2021. március 1., hétfő

Becsukok most / Új száztizedik szonett

Becsukok most

 

Becsukok most egy ablakot.

Más szenvedése sose nézzen.

A keresztútnál hagylak ott.

Akad majd, aki megigézzen.

 

Kintre szakadt a benti csend.

Helyén őröl a világ malma.

A készüléked bírja még, kicseng.

Aztán mintha hangjába halna.

 

Készenlétben áll, ami visszaváltson.

Lassan tükörképedre hagylak.

Nem szivároghatsz át a rácson.

Reám csukódik minden ablak.

(Bicskei Anikó illusztrációja)

 

Új száztizedik szonett

 

Egy Shakespeare-kezdősorra

 

Ó, jaj, igaz: sokfele kóboroltam,

s útjaim arca, teste most is itt ég;

az útitervek szövőjét, ki voltam,

telefonpóznák, tények messze vitték,

s az idegen hányféle ismerősnek

öltötte testét, jelmezét a társnak,

mutatta lelkét bárgyúnak, erősnek,

és süket volt a hang – a fény, a vágy vak,

s ó, jaj, hamis minden, mi így születhet;

hogy igazolnám érvényét a mostnak,

megírhatnék százötvennégy szonettet;

az elme mást se bír, hát okoskodhat,

én köszönöm: lőréseken, de rendre,

néha rányílt szemem a szerelemre.