Egyáltalán nem véletlen, hogy a modern társadalmat megteremtő és a demokráciát megálmodó két tömegmozgalom – a francia forradalom és az amerikai szabadságharc – egyformán megfogalmazta és alkotmányába foglalta a demokrácia két sarkalatos tételét: a végrehajtó, törvényhozó és igazságszolgáltató rendszer önállóságát és azt az elvet, hogy a végrehajtó hatalom hatékonysága érdekében az elnök nagyobb hatalmat kap, de két mandátumnál tovább nem maradhat tisztségében. A harmadik mandátumnál ugyanis már azt hihetné, hogy a hatalom neki örökre kijár vagy legalábbis túlzottan sokáig illeti meg. Ekkor már ragaszkodik is a hatalomhoz.
A demokrácia – tudatosan vagy ösztönösen – ragaszkodott is ehhez az elvhez. Már máskor is említettük, hogy Churchill a világháború megnyerése, Kohl a két Németország egyesítése után vesztette el a választást. A hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, sőt a hatalomnak egy személyhez fűződése azonban nem tűnt el. Azért sem, mert – egyfajta nosztalgiát szülve – két rendszer is tartalmazta az örökös hatalom lehetőségét. Az egyik a királyság, a másik pedig a bolsevik rendszer, amelyben van elnök és van miniszterelnök, de a hatalom ténylegesen a pártfőtitkár kezében van, ő pedig – ha csak valami rendkívüli nem jön közbe – élete végéig tisztségében marad. (A titói rendszer a vége felé bevezette a két mandátum utáni általános „rotációt”.)
Részben e nosztalgia hatására, részben a keményebb kezű kormányzást megkövetelő gazdasági bajok és bizonytalanságok, de a nemzetnek egy párttal vagy éppen egy emberrel azonosítása azonban napjainkban is azt a tévhitet szüli, hogy a hatalom nekik az idők végeztéig kijár. Ezért van az, hogy demokratikus országokban is erősödik a hatalom örökös birtoklásának törekvése, sőt a személyi kultusz élesztgetése, ami másutt mindig is létezett. (Recep Tayyip Erdoğan török elnök már meg is csinálta, hogy néhány miniszterelnöki mandátum után kimesterkedte magának hatalma elnöki rendszerben történő meghosszabbítását.)
Csak néhány végletes példát említenénk. Bassár el-Aszad szíriai elnök most az orosz és iráni közbelépéssel megmentett hatalmát apjától örökölte. Fidel Castro kubai elnök hatalmát öccse örökölte. A montenegrói Milo Đukanović 1991 óta van hatalmon. (1991 és 1998 között miniszterelnök, 1988–2002-ben köztársasági elnök, 2003-tól kezdve ismét miniszterelnök, 2018 óta ismét köztársasági elnök.) Vietnamban Ngujen Phu Tong csak azért új, mert elődje meghalt, de ő a szavazatok 99,8 százalékával került hatalomra. Evo Morales bolíviai elnök most talál módot arra, hogy rá ne vonatkozzon a két mandátumra korlátozódás.
A szovjet utódállamok között csak Üzbegisztánban van új elnök, Szavkat Mirzijojev, mert elődje, Iszlam Karimov meghalt. (Őt is a szavazatok 88,8 százalékával választották meg.) Tadzsikisztánban Emomali Rahman 1994 óta van hatalmon. (Legutóbb a szavazatok 83,9 százalékát kapta.) Türkmenisztánban pedig Gurbanguly Berdimuhamedov az örökös elnök. (2017-ben a szavazatok 97,7 százalékát kapta.) Kazahsztán 1990 óta tisztségben volt elnöke, Nurszultán Nazarbejev ugyan most nemrégiben lemondott, de az ország fővárosának, Asztanának a nevét Nurszultánra változtatták, és az elnöki széket lányának (aki most a szenátus elnöke), Dariga Nazarbejevának szánta.
Mindez most azzal került az érdeklődés középpontjába, hogy Algériában az örökös hatalom drámájának sajátos epizódja játszódott le. Makacsul hosszan tartó, heves tüntetések nyomására a hadsereg kikényszerítette Abdel-Azíz Buteflika elnök lemondását.
A drámai eseményeket az indította el, hogy Buteflika már 1999 óta van hatalmon, és most az április 18-ára kiírt elnökválasztásokon ötödik mandátumát akarta megszerezni. Egyáltalán nem zavarta, hogy már 82 éves, beteges öregember. Már 2005-ben megműtötték Párizsban, és az elnökválasztás kiírásakor is egy genfi kórházban gyógykezelték. Betegségéről a La Tribune de Genéve című svájci lap azt írta: állapota olyan súlyos, hogy élete állandóan veszélyben van, mozgásképessége károsult, elmeállapota nem egészen stabil.
Ez az indulás az új elnöki mandátumért adta meg azt a szikrát, amely a tömegek megmozdulását kirobbantotta. De a Buteflika visszavonulásának erélyes követelésével teremtett helyzetben a Genfből hirtelen hazatért elnök nem a lemondást választotta, hanem a „választások nem lesznek, de Buteflika marad” megoldást. Az elnökválasztást lemondta, és elnökségét megtartotta volna abban az „átmeneti állapotban” is, amely addig tart, amíg új alkotmányt nem dolgoznak ki és annak alapján új elnököt választanak. A döntés új lökést adott a tüntetéseknek, és azok már nem maradtak eredménytelenek.
Az algériai események több szempontból is a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. Elsősorban azért, mert megmutatták, milyen makacs lehet az örökös hatalomhoz ragaszkodás. De még lényegesebb, hogy tanulságot kínálva rávilágítottak két lényeges dologra.
Az egyik az, hogy a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás mögött ott rejlik a haszonélvezők és egyben a hatalomcsere után nemcsak leváltásra kerülők, hanem felősségre vonhatók klikkje is. (Az ügyeket az elnök helyett testvére, Szaid Buteflika intézte, de az ő emberei ülnek a gyáros szövetségtől a szakszervezetig mindenütt a vezető tisztségekben.) Csak a hadsereg őrizte meg önallóságát, és végül a fordulatot az hozta meg. (Ahmed Gaid Szalah vezérkari főnök már korábban javasolta, hogy Buteflikát nyilvánítsák alkalmatlannak.)
A legigazibb tanulság azonban az, hogy az „örökös hatalom” annyira irritálja a tömegeket, hogy előbb-utóbb kirobban valami.
