas Ildikó

2019. november 13., 22:48

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

1.

Amikor a hatvanhárom éves Clint Eastwood ül a lépcsőn, és azt mondja magának, hogy ha a nő – a harminckilenc éves Rene Russo – hátrafordul, akkor van esélye. Az 1993-ban készült filmnek – Célkeresztben – ez egy kedves jelenete. Jobban belegondolva egyébre nem is igen emlékszem, pontosabban nem tudnám megmondani, hogy ebben vagy egy másik filmben láttam-e? Clint Eastwood zongorázik és viszkit iszik. Vagy otthon ül és lemezeket hallgat, miközben viszkit iszik. Dzsesszt hallgat vagy valami dzsesszeset játszik. John Malkovich őrült vigyorral a képén ebben a filmben töri el a banki alkalmazott nyakát? Vagy a vadászokat lövi le? Nincs jelentősége, csak annak a pillanatnak, ahogyan a hatvanhárom éves férfi a lépcsőn ülve azt gondolja, hogyha a harminckilenc éves nő visszanéz rá, akkor van nála esélye.
Legfeljebb ötvenkét évesnek gondolnánk a férfit és huszonnyolcnak a nőt. A férfi életközépi magányban, a nő még a várakozás állapotában. Akkoriban, amikor a film készült, ennek még volt értelme, volt jelentése. Olyannyira, hogy nem kellett elmagyarázni, bármiféle eszközzel segíteni a megértést. Világos volt, hogy izzik a hangulat, a férfi udvarolna, de nem biztos magában, a nő pedig, hát, igen, a nő. Rene Russo, a csodaszép és remek színésznő. Ahogyan visszapillant, mosolyogva, kacéran és kihívóan, mégis enyhe zavarral, a férfi, hát, igen, a férfi Clint Eastwood, az elnyűhetetlen férfiasságú színész. A pillanat varázsát egyszerre adja ki a néző részéről a megértés élménye és a színészek nagyszerű játéka.
Lehetne sorolni ehhez hasonló jeleneteket, ha volna ilyen játék. Bizonyára mindenki megszerezné a pontot. Nehezíteni lehetne a feladatot azzal, hogy olyan filmekből legyen a jelenet, ahol számít a hazafiság, létezik az önfeláldozás, bajtársiasság, humor, az eszmék nem punnyadt lufik – de ezt úgy is lehet, hogy évtizedek közé szorítjuk a válaszadás lehetőségét, egyre megy, vagyis ugyanoda lyukadunk ki. Vannak ilyen filmek. Vannak évtizedek, amelyeket uralják, aztán vannak évek, amikor meg-megjelennek, aztán pedig akadnak ilyen filmek. Adni és nem elvenni.

2.

Rene Russo nemcsak színésznőnek vált be, hanem modellként is lélegzetelállító volt. Talán az egyéniség az, ami sugárzik. Naomi Sims neve mellett az övét ismerem, ami mindenképpen hiányos műveltségemről árulkodik, de ezen már nem lehetséges változtatni, ez égett belém a 70–80-as években. Rene Russo valami csíkos kabátban és Naomi Sims a világ eredetét jelentő színek kavalkádjának istennője plusz szobor. Fehér ruhában egy ébenfa szobor. El lehetne játszani azzal, hogy végignézem a világhálón a fotókat, és megkeresem azokhoz az emlékfoszlányokat, de nem volna értelme, mert ez az érzelmi nevelődésről szól. Arról, hogy mit találok szépnek, különösnek, csodálatosan szépnek. Milyen egy nő. A tükör előtt billegő lánykák, a fekete-fehér tévé képernyője előtt üldögélő lánykák, a jugoszláv trafikok pultjain átlapozható magazinok, amelyek színessége sokkszerűen hat a fekete-fehér tévé képeit követően. Nem vagyok biztos abban, hogy Rene Russót modellként valóban jegyzik. Minden idők legszebb harminc színésznője között nincs, az biztos. Valahol, sehol és mindenhol. A nyolcvanas évek második felében kezdődött az, amikor már nem tudtam megjegyezni a neveket, illetve kevertem egymással az arcokat. Egyszerűen csak nem figyeltem oda, mert Russo és Sims tökéletesek voltak, mindenki más egy kicsit olyan, mint a legszebb lányok a suliban.

3.

A fentebb leírtakat cáfolja és megerősíti Grace Jones. De ő talán nem is sorolható be sehová sem. Lágyság sehol, vadság mindenhol. A test szépsége. A tekintet állati és szomorú, csábító és gyilkos villantása. A nyolcvanas évek szabadsága. Cigaretta és pofon. Olyan érzés mindennek utánanézni, mint megtapasztalni azt, hogy kimaradtunk a világból. És mire beleérkeztünk, addigra kivonták belőle a legjobb dolgokat, ami az embereket emberré teszi – olyan unalmas volna a bőrszín, a rassz, a nemi identitás körül kóvályogni, mintha annak volna jelentősége és nem a felkészültségnek, tudásnak, merészségnek, művészi alakításoknak, valódi show-beszélgetéseknek. Unalmas volna, mert ma ez a mindennapos. Holott a dolgok emberi lényege nem ezek körül forog. De ki emlékszik már arra, mi körül forog? Emberi és lényeg.
Alátámasztás: 1.) egy rendezvényt követően megkérdeztem egy harminc alatti fiatalt, nincs-e cigarettája, mert esik, nem ugranék el a trafikba, viszont beszélgetnék az árkádok alatt, amihez rá is gyújtanék. Nincs, válaszolta a fiatal, én már nem az a generáció vagyok, vágta ki büszkén. Szakmája szerint művelt, járatos és felkészült. Nagyon helyes, válaszoltam, és így is gondolom. Mond valamit Grace Jones neve, fordultam még vissza. Ki-cso-da...?! 2.) átslattyogtam a katalógusszobán, át a hallon, be a titkárságra, és korombeli kolléganőimnek feltettem a kérdést, hogy emlékeznek-e arra a lemezborítóra, amin egy fekete nő áll ruhátlanul, oldalról. Ó, kiáltották, James Bond-lány is volt Roger Moore mellett, hogy jutott ez eszedbe, kérdezték, éppen Grace Jones? A világ nem fekete és fehér, dohányos és antidohányos között osztódik részekre. Generációk között talán. Ez nem jó hír. És a pofont nem a Mónika-show-ban találták fel, csak nekünk ez jutott. Vigasztalhat a tudat, hogy közben utolértük a világot, elvesztek a különbségek. Ami azt jelenti, hogy ha nem iparkodunk nap mint nap megőrizni valamit, végképp felzabál a semmi.

4.

Ideje volna rátérni Rene Russo salátájára.

5.

Áll egy középkorú nő. Nem. Ül egy középkorú nő, háttal. A haja zuhatag, tartása egyenes, vonala karcsú. De valahonnan mégis tudom, hogy középkorú. Van az Agatha Christie-től származó tudás a nők térdéről, ami elárulja korukat, azután ott van Romain Gary megállapítása arról, hogy a nők nyaka öregszik a leggyorsabban, és számos egyéb tudásunk arról, hogy miként öregszenek a nők, amely tudás azonban teljesen elévült. Vagyis nem adekvát immár, mert a nők nem öregszenek. Ugyanúgy, ahogyan sértés őket előreengedni az ajtóban, átadni az ülőhelyet meg ilyesmi, ugyanúgy van ez az öregedéssel, hogy történik, csak nem látszik. Onnan lehet tudni, hogy egy nő van az ajtóban, hogy nem engedjük előre. Egy nő áll mellettünk a zsúfolt buszon – nem adjuk át az ülőhelyet. A tagadás a női létezés egyik formájává lépett elő. Nincs ez másként a korral sem. Onnan tudom, hogy a nők öregszenek, hogy a végén, bár fiatalabbnak néznek ki, mint fiatal korukban, nem lehetnek fiatalabbak fiatalkori önmaguknál. Ez a nem az egyetlen bizonyíték. Mégis tudom, hogy a nő, aki háttal ül, amikor megpillantom a filmben – Éjjeli féreg – középkorú. Pedig karcsú a háta, egyenes, haját nem érte utol a nem-tudom-melyik-hormon csökkenéséből fakadó hajritkulás, zuhatagként borul fekete ruhájára. Aztán meglátom őt szemből. Eláll a lélegzetem, miközben nézem a tévéstúdióban zajló jelenetben a képernyőkre tapadó női arcot: Rene Russo. Lehet vagy ötvenhárom éves. Az biztos, hogy nem hatvan. Mert jól tartja magát. Ez kulcsmondat. Mert a nő öreg. Túl van már annyi mindenen. Kapaszkodik. Egyre nehezebb lesz munkát találnia, ha nem hozza a tévétársaság számára műsorának a nézettségét. Gyönyörű és karcsú háta súlyos teher alatt görnyed. Érzem. Kemény, kicsit lekezelő, de jó a szíve. Ez is látszik. Pedig nem csinál semmit, csak ahogyan összehúzza magán a blézert, amikor először kifizeti a férget. Igen, sóhajtok, ez Rene Russo, aki nevetve hátranéz Clint Eastwoodra. Csak eljárt fölötte az idő. És most el is játssza, hogy eljárt fölötte az idő. Salátákon él, hogy ne legyen hasa, ne hurkásodjon a háta, ne vágjon bele a melltartó, fenekén feszesen álljon a szoknya, vádliján szaladjon a szem. Ezt mind megmutatja. Egy öregedő nőt játszik, aki annyira vágyódik az élet után, a nyugalom után, hogy képes eltűrni a megalázást. Félresöpri a szakmai etikát. Élvezi is, hogy félresöpri. Aláveti magát a féregnek, Jake Gyllenhaalnak, a főhősnek. A 2014-ben készült film nem erről szól, az, ami számomra kulcsfontosságú jelenete a filmnek – étterem, Jake Gyllenhaal és Rene Russo valamiféle munkajellegű megbeszélést tartalmazó randija –, az csak egy jelenet a sorban, ami a mondanivalót, üzenetet erősíti, gondolom, azt, hogy a hírműsorokat miképpen manipulálják a nagyobb nézettségi mutatók érdekében, pontosabban: miképpen manipulálja az eseményhelyszínt a tudósítóvá „fejlődő” Jake Gyllenhaal, hogy az növelje a nézettséget, még pontosabban: hová képes süllyedni egy öregedő szerkesztőnő, hogy egy szociopatával alkut kötve fennmaradhasson és megmaradhasson a szakmájában, ami hírszerkesztőként volna meghatározható. Lehet, hogy ez 2014-ben még érdekes és aktuális volt, ijesztő és morális megrázkódtatásban részesítette a nézőt. Mára a mindennapok részévé vált, hacsak nem az történt, hogy ez a metódus határozza meg a hírgyártást általában és nem csak a „kék híreket” (baleseti, bűnügyi, rendészeti hírek), és nem kellenek hozzá szociopaták. Itt meg is állhatunk, mélyebbre menni vagy bármiféle következtetést levonni felesleges. Akárhogyan is van, az Éjjeli féregnek ez a rétege, mondanivalójának fősodra nem érdekelt akkor sem, amikor először néztem a filmet, ahhoz mégiscsak kevés volt nekem, az ilyen filmekből is akadnak jóval erősebbek. Viszont megragadt bennem az éttermi jelenet, a salátán élő Nina (Rene Russo), akinek Louis Bloom (Jake Gyllenhaal) a Margarita-koktél mellett előadja a „tervét”. Úgy fordul udvarlásból szakmaivá és vissza a párbeszéd kettejük között, hogy az erős hányingert okoz. Brutálisnak is mondható színészi játék, félelmetes alakítás, tökéletesre írt párbeszéd. Jeges rémület lesz úrrá a nézőn – rajtam –, miközben nézem, ahogyan egy fiatal férfi maga alá gyűri, megsemmisíti a salátán élő, elnehezülő teste szabályai ellen küzdő öregedő nőt, aki – és ez a lényeg – olyan gyönyörű, hogy eláll tőle a lélegzet. A tekintete, a mosolya, a tartása. Benne van a fiatalság kacérsága, amivel egykor visszapillant Clint Eastwoodra, benne van a kétségbeesettség és elszántság, amit más filmjeiben láthattunk belőle, a tartása, ami az egykori modell mozgását sűríti a mozdulatlanságba. És akkor Louis Bloom azt mondja Ninának, hogy tetszik a sminkje, olyan drámai, ahogyan sötétre festi a szemét – vagy valami ilyesmi, nem fontosak a szavak, hanem az üzenet, ami szerint avítt vagy, baba, vén vagy, nyanya, és én ezt az arcodba mondom, mert megtehetem, mert rám vagy szorulva. Sivár lett a világ. Elvenni, és semmit sem adni. Nina döntése ezt erősíti, mondhatnánk, szájbarágósan, de valóban? Csak a remény marad, hogy egy másik filmben, egy másik helyzetben a nő nem a salátát választja, hanem vállat vonva elsétál a legközelebbi BBQ-étterembe, aztán meg egy cukrászdába. Mert felfogja, hogy sebezhetőségét maga teremtette, így maga is iktathatja ki. Hogy miért tenné? Ennek kiderítése a nézők dolga. Film nélkül is.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége